Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

(Amsterdam: Querldo, 1933-XX, 297 1.)

Van már a németeknek is emigráns irodalmuk. Birodalom határain kívül látnak napvilágot azok a könyvek, melyek a határokon belül különféle okokból nem jelenhetnek meg. Nemcsak a Németországban uralkodó rendszer elleni vádiratok alkotják ezt az irodalmat, hanem más, otthon „nem kívánatos” írások is. Olyanok, amelyek odahaza évekkel a nemzeti szocializmus uralomra jutása előtt láttak napvilágot, de most csak külföldön árusíthatók.

Ebben az irodalomban különleges helyet foglal el Toller Ernőnek, az 1919-i bajorországi tanácsköztársaság hadvezetőjének emlékezéskötete. Amint másképp nem is várható, igen sok politikai és társadalmi állásfoglalást tartalmaz, s nem egy vádat is bizonyos németországi irányzatok ellen. Nem vádak, borzalomleírások ezek Hitler rendszere ellen, hiszen az elbeszélés fonala már évekkel a rendszer uralomra jutása előtt megszakadt. De nem is puszta társadalmi bölcselkedés, hanem irodalom, a szó legjobb értelmében. Erről [237] az oldalról fogjuk tekinteni a munkát; egyes politikai és társadalmi irányzatú mondatait csak annyiban érintjük, amennyiben azoknak általános emberi szempontból különös értéket tulajdoníthatunk.

A kötet eleje keleti német kisvárosi idill. Ebben nőtt fel a szerző, mint német nemzeti érzelmű zsidó fiú. A nemzeti, faji előítéletet nem az antiszemitizmus, hanem a lengyelgyűlölet és lenézés alakjában ismerte meg először.

Későbbi szocialista gondolkozása mégis előre vetette árnyékát. Vagyonos német létére egy kis lengyel prolival barátkozott. Igaz, hogy egyszer ezt a pajtását magára haragította, másoktól átvett szegényócsárló kérdéssel: Ha szegény vagy, hát piszkos és bolhás is vagy? (De a fiúk között ezúttal a béke hamar helyreállott.)

A régi zsidó fiú német gondolkozását későbbi hányatott pályáján nemzeti szocialista szereplése közben sem volt képes megtagadni. Szóról szóra ezt írja könyvének vége felé: „Vajon egyedül a vér fikciójának van-e teremtőereje? Nem az országnak, melyben felnőttem, nem a levegőnek, melyet szíttam, nem a nyelvnek, melyben élek s a szellemnek, mely engem alakított?”

A harctéren rájött, hogy ha valaki meghal, nem francia vagy német hal meg, hanem az ember. Valósággal lélegzetelállító olvasmány, hogy miképpen jutott erre a meggyőződésre az a fiatal ember, aki mint francia egyetem hallgatója, a mozgósítás első hírére hazasietett német hazájába. Beállott azok soraiba, akik mint kegyet könyörögték felvételüket az önkéntes katonai szolgálatra. A legterhesebbre, a legfáradságosabbra, leglealázóbbra és a legveszélyesebbre.

A harctéri, katonai kórházi, majd a börtöni élet leírásai a maguk iszonyatosságában is ellenállhatatlanul érdekfeszítők.

Toller meglátásai között az ember mint egy-egy nem sejtett természeti kincsre bukkan, oly megállapításokra, mint „egy erdő, egy nép; egy összelőtt erdő, egy legyilkolt nép”. Az elmenekült polgári lakosság hátramaradt, siralmas holmicskájának láttán: „A dolgok nehezebben oldódnak el az embertől, mint az ember tőlük; és ha egy ember régen meghalt, a dolgok még hozzákapcsolódnak. „A kiáltás önmagában él, és vádolja a földet és eget.” Nem kevésbé szemléltetők, olykor rémségesek, néha fanyarul nevettetők vagy a legemberibben szomorúak a későbbi 1919-ben elszenvedett fogság napjai; az egy és különnemű foglyoknak a lehetőség által megadott szerelmi viszonyai. Fölöttük maguk a foglyok között kialakult törvényszékek. És azután a fecskék, amint fészket akarnak rakni a börtöncellák lakóinak nagy örömére.

A rab harca az őrök ellen a fészkek megóvásáért. A félig épült madárotthon kegyetlen elpusztítása.

Toller politikai pályafutásának magaslatán mindenesetre 1919 áprilisában, a Bajor Tanácsköztársaság idején állott. Irodalmi pályáján csak azután indult meg. Sok emberileg érdekes részlet, elszántság, gyávaság, vadállatiasság, egyenlőségvágy és a szo[238]cializmusban is köcsögkalapot áhító hiúság leírása mind helyet talált. Mindenesetre pikáns az a megállapítása, hogy amikor Münchenben lehetővé vált a tanácsköztársaság kikiáltása, leghevesebben a kommunisták ellenezték, de amikor életre kelt, siettek a vezetést a maguk számára biztosítani. A „vezetés” ugyan alig érdemelte meg ezt a nevet, annyira szakavatatlan kapkodás volt. Ennek ellenére egy maroknyi munkás elszántsága harci sikereket ért el, s egy ideig az ellenforradalom százezer főnyi hadseregének ellent tudott állani. Utoljára is vereséggel, gyászos pusztulással végződött politikai vállakozása. Toller tanulságait e magvas mondatokban foglalja össze: „A múlt eszményei erősebbek voltak a jövő eszményeinél, az uralkodó osztály által tenyésztett ösztönök erősebbek a pillanatnyi értelmi belátásoknál.” „Tehetség, képesség sokaknak adatott, de a tömegek csak azt követik, aki tudatosan legyőzte a halálfélelmét.” „Semmi vétek nem nyomja súlyosabban a politikailag cselekvőt, mint a tények elhallgatása.”

Tollernek az élethalálharcok kavargásaiban még szerencséje” volt. Nem végezték ki, nem ölték meg, hanem csak 5 évi fogságra ítélték, mert felségárulást követett el, de „tisztességes indokokból”.

Később agyonlőtt ügyvédje ezt is sokallta ugyan, mert védence csak befejezett tények alapjára helyezkedett. És mi jogon ítélne el valakit forradalmi tevékenysége miatt egy olyan bíróság, mely létét szintén forradalomnak köszönheti. Olyan törvények alapján talán, melyeket az általa megbukott régibb rend védelmére hoztak? Közben Tollert bajor országgyűlési képviselővé választották. Embertömeg darabját éppen Rathenau meggyilkolásának napján adta először a berlini Reinhardt Színház. Ami hatalmas néma tüntetésre adott alkalmat annál a jelenetnél, amikor az áruló által felingerelt néptömeg vezetőjét legyilkolta.

Az ember az egész üldözéstörténetből voltaképpen azt a benyomást nyeri, hogy Tollerrel, írói készsége miatt, még ellenségei is kivételesen bántak. Megkönnyebbülést érez, mikor elfogatása véget vet a menekülés, a bujkálás örökös idegfeszültségének. És amikor az idő előtti megkegyelmezést visszautasítja s egész büntetésének kitöltése után kiszabadul, bizonytalanul érzi magát az „anyáskodó” börtön után a szabadságban.

Irodalmi hitvallás jellegével bír az a megállapítása, hogy: „Az irányzatnak csak egy alakja nem engedhető meg a művésznél: a fekete és fehér rajzolása, mely az egyik oldal embereit ördögnek, a másikat angyaloknak állítja be… A művész ne tételeket alakítson, hanem példákat alkosson.”