Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

Mint ismeretes, irodalmunk első medervájói emigránsok voltak. Ide szivárogtak be a legkevesebben, s mégis itt hagytak legmaradandóbb nyomot, mert itt találtak a legkisebb ellenállásra. De míg máshol nem egyszer kommunista mozgalmak előharcosaivá váltak, nálunk majdnem teljesen felszívódtak a magyarság rétegeibe. Az emigránsokon keresztül a vajdaság szinte inváziós területévé vált az 1918-20-as évek forrongó ideológiájának és költői áramlatainak. Kezdeti líránk tehát import líra volt, importált korszellemmel; csak azok számára aktuális, akik behozták, de nem a vajdasági magyarság számára, mely sohasem mutatott nagy érdeklődést a költői megnyilatkozások iránt. Egy-két ideszóródott tanítványán keresztül Kassák és az aktivizmus gyarmatosított itt. Ha vékony szellemi rétegben is, de aránylag sehol se oly erősen, mint nálunk és sehol se oly tartósan. A gyarmat túlélte az anyaországot – a tanítvány a mestert. Legszebb virágait akkor pattantotta fel, midőn odaát már sokszoros tél havazta be a kassáki elvirágzást. (Lásd: Csuka Zoltán 1931-ben megjelent, Mindent legyűrő fiatalság c. verseskönyvét.) Így vált a legmodernebb csapásokon induló jugoszláviai magyar líra kezdeti progresszivitásához való ragaszkodásában konzervatívvá, sőt elmaradottá.

Ahány fa, lombzúgásával annyi felé mutatott. Egyiknek világtája Rilke és de Regnier, a másiké: Kassák, a harmadiké Stefan George stb. Egyik sem szívja életnedvét a vajdasági földből, s mindegyik megkülönbözteti magát a vajdaságiak legkülönbjétől. Odahaza a nagy fa árnyékában törpék maradtak volna, itt megnőttek, kihúzódtak, felterebélyesedtek. Elsodortatásukban és egyedülállásukban a különbségérzés különbbé tette őket.

S bár líránk és prózánk importált volt, az elmúlt évtized folyamán kedvenc szójárás volt területünkön a „vajdasági irodalom”. Mintha létjogosultságunk csupán e jelzőn múlott volna, s nem azon, hogy voltak-e íróink. Pedig a vajdasági meghatározás annak idején még kevésbé fedte irodalmunkat. S ez természetes, mert máról holnapra nem lehet tájlírát vagy prózát teremteni. Évek kellenek ahhoz, hogy a tollforgató az új világ lassan kialakuló lelkiségét beidegezze.

Fekete is azok közé tartozik, akit vajdasági költőnek vallunk, bár nem az. Ő is jövevény, ő is idegenbe ültetett fa. Lombzúgása Erdély vagy még inkább Szilágy felé mutat. Innen első könyvének Adyra emlékeztető, sajátos, szilágyi hangja, s innen erdélyhangulati rokonsága is. Nem teszik vajdasági költővé még elszórt vajdasági motívumai sem. Hozzánk való közé: a magyar kisebbségi sors közössége, mely osztályrésze lehetett volna máshol is. Lírájának [226] igazi alapzöngéje: az ő Rodostósága. S ez a hang sohasem uralkodhatott volna el költészetén, ha nem kell otthagynia Erdélyt. Szilágy az ő Zágona, s ebből az egyetlen, nagy, összetevő fájdalomból terebélyesedik fel poézisének fája.

*

Feketét, míg itt élt közöttünk, mint a vajdasági irodalom élharcosát, együtt emlegették Csukával és Szentelekyvel. Pedig költői jelentősége nagyobb volt az úttörőénél. Néhány elfogulatlan ember már akkor is őt tartotta lírikusaink legkivalóbbjának. Meghittebb társaságában maga Szenteleky is.

Fekete korán kezdett írogatni, de első versei csak 1925 táján jelentek meg; akkor, amidőn a Szenteleky-költeményeknek már márkájuk volt, s midőn már Csuka is nevet verekedett ki magának.

