Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

(Az ember tragédiája bécsi előadása)

Színielőadás folyik-e a Burg Színházban vagy istentisztelet? – kérdezzük, amint a függöny először gördül fel vagy amint a felhő, és ködtömeg eloszlik, miközben már felzendült az áhítatos mennyei szimfónia. Mind a kettő, mondjuk azután, mikor a játék megindul. Madách Imre drámai költeménye úgy, ahogy Bécsben előadták, már nem annyira bölcsészeti munka, mint inkább vallásos misztérium, a középkori színvonalon túl messze a gondolat magasságába ívei. Az első égi jelenet, a mind hangosabbá és lelkesebbé váló angyali ének közepette egy sugaras fénykörnek az ősködből való kibontakozásával kezdődik. Tulajdonképpen csak három hatalmas sugár nyílik ki a fényrózsából: egy felfelé és kettő oldalra; az így alakuló kereszt negyedik, lefelé mutató szárát angyalalak fedi el. Ez a keresztény vallási képzettel gyönyörűen megegyező ábra tűnik fel újra a paradicsom kívüli térség fölött is, a bűnbe esett emberpár előtt s belőle hangzik ki a „küzdj és bízva bízzál”. Ez búcsúzik egyre halványulva, mikor a nézők szemei még a végszavak elhangzása s a ködfüggöny leszállása után is igézetten a színpadon csüggnek.

Az ember tragédiáját így kell előadni, s csakis így, vagy ehhez hasonlóan szabad ezután Magyarországon is! Ez a benyomásunk az egész estén keresztül. Ezután nem lehet a nagyszerű cselekvénysorozat álomjellegét túlzott realizmussal elmosni, s nem kell a költemény minden sorát okvetlenül elszavalni; hiszen nem egyet csak olvasva ért s élvezi az ember igazán. És nem szabad többé elmaradnia Salmhofer kísérőzenéjének ott, ahol már nem Mohácsi fordításában adják Madách művét.

Ez a zene – Röbbeling színpadi rendezése mellett – legnagyobb elismerésünket érdemli meg. Miként már érintettük, a zene minden képet megelőz, bevezet, kísér és összefoglal. Mindegyiket a maga jellege szerint; elragadott az égi jeleneteknél és Péter apostol megjelenésekor, misztikus Egyiptomban, tisztán egyszerű Athénben, érzékien lágy Rómában, komoran egyházias Bizáncban, gavotte-szerűen játszi Prágában. A párizsi jeleneten természetesen a Marseillaise uralkodik, a londoni jelenet zenéje enyhén vásári. A falanszter jelenet motívumát a gépek zúgása adja, a jégkorszak zenéje csak halkan mélabús lehet. A végjelenetben azután az előbbi [235] motívumok futólagos ismétlése után visszatér a mennyei akkord. Mintha csak ez a zene sugalmazná s merítené fel az álomképeket, melyek eleinte halványan, elmosódottan, de azért máris mozgalmasan bontakoznak ki a ködből. Mint igazi álomban, újabb és újabb részleteket: óriási szfinxet, Pallasz-szobrot, gépóriást, messzelátót s ágyút fedezünk fel, melyek kétségkívül már eleinte is ott voltak, de csak a történés során lépnek tisztán tudatunkba. Az így megindult álom csakhamar szinte lidércszerűen élénk, majdnem a valóságnál élénkebb lesz. Pillanatok alatt játszódik le szemünk előtt az egyiptomi gúlák betemetése az évszázados porral, a római istenszobrok összeomlása, a londoni piac nyüzsgő alakjainak halálba vonulása. Emberi alakok és sokaságok, melyek előbb még élénken lekötötték az álmodó szemét – és ezzel a mienket is, varázslatos gyorsasággal tűnnek el, mihelyt az álomnak a költő intenciója szerint más irányt kellett vennie.

Összehasonlítások persze eközben is felmerülnek. Visszaemlékszünk a budapesti Nemzeti Színház messzemenően szöveghű, józan és világos előadásaira, a szegedi szabadtéri előadásra, mely a salzburgi Jedermann színpad misztikus varázsát nem minden eredmény nélkül kötötte össze az orosz forradalmi színjátékok tömeghatásaival. Eszünkbe jut még a régi monarchia idejéből a prágai előadás-sorozat, amikor Madách művét a 25-ik előadás után a császári hatóság betiltotta, mert Csehország fővárosában nagyon is tetszett a Hradzsin jelenet és a Marseillaise.

A bécsi színrehozatalt mindenesetre befolyásolta, hogy a közönség nagy részénél Goethe Faustjának ismeretét s az iránta való lelkesedést kellett feltételezni. Szinte a tapintat kérdése volt, hogy Madách művének azon jeleneteit, melyek erősen nagy előd hatását mutatták (például a Föld szelleme körül), ne igen domborítsák ki. Persze a két remekmű közt leginkább közös égi prológ-ot mégis érvényre kellett juttatni.

A képeknek az az átrendezése, melynek folytán a Gréve tér után nem következik újra a Hradzsin, s Danton nem lesz ismét Kepler, egyszerű technikai újításnak látszik, pedig ennél sokkal több. Az ember tragédiája megírásakor valóban úgy tetszett, mintha a francia forradalom, 1848-as utórezgésével együtt csak epizód maradt volna az emberiség történetében, mely után lényegtelen változásokkal a dolgok régi rendje állott helyre. Ma ellenben már tudjuk, hogy az 1789-i események hatása még a Madách idejében „mai” világot ábrázoló londoni jelenet helyzetképével sem zárult le.

Még két helyen van az az érzésünk, hogy a költő nyolc évtizeddel ezelőtt, mást látott maga körül, mint mi ma. Az egyik, midőn a kőszívű angol gyárosok azt mondják munkásaikra: miért van hat gyermekük? Ma bezzeg mind kevesebb ipari bérmunkásnak lehet ezt a szemrehányást tenni. A másik: „kevesebb ember és több fóka legyen” fohász. Ma bizony úgy állunk, hogy sokkal több a fóka, mint amennyi szüksége van az emberiségnek. Mert éppen azért nem [236] jut sok ember a fókához, mivel keze munkája nélkül is elég kerül terítékre azok számára, akik a vadászterületeket birtokolják. Ám lehet, hogy az új jégkorszakig megint másképp lesz, és a költőnek lesz igaza…

Hartmann Pál, Eis Mária, Treszler Ottó és a sok többi szereplő alakítása is bőséges, elismerő méltatást érdemelne, ha erre terünk lenne. Ellenben meg kell emlékeznünk a közönségről. Külön élvezet végignézni, hogy milyen lankadatlan, áhítatos, lelkesült figyelemmel kíséri végig a Burg Színház népe a több mint háromórás előadást, melyet csak egyetlen szünet szakít meg. A többi idő alatt a zene tartja ébren az érdeklődést az éppen csak elhomályosuló és a „ködfüggöny mögül felmerülő új kép között. Talán a szintén megszakítás nélkül pergő, nagy hangosfilmek fegyelmezték annyira a közönséget, hogy két órán át sem érzi a felvonásközök szükségét. Csak éppen annyi történik, hogy a színpad elhomályosodásának perceiben a nézőtéren mindenfelé zseblámpák és egyéb világítótestek kerülnek elő, és tudásszomjas szemek futják át újra és újra a programot, hogy mi volt és mi lesz azután? Hiszen a remekmű sok olyan részletet tartalmaz, mely minden „elfordítás” nélkül is örömmel üdvözölt vigaszt, igazolást, állásponttámogatást hoz a bécsi nép sok elemének, még olyanoknak is, amelyek különben egymással homlokegyenest ellenkező álláspontokat képviselnek. „Aki sokat hoz magával, sokaknak fog valamit nyújtani” – mondta már Goethe.

Szépet, nagyszerűt álmodtunk ama három óra alatt, s alázattal fogadjuk el végül az isteni intelmet: „Mensch, kämpfe und vertraue.”