Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

Gutaütés.

Üveges tekintettel, bénultan, megnémultan fekszik a kórágyon. Beltramo mellette ül. Barátságból, számításból hozzászegődött. Nem gyanakodtak rá. Nem is adott okot arra. Ő hívta a rendőrséget, hogy számolják össze a beteg pénzét, a sok ezernyi lírát. A pénzt és Síró minden ingóságát a kórház gondnokságának adták át megőrzés végett. Beltramónak nem maradt meg más, csak az eszméletlen beteg. Mégis ragaszkodott hozzá, rakta rá a jeges tömlőket, nem mozdult mellőle, reménykedve leste, hogy felszívódjék agyáról a vér. Az orvosok azt mondták, két napon belül eldől…

Beltramónak a gutaütött Síró egyetlen egzisztenciája.

A családot nem értesíti. Kit is értesítsen? Síró Zoltán útlevelében az áll, hogy kiskerti lakos… nőtlen… Nincs hát senkije. Iratai között sincs semmi útbaigazítás, csak egy fénykép: egy fiatal leány arcmása. Nyomban felismerte benne Almássy Erzsébetet. A kép alján írás: „Zoltánnak – Erzsi 1899.” „Tyű, de régi dolog – csóválta a fejét. – Hét évvel ezelőtt egyszer láttam, ma délben nyomban megismertem. Nem változott semmit. Erről a harmincéves képről is megismertem. Ennyi idő alatt egyformának maradni!… Boszorka…”

A harmadik nap eldőlt: Síró életben marad.

Lassan-lassan gyógyult. Napokig zavartan, tájékozatlanul nézdegélt. Előbb a lába, aztán a keze javult. Beszélni nem tudott, de már emlékezett… hogy egyszerre elsötétedett előtte a világ… mintha paprikát szórtak volna a szemébe. Ha jöttek a közeli emlékek, nem tudott velük maradni, apátiába esett…

Betegsége tizedik napján egészséges jobb kezével a paplanján heverő táblára felírta az első kérdést: „Meggyógyulok?”

Az orvos felelt, és Beltramo tolmácsolta: „Minden veszélyen túl van.”

Új kérdés: „Néma maradok?” „Türelem. Csak néhány napig kell a tábla.”

„Mikorra gyógyulok meg?”

Beltrano tolmácsolta:

„Még három hétig ágyban kell maradni. Nyolc hét múlva megkezdjük a kezelést.”

Síró jobb arca eltorzul. Bal arca merev, bénult… [210]

Délután megint kéri a táblát. Már nem kérdez. Rendelkezik. Beltramo, írjon a fiának. Nincs semmi komolyabb baja. Elesett, fáj a keze. Két hónap múlva hazamegy.

Beltramo megírta a levelet, de Síró nem küldte el. Nem akarta megijeszteni a gyereket az idegen kézírással.

Napok múltak el, és nem volt semmi kérdeznivalója. A mindig mellette ülő Beltramóra rá se nézett. Egyszer mégis kérte a táblát. „Magát énmiattam dobták ki az állásából?” Beltramo igenre rázta a fejét… „Gondoskodni fogok magáról.”

Egyre a „gondoskodások” foglalkoztatták. Eljutott egészen Beltramóig. Sötét gondolatok kínozták… Nyolc hét után kezdődik a „kezelés”. Három hónapig így nyomorogjon? És aztán még meddig tart… Kibírja?… Nem bírja. Jön a második… az utolsó…

„Kérek egy tükröt!”

Beltramónak ijedtében eltorzult a bal arca… Síró megláthatta volna magát Beltramo arcában. Nem is kapta meg nyomban a tükröt, de a palatáblán húzott két új felkiáltójellel megint „elhangzott” a parancs, hozni kellett a tükröt.

Síró látta szánalmas, béna arcát. Riadtan tette le a tükröt. Az nem ö. Ö már meghalt. Hogy itt fekszik, az tiszta csalás. Miért nem temetik el… hiszen szaga van már!

Nem akart tudni magáról.

Másnap megkérte Beltramót, hogy menjen el. Zavarta, hogy folyton mellette ül. Miért van itt ez az idegen ember? Mert kidobták az állásából? Miért dobták ki az állásából? E kérdésénél megáll, tovább nem akar kutatni… Beltramo menjen el! Ne emlékeztesse… Pénzt utalt ki neki… Mindent köszön… menjen.

Beltramo letörölte a tábláról az utalványt. Alázattal nézett a betegre. Nem kell neki az az ötezer líra. Kevesellte? Sokallta? Nem. Síró mellett akart maradni.

Ette az első osztályú diétás kosztot. Kúráltatta gyomorsavtúltengését. Vérszegény feleségének, gyermekeinek az alorvos ingyen injekciókat adott. Orvosok, ápolónők dédelgetett betege nem Siró, hanem Beltramo és családja. Beltramo a beteg magyar úr hozzátartozója, tőle függ, hogy mennyi lesz a honorárium, a borravaló… Lám, máris van egzisztenciája…

Síró félreértette az alázatoskodó embert.

„Mennyit akar?” –kérdezte a táblán.

– Ne küldjön el… ne küldjön el… – könyörgött Beltramo.

Sírónak megjött a szava. Csak hebegett. Örült… Sírva fakadt… Sírni is csak hebegve tudott.

De napról napra jobban beszélt. Kiemelték az ágyból. Karosszékbe ültették. Utcára nyíló szobába vitték.

Szép november végi nap volt. Az ablaknál ült. Lenn az [211] utcán izguló emberek álltak sorfalat. Litvinovot, a szovjet külügyi népbiztost várják, aki azért jön Milánóba, hogy Grandival tanácskozzék.

Síró kéri, hogy vigyék el az ablaktól. Nem szereti látni a nyüzsgő életet, a magáétól is messze jár már. Összeesett, félig elfogyott, elferdült arcú emberke ő. Minek egyszer felkelni, hogy lábát húzva, bénult karral vánszorogjon ide-oda?

Egy napon levelet irt fiának:

„Kedves fiam! Beteg voltam és még most is gyöngélkedem. Amint megkapod levelem, nyomban szerezz útlevelet, és gyere Milánóba. Címem: Ospedale Maggiore. Várlak. Ölel apád.”

„Jó lesz, ha a gyerek siet…” – gondolja. –… Jön az ápoló… Masszázs… Minek az?”

Különösen akkor szeret a tükörbe nézni, amikor masszírozzák. Akkor a jobb arc is elfintorul… Meg bele is mosolyog a tükörbe. Szomorún mosolyog. Gyúrják a bal kezét. Jobb kezével lemondóan legyint…

IV.

Képeslap:

„Velence, XI. 11. Kedves Emmi! Azt mondta, hogy én vagyok a maga Sorsa. Maga ügyes nő. Egyszerűen exponálta a maga „Sorsát”. Azt hiszi, hogy javította vele hazánk kereskedelmi mérlegét? Téved, ha azt hiszi. Kérem, most itt vagyok. A maga „Sorsa” itt is gyenge áru. A Feladónak rendelkezésére áll. Stux.”

*

Levél:

„Párizs, 1930. XI. 30. Édes Emmi! Lapjaimból láthatta utamat Párizsig. Ahol csak öt percig állt a vonat; mindenünnen küldtem egy lapot. Egy magamkorú úrral utaztam együtt. Ez az úr is, ahol csak öt percig állt a vonat, megivott egy spriccert. Azt mondta, hogy ezt azért teszi, mert unatkozik, ha áll a vonat. De akkor is ivott, ha csak egy percig állt a vonat. Még Milánóban vásárolt egy literes üveget, tele chiantival és az üveg az úton többször kiürült. Ez az ember volt Párizsig az én Sorsom, és még itt is kísért. A spriccerező ember rám lőcsö1te magát, velem egy szállodába szállt, bármikor jön haza, mindig a szobában talál. Már ott tartunk, hogy ma délután egy üveg Chablis-t és egy poharat hozatott be, sejtem, azért, hogy ihassék azokban az órákban is, melyeket nálam tölt el. Tőle tudok meg mindent Párizsról. Most is itt karattyol, látja, hogy levelet írok, de őt ez nem zavarja. Nem zavarja semmi, azt csinálja körülöttem – azt hiszem, mindenütt és mindig –, ami neki tetszik. Most például tölt magának és iszik… Azt hiszem, elmegyek valahova estére vele. Muszáj. Nem tudok neki ellenállni. Schwartznak hívják, tegez engem… Dijonban szomjas voltam, felhasználta az alkalmat, koccintott velem: [212] „Szervusz” – mondta. Szeret engem. Nem tagadom, én is kedvelem őt, vagy talán irigylem. Azt csinálja, ami neki tetszik. Volt már két felesége is, mindegyikkel boldog volt, és amikor „esetenként” elmúlt a boldogság „törvényes útra terelte az ügyet”. Házasságai alatt és utána volt vagy harminc szeretője és „esetenként” nagyon boldog volt. Már itt, Párizsban is a második szeretőjénél tart. Ma estére is boldog lesz. Látom rajta. Nagyszerű ember. Szentesről való. Pulykaüzletben Londonba készül. Még négy napig marad itt. Becsületszavamat vette, hogy addig itt maradok én is. Bevallom, már nem volnék itt, ha ő nem marasztalna. Párizs nem marasztal. Nem értek Párizshoz, vagy rosszkor jött el számomra… De ez a Schwartz, ez a baromfikereskedő tetszik nekem nagyon. Nem nézem le, irigylem. Egész életét látom. Nincsen benne semmi hiba. Mindig boldog volt és mindig talált valakit, akinek elmesélhette örömeit. Most engem csípett fel. Ha úgy ragaszkodna szerelmeihez, mint hozzám, azt hiszem boldogsága nem volna teljes. Hozzám kifejezett hűséggel ragaszkodik. Még jó, hogy nem tudja, hogy ügyvéd vagyok, jó ürügyet találna arra, hogy örökre belém kapaszkodjék… Ma este elmegyek vele egy nagyszerű mulatóba. Ő már tegnap este is ott mulatott és a nőnek, „akire istenien ráhibázott”, megígérte, hogy a legkedvesebb barátját bemutatja. És ha ő valamit megígér egy nőnek, azt szentül betartja. Mennem kell hát vele… Mialatt írom e levelet, Schwartz megitta az egész üveg Chablis-t. Csodálatos, nem árt neki, nem is árthat, azt mondja, hogy huszonöt éve mindig egyformán „hangulatos”… No, így mulattatom én magát, drága Emma… Mehettem volna a Louvre-ba vagy más nevezetes helyre, és akkor nemesebb tapasztalatokról írhatnék. Járhatnék-kelhetnék az itteni körutakon, nézhetném Párizs exteriőrjét… Meg is próbáltam… nem érdekel… Ami itt van, annál érdekesebb Schwartz. Nem tehetek róla, számomra Schwartz a legkitűnőbb narkotikum, és ez természetes. Van, aki máslásból jut borhoz. Narkotikumban is van máslás. Én a huszonöt éve „színjózan-részeg” Schwartz krónikus narkózisából szívok!… Milánóban szállt be a fülkémbe, alig utaztunk egy órát együtt, máris tudtam róla mindent, azóta se tud többet mondani magáról, de újra-újra elmondja életét, mely egy szűk órába befér, mint, minden boldog emberé… Az én történetemet hetekig lehetne darálni, pedig egy percnyi esemény sincs benne… Jó, hogy Milánóban beszállt hozzám ez az ember… A veronai állomáson már olyan jóban volt velem, hogy a magának küldött képeslapot alá akarta írni. Akkor én még nem tartottam ott, ahol ő. De Dijonban, amikor összeütötte vélem poharát, már nem tagadhattam meg tőle. Állomásról állomásra láttam, hogy mily fájdalmasan, mond le arról, hogy velem együtt üdvözölje magát. Éreztem, hogy boldogságában zavarom meg és ezért, mondom, Dijonban megengedtem, hogy odaírja: „Kézcsók Schwartz Misitől.” [213] Ezen a lapon az én aláírásom csak tanúskodás amellett, hogy egy boldog ember küldött magának kézcsókot. Ez a „kézcsók”, láttam, Schwartz boldogságállományát fokozta. Kedves Emmi, nem is tudja, hogy egy ismeretlen ember is mennyi örömet meríthet Magából… Csengetésre nem jött be a szobapincér. Schwartz türelmetlen, maga ment el egy újabb üveg borért. Kitart mellettem, megvárja, míg befejezem levelem, aztán magával visz. Míg távol van, és én végre egyedül vagyok… könyörgöm… jöjjön ide. Amint megkapja levelem, menjen el irodafőnökömhöz, neki mindent meg kell tenni, amit maga kér. Ő egy óra alatt szerez útlevelet, vízumot… két nap és ideérhet. Jöjjön el… Kezeit csókolom… Stux”

*

Távirat:

1930. XII. 1. „Ne jöjjön. Holnapután indulok hazafelé. Stux.”

*

„Minden városból egy képeslapot kérek. Ne kínozza magát levélírással. Pihenésre, szórakozásra van szüksége. Minél több nyugalmat teremtsen magának… Mind a ketten megkínzott emberek vagyunk. Nekem is pihennem kell.” Ha mégis írna, remélem, csak arról fog írni, ami tetszik, és amiben öröme telik...” Így búcsúzott el Emmi Stuxtól. Mégis naponta kapja a leveleket. Stux megértette Emmit. Nem szeretné, ha utazása alatt szerelmes leveleket írna. Mégis az első képeslapon elragadtatta magát, ironizált, de aztán – igaz, hogy nagyon furcsán – megemberelte magát. „Ahogy megígértette velem – írja egyik levelében –, mindig csak arról írok, amiben örömöm van. Ma például nagy örömöm tellett abban, hogy itt Milánóban magyar vendéglőre találtam. Tudja, nagyon szeretek jól enni. A jó koszt felenyhít, és ma egyenesen optimistává tett. Eddig az olasz koszt még külön gyászkeretet rakott szomorúságom köré. Ma jó napom volt. Paprikás csirke, káposztás rétes volt az ebédem. Ha nem magának írnék, bevallanám, hogy boldog voltam.”

Ilyen levél volt a Schwartzról szóló eposz is. Keserűen tréfált, célozgatva mesélt egészen egyszerű úti élményekről.

Emmi különösen azért örült e leveleknek, mert mind messzebbről jöttek, Stux nem fordult hazafelé. Jó, hogy nincs Pesten Stux, egy bajjal kevesebb van itthon… Mégis, egyszer hazajön és akkor élesen, kegyetlenül kérdez, megrendítő imádatával kiveti hálóját… Szűkül a kör: Stux hazajön, és Zoltán levele is hozzá kergeti.

De hát miért kell örökösen Stuxszal és Zoltánnal foglalkoznia? Zoltán elment, ő küldte el, és ha szívében vissza is kívánta, nem hitte, hogy vissza fog térni. Mégsem tudta nélküle tervezni jövőjét. Igaz, hogy ma is azt vallja, amit bú[214]csúzáskor mondott: „Van egy ötéves tervem!” Makacsul ragaszkodott ez ötletéhez. Boldogtalan szerelme vigaszául az a vágy lépett a szívébe, hogy kiemelje családját a mocsárból, hogy így remízt építsen fel, melyből majd egy tiszta hajnalon, tisztes polgári sínpáron, végre elinduljon a maga életéért. De már az első lépésnél elbukott. A résztvevő, jóságos Stux helyébe, akihez segítségért futott, a nagyszerelmű férfi lépett, aki mohó támogatással rohant feléje. Két út állt Emmi előtt: Vagy odadobja magát neki, vagy leegyszerűsíti életét, elveteti magát Stuxszal. „Szerencsét csinál.” Ő már kétszer belekóstolt a nagy életbe. A szülői házban, mielőtt Zoltán elvitte onnan, fényes jólétben élt. Apjáról azt hitte, hogy hatalmas vagyon felett rendelkezik. Zoltán mellett is sokáig pazar életben volt része. Nem sajnálta, hogy elmúltak a jólét napjai, csak Zoltán maradjon meg számára… És most nincsen Zoltán, csak itt van a nagy szerencse, feleségül menni a kincses és kincseket kereső Stuxhoz. Derék, aranyos ember ez a Stux. Még azzal sem akarja bántani, hogy „jó parti”. Szereti, is. De, idegen, kiáltozó, szenvedő lelek… – milyen, furcsa – akárcsak ő. Mi lenne, ha mégis feleségül menne hozzá? Két rokon idegenség, együtt kiáltozó és szenvedő ember kerülne össze. Talán becsületesebb a megoldás, ha Stux szeretője lesz… Nem tudja, melyik a szomorúbb: házassággal, vagy anélkül Stux mellé állni… De nem lehet erről tárgyalni. Amikor csak szavakkal nyúlt feléje Stux, ő Zoltán felé fordult és belekapaszkodott.

*

Salgó Miksa aznap foglalta el a Hitelezők Szövetségénél a pénzbeszedői állást, amikor Stux elutazott. Furcsa volt, hogy Emminek adta át a fizetését és nyugtát kért róla. Fontoskodva adta elő, hogy bár ő a család feje és ő keresi a pénzt, mégsem akarja a családi pénztárt kezelni. Elég gondja van a rábízott idegen pénzzel, Isten ments, hogy idegen pénz keverődjék a sajátjához. „Tiszta kéz!… Ragyogóan tiszta kéz!”, ez volt mindig az ő jelszava. Hogy e jelszava a legteljesebben érvényesüljön, még a legfeleslegesebb rendszabályokat is életbe lépteti. Feleségére azért nem bízza a pénzt, mert mindig rosszul gazdálkodott, nem akarja, hogy a hó közepén fillér nélkül álljon a ház. Nyugtát nem bizalmatlanságból kér. „Ó, lányom, hogy is alázhatod meg magad ilyen gondolattal?” De ő ezentúl minden dolgában pontos akar lenni, és ezenfelül a nyugtát mint szimbólumot akarja magával hordani. Kell neki a nyugta, mely így szól: „Édesapámtól ma átvettem 250 p, azaz kettőszázötven pengőt családunk egy havi élete költségeire.” Kell neki a nyugta, hogy napjában százszor is elolvashassa, hogy vigaszt, erőt meríthessen belőle, amikor roskatag válláról lecsüngő táskával a hatodik emeletre mászik fel inkasszálni. Megáll a harmadik emeleten, előveszi a nyugtát: „Édesapámtól felvettem…”, és újult erővel lépdel tovább a lépcsőkön… Kell [215] neki a nyugta, mert naponta százszor boldoggá teszi, hogy bár ezer emelet megmászása árán, de becsületesen tartja el családját.

Még Emmit is meghatotta apja szónoklata, melyet ez esetben, cselekedet is kísért. Nem tudhatta, más oka van annak, hogy apja lemondott a családi pénztárnokságról, és kényre-kedvre megadta magát neki. A valódi tényállás ez volt:

Stux elutazása előtt magához rendelte Salgót, és kiadta neki a parancsot.

„Salgó úr, a maga havi fizetése 150 pengő. Fizetését előre kapja, és még ma kiutalják. Ehhez most és mindig én adok 100 pengőt, így hát összesen 250 pengőt visz haza, és hiánytalanul átadja leányának. A pénzről nyugtát kér, és beszolgáltatja ez alkalommal irodavezetőimnek, ha itthon vagyok, nekem. E követelésemet, ha csak egyszer is nem teljesíti, állását nyomban elveszti. Hogy ne maradjon pénz nélkül, minden, hónapban kap tőlem külön ötven pengőt. Ezzel nem kell elszámolnia.”

Ez a tényállás, és hogy azt Salgó Miksa gyökeresen meghamisította, e bűnét meg kell bocsátani. Salgó úgy tért esténként haza, mintha mindennap csatát nyert volna. Felesége és leánya is úgy néztek fel rá. Csodálták, sajnálták a családapát, a mártírt, aki kora reggel bemegy az irodába, naponta, ezer emeletet mászik meg. Emmi boldog volt, gyönyörködött a megtért, nagyra nőtt apában, aki élte hanyatló napjaiban magára vette a család nyűgét, fizetését hazaadja, és nem kér, többet vissza belőle, csak napi két olcsó szivarra és vasárnapi kávéházra valót. A régi Salgóból csak a szónok maradt meg. Vacsora után nagy előadásokat tart Budapest pusztulásáról, a rossz inkasszóról.

A család nyugalmi helyzetbe jutott. Edus is kiszabadult a fogságból. Nehezen ment nagyon. Már átvitték a Markóba, és tíz napig tartott, míg Béga doktor „tisztára mosta”. Lián várta a fogház kapujában, vitte magának haza, hogy átélje vele házasságuk reneszánszát.

Minden rendben volt. A Salgó család szinte a hőskorát élte, és az apa áldozatos, puritán, biblikus alakja emelkedett föléje. E tiszta napok nemes szimbóluma, a vállról lelógó, nehéz pénzbeszedői táska és a naponta megmászott ezer emelet volt… Ámbár a nehéz pénzbeszedői táskát a család sose láthatta, pedig kíváncsiak voltak rá nagyon, mert Salgó előadásaiban napról napra nőtt… De miért cipelje haza? Esténként elszámolt a pénzzel, maradjon az az istentelen nagy bőr az irodában.

Valljuk be, az a táska a valóságban nem is létezett. Salgó egy csinos irattáskával járta pénzbeszedői útját. Finom földszinti irodákban volt dolga, csak olykor kellett a fél-, vagy az első emeletre mászni. És a pénzbeszedői munka sem jelentett teljes napi elfoglaltságot. Alig volt naponta öt-hat útja. A Hitelezök Szövetsége tagjai csekken küldték be tagsági díjai[210]kat. Csak a kényszeregyezségbe jutott adósok egy részét kellett zaklatni a havi kvótákért… A délutánokat, ha csak kávéházi életre nem volt kedve, az irodában töltötte el Salgó. A hivatalnokok szerették ezt a mulatságos embert, aki e szomorú világban bohókás szónoklataival mindenkit jókedvre derített. A legnagyobb gyönyörűséget akkor szerezte meg nekik, ha mókásan udvarolt a pénztárosnőnek.

A pénztárosnő jóakaratú becslés szerint negyvenéves lehetett. Alacsony, kövér, fekete nő volt. Szíve arcán mutogatta magát, hirdette a szeretetet, megbocsátást és a vágyat, hogy végre boldogságra találjon. Salgó naponta elszámolt vele, és utána mindig így szólt: „És most itt van az én tiszta, üres inkasszánsi kezem…” Leontin ilyenkor beleteszi kezét, a tiszta üres inkasszánsi kézbe, mely így egészen megtelik… A két kéz napról