Az aktivizmus abban az időben kétfelé hajlik. A suboticai Tamás Istvánban csak kötetlen formája marad meg, tartalmilag azonban teljesen elsikkad; egyedül a Novi Sad-i Csuka Zoltán őrzi meg, s kései epigonjai. Csukának az aktivizmus többet jelent a divatnál: hitvallást. Az 1918-20-as évek kassáki zászlóját, szinte gyerekemberként, ő hozta magával. Az segítette át a munkássors nyomornapjain, s azt cipelte szívéhez szorítva éveken által.

Fekete ezzel szemben kezdetben immunis marad az odaát aktualitását vesztett iránytól. Érzésvilága erdélyi testvérséget keres. Innen korábbi verseinek Ady- és Áprily-zöngéje. Ezt a kapcsolatot még Csukával történt 1925-ös megismerkedése se választja szét. Az akkori, Novi Sad-i Dél-Bácska szerkesztőségének átadott első írásai mentesek a kor kaotikus, kollektív kérdéseitől. Feketének még nincsenek gondjai. Jól fizetett, vezető tisztviselője a Novi Sad-i Dimovič gyarmatárucégnek. Itt megtanul szerbül, s szabad óráiban a délszláv költőkkel, különösen Tin Ujevićtyel és Krležával ismerkedik.

Első kísérleteit fanyalogva fogadják. Műkedvelősködést éreznek bennük. Hogy mégis szóhoz jut, inkább a kínálatszegénységnek köszönheti, mint tehetségének. De a magyar kisebbségi sors néha busásan fizet. Feketét fiatalon juttatja a Baumgarten-díjhoz és dicsőséghez.

*

Fekete 1926-ban már egész kötettel lép a nyilvánosság elé. Könyvének címe a magas hangú és csukai frazeológiájú: Béklyózott erők feltámadása. A cím azonban csupán egyik versének tartalmát fedi. Feketének még semmi köze a kollektív ideológiához. Mikor forradalmi vörösbe mártja ecsetjét, csak színekben lázadó plakátot fest – divatból.

S míg Csuka változatlan ragaszkodással cipeli magával a kassáki zászlót a tovarohanó esztendőkbe, Fekete szívesebben feledkezik vissza az Emlékes tegnapok országútjá-ra. Akkor talál igazán magára, ha otthoni tűznél melegedhetik, vagy ha szabad ég alatt üthet tanyát és a ballagó felhő járását igazgathatja. Nem áll kortársai mellé, akik problémákat izzadnak vagy kisajátított problé[227]mákkal szaladgálnak – egyszerűen, keresetlenül jön, s odakínálja portékáit. Emlékes ház, szülők, testvérek, erdő, nap, tavasz, nyár, vihar, mennydörgés, haldoklás, őszeste… Csak még a hold sárgaréz borbélytányérja hiányzik, s együtt van az egész, ócska, kellékes holmi… Hej, fiatalember! Mit akar velük? Mi újat mondhatna még róluk?… 1926-ot írunk. A komor, fekete arcú problémák hajukat tépve, bomlottan szaladgálnak az utcákon… Mesebeli szabónak kell lennie annak, aki olyan ruhát tud varrni ezeknek a megkopott szavaknak, melyeknek mását hiába keressük az idők házában.

Azután mégis nekifekszünk a verseknek.

Többször Ady lelke remegteti a sorokat – szavakat emelget, szólamokká duzzaszt. Néha meg Áprily lehel és vitorláztat felénk egy-egy finomabb természethangulatot. Még a formagondolát is kölcsönadja. De mikor végére érünk a könyvnek, önkéntelenül kibuggyan szájunkon a szó: költő. Sok zsengéje és gyengéje mellett is az, mert csak igaz poéta tud semmiből teremteni – kiügyeskedés és mesterkéltség nélkül új képeket festeni azokra a lélektájakra, melyeket előtte már ezren és ezren telepingáltak. S mikor tovább megyünk, magunkkal viszünk néhány szép és eredeti hangulatpasztellt. A kacatos kosár nem csalt meg bennünket, egy-két ritka, üde zöld, tavaszi-virágos gally mégis közéjük keveredett.

*

1928-29.

Jugoszláviában még áll a konjunktúra, de a közeledő világválság hullámverései már érezhetők. Több vállalat és üzlet összeroppanást gallyaz, de csak ideig-óráig. Ezek között van a Novi Sad-i Dimovič gyarmatáru cég is. Fekete kenyerét veszti, és kikerül a nyomor forrongó barikádjaira. Változott hangulatvilágában Kassák, megkésetten, aktualitást kap. Most már az ő lírájában is benyomul a világrengés vajúdó korszelleme és a lázadás, de többé nem divatból. Az írói korvállalás kötelessége – ez a világháború után annyira elterjedt szólam – súlyosabb jelentőséget kap. A külső és- belső változások megérlelték a vállalásra. Ennek hatása alatt az ő költészetében is megjelenik a küldetéses hang, mely Csuka líráján is érzik. Ily lelki miliőben születik meg a Szent grimasz, az 1918-20-as évek aktivizmusának külső és belső szétziláltságával, de mélyebb, szellemi tartalma nélkül. Ez a kötet az elsőhöz viszonyítva nemcsak erősen nyugtalan, hanem részenként szertelenül csapkodó is.

Fekete hangja keményveretűvé vált. Másfél esztendő szenvedésüllőjén edződött ilyenre. Az értelen kalapács még keményebbre verte. Témái többé nem foghatók át egy oktávval.

A Szent grimasz szakítás a tisztán hangulatversekkel. A költő világszemléleti beágyazottságot keres, de mert az övé kiforratlan, másoktól, főképp Kassáktól kölcsönöz. Csak az a baj, hogy nem tudja megemészteni, áthasonítani. A lélekmag csak rokon anyagokból héjasodhatik. A többi: felkent szín, melyet lemos a legközelebbi [220] időjárás. A kölcsönvett ideológia csak részben gazdagítja, egyébként elveszi látásának tisztaságát. Ebben az atmoszférában problémái: problémakáosszá válnak. Fekete nem tud uralkodni anyagán, s ahelyett, hogy építene, kompozícióit széjjelfeszíti, darabokra tördeli. Egy arcú költemények helyett: sok arcúkat kapunk az egész helyett csak a részekre emlékezünk: kilökött sorokra, megnyergelt hasonlatokra és igába tört gondolatokra. Mint valami erdőrengetegben, úgy botorkálunk problematikus írásai zűrzavarában. Sehol irányt sejtető út, sehol ösvény. Fekete tiszta lírikus, és nem problematikus költő, akárhogy is erőszakolja a Szent grimaszban a korszellem vállalását kedélyének forrponton tartásával. Igazi hangja nem a kollektívum, hanem az én-fájdalomban kristályosodik ki. S ezen keresztül a kisebbségi magyarság kollektivitásáéban.

S mialatt Fekete problémaharcait vívja, a szabad vers vonagló korbácsa lázasan, lihegve csapkod. Mint a flagelláns, úgy kínozza magát vele a költő. De a vérmámoros megszállottság, mely sötétségtépő, látnoki erejű szavakat hörgetne fel a torkán, elmarad tőle. Fekete nem született sem vátesz, sem apostol költőnek. A Szent grimasz hangulatképe így alakul ki:

Lamentációk hosszú, fekete sora vonul el előttünk. Ruhájuk szabása mutat csak némi különbséget, de anyaguk ugyanaz a fekete posztó. S a hosszú sorból vég nélküli jeremiádok jajveszékelnek felénk. Néha orációk és ellenorációk hangfoszlányai szakadoznak ki tisztábban: „Az örök furulya én vagyok”… „Nincs Istenünk, nincs Istenünk!”… Halljuk súlyosan meglóbálni az ellenszólamot. Szeretnők megtudni, hogy melyikük szólt, de ugyanegy zűrzavar-kántálásuk meghiúsítja igyekezetünket.

Fekete az élet magasabb hegycsúcsait járja. Ruháját világtájviharok szaggatják. Azt hiszi: köze van hozzájuk és felveszi őket, de a problémák süvöltő fergetegjárását nem tudja rendbe terelni. Tanácstalanul, tétován állong, s a vad zűrzavarban össze-vissza billentyűkhöz kapkod. De később mind többször üt meg néhány régi hangot, hogy végül egészen rajtuk felejtse az ujját:

Véres karmokkal csak még egyszer,
csak egyszer még, egyetlen egyszer
kapaszkodjam szilágyi rögbe
s onnan ki többet a haragos Isten
nem szakít.

(Pusztába hördült imádság)

Az én-fájdalom felcseréli a nagy kollektívumét, s egyszer a hazátlanság, máskor az emberi közöny miatti keserűsége vagy az egyedülvalóság szomorúsága fakad ki költeményeiből:

Kövek, kövek, megbotolhatok bennetek,
véresre törhetem szép, napos homlokom,
fejem is rátok hajthatom – nem biztattok
jákobi álmokkal –, kövek maradtak,
kövek: emberek… [229]

Vagy:

Mint idegen csillag a csillagok között,
mint igazi ember az emberek között,
testvértelen és társtalan
járom a kusza bozótok úttalanságát:
olyan fájdalmasan egyedül vagyok…

S mintha hosszú bénaságból oldódnék fel a nyelve, megered igazi hangja. Az idegen, kusza erdőrengeteg már nem gáncsolja lépteit, otthoni hegyek között bolyong, régi emléktájakon, ahol gyönge Isten-fácskát ringat a szél – vagy letelepszik a drága, barna földre és megtalálja a közel való dolgok és egyszerű emberek örök poézisét. Így kerül bele költeményeibe a magyar paraszt, a szántó, a kapások s az öreg bácskai nap, melyet az Isten annyi vesződséggel görget fel minden nap az égre.

*

Ezzel eljutottunk a Tengerzúgáshoz, Fekete legutolsó könyvéhez.

Míg a Szent grimasz jó közepéig zavaró diszharmónia, a Tengerzúgás nagyobbrészt harmónia. A Szent grimasz hangja a flagellánsé: véres, vajúdásos, gyötrődéses, felkorbácsolt – a Tengerzúgásé: természetes, meleg áramlású, friss, egyszerű. Erdők és mezők vadvirágillata érzik rajta, szellő sóhajt ki soraiból, szavai keszkenőjét fuvallat lengeti, fodrozza vagy felkerekedő szélvész tépi. Feketének a legnehezebb is könnyű, mert világos képekben jelenik meg. Nincsenek kimesterkedett szólamai, képei fölé nem kell magyarázó táblácskákat felszegezni, s egyszerűsége mégsem emlékeztet másra – kitisztult, feketei.

Végre haza érkeztünk, s otthoni hangot hallunk.

S milyen felszabadulást jelent számára, hogy újra a saját nyelvén szólhat! Szinte nem tud vele betelni. Szavai többször feltartóztathatatlanul zuhognak, szétázik a kompozíció, szétázik a költemény földje. Tékozlóként bánik legszebb motívumaival: itt is, ott is elhagyogatja őket. Könnyen kap, könnyen ajándékoz. Kinek, hová? Nem nagyon törődik vele. Még nem igazi ékszerműves, aki foglalatokat álmodik legszebb ékköveinek. A műhelymeghittségek helyett többre becsüli a természetet, a művészi éberség és önfegyelmezés helyett a költői hév eleresztettségét. Hajtóereje még mindig a mélyből feltörő nyersolaj s nem a rafinált benzin. Innen a kötet több dekomponált költeménye, s motívumaik találkozása és fonódása.

A művészi gond kimaradása érzik nem egyszer verstechnikáján is, bár a Tengerzúgás bizonyos formaépítés felé halad. A Szent grimasz szabad verseit a Tengerzúgásban magyaros ritmussal lüktető verssorok váltják fel. S csak néhol kísért az aktivista kötetlenség.

Míg a Szent grimasz világszemléleti képe kollektivizmus felé orientálódó, addig a Tengerzúgásé individualizmus. Fekete lírája [230] belső adottságánál fogva, ha felszívott is néhány rokon elemet a kassáki ideológiából, az egyéni lelkiség irányában sűrűsödik és bontakozik. Csak később zúgatja fel költészetének lombkoronáját a magyar kisebbségi sors – szűkebb, de igazibb kollektivitás – testvéri széljárása.

A Tengerzúgás, címéhez híven orkesztrális hangszerelésű; úgy az egyéniség érzésében, mint annak természetszemléletében. Minden hangot megtalálunk benne: a mennydörgéstől kezdve a leszakadt szikla megkövült némaságáig. S az érzéskoszorúnak legmarasztalóbb, átmeneti színeit. Mindez azonban nem tenné Feketét költővé, ha nem lenne meg benne a gazdag és egyénien formáló készség, mely virágot tud nyílatni a legkopárabb hegyoldalon is. Ki tudna pl. így intonálni egy leszakadó, mennydörgéses záport: „Most bazaltkőből kellene szavakat törni, úgy illenék ehhez a miséhez: halleluja….”, vagy a rekkenő, nyári delet: „A tűzvilág tetőre lázadt, a levegő kész ájulás volt, és e1tört benne a déli harangszó.” Máshol:

… Én csak tengerzúgást akartam hallani,
s egy asztaldísznek használt rózsaszín csigában,
hogy először hallottam zúgni a tarajos tengert,
csodává nőtt bennem a vizek végtelenje…

(Tengerzúgás)

… Néha közétek vonszolom magam,
és köszönünk egymásnak, mint ahogy szokták,
kezet is fogunk egymással, mint ahogy szokták,
s mégis,
olyan ez a mi barátságunk, akár a rozsda:
régi, de lehullhat mindenik percben…

(Hogy valaha is emberrel szóltam)

Van azonban egy motívum, mely keresztülfonódik egész költészetén. Szinte el sem tudjuk képzelni poézisét az országútvágy dominánsa nélkül. Csak szabadságra vágyó, kóborló lélek tud oly boldogsággal kiszakadni a nagyváros kőrengetegéből, mint Fekete az Egy nomád él Budapesten c. költeményében s örülni a többi nomáddal való találkozásnak, mikor közülük a nyári zápor „hóna alól nyelvet ölt a régi barátra”, s mikor:

nagy, fekete kuvaszok dörgő záporokban,
a hegyek közé szorult, otthonos torokban
a régi kedvvel ismét
rámorognak.

Aki az országutakat járta, annak sok bánata akadt, s megértette, hogy az országút, népek szíve közt

feketén húzódó fájdalom-szalag…

s meg kell állnia, mikor a fáradt, esti porban: magyar kapások és kaszások szekerei döcögtek végig egyetlen vigaszukkal: borongó, magyar dallal. [231]

Fekete ott áll a dúlt határon, tornyot lát messze-messze, s mégsem tudja: merre menjen, merre tartson.

Különös a világ arca…
varangyos a világ arca,
s csak a bátor szívek harca
tisztítja meg…

Egyedül Rodostó fogadja be, mert az embereknek, közönyköveknek nem kell a költő. Homokba szórhatja országútjárásából hozott kincseit, senki se megy eléje kérdőszóval: Mit hoztál, testvér? Csak Rodostója marad meg.

Talán csak tíz éve,
Talán kétszáz éve,
rodostói tenger
fekete vizébe
bámulok a partról,
s rodostói tenger
fekete zúgású,
fekete vizéből
száműzött magyarok
jönnek fel a mélyből.

Így kísérik az utak, hegyeken és vadvizeken által, a Krasznától a zavaros Dunáig, a tölgyfabölcsőtől Rodostóig. Csak az Isten hajol le hozzá, csak ő simogatja meg, s a költő a legszebb imádságával fohászkodik fel hozzá:

Isten, ki rengeted-ringatod az örök földet,
vedd észre a kis porszemet,
melyet elfújhat a szél, eltaposhat az állat,
s megsemmisíthet egy eltévedt lehelet,
Isten, vedd észre ezt a porszemet…

*

Fekete Tengerzúgása már Budapesten jelent meg, ahová 1930-ban költözött fel. Azóta Rodostósága is megenyhült.

Csak szoba-konyhás, jó nyomorúsága tartott ki mellette hűségesen. Ezen segített valamit a Baumgarten-díj, ha gondkeresztjét nem is vette le a válláról.

Újabb lírai termése napilapokban és folyóiratokban szétszórtan jelent meg. Mi csak azokat ismerjük, melyek a Kalangyában láttak napvilágot.

Fekete a Tengerzúgás óta, művészetének nagy előnyére, visszatért a kötöttebb formákhoz.