Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Fekete Lajos: Korunk ars poeticája

Én nem adom fel a hitemet:
az ember volt jobb is, és volt gonoszabb.
Idézhetném a történelem véres lapjait;
a rabló-, lovagkor, daliás idők
századok során megszépült idejét
s a vértől párázó újabb lapokat.
Az embert vad ösztönök rázzák,
s az ősi mozdulat fölött az álarc
ezer toldással van tele,
A világ daloló kedvének mélyén,
az indulat-gyökerek alatt a dzsungel-ének
ott szunnyadoz, ha szánt, ha vet – avagy
a harcban rohamra megy, vagy táncra perdül.
Az önzés, kapzsiság, gőgön keresztül
ősi magunkat menekítjük?… Ki mondja meg?
Én nem adom fel a hitemet:
az ember volt jobb is, és volt gonoszabb !
Daloljunk neki dzsungel-éneket,
ami a vér legmélyéről ered,
hogy emlékezzék a földre, mit eke nem szántott,
a vízre, amelyet nem jártak hajók,
őserdős fára, mit balta nem hántott,
hogy emlékezzék: a tengerparton elhevert napok
bölcsős derűje mily kék volt, – sátoros;
és hogy a lelke mélyén a nagy nomád tűz
egész fényével most is ott lobog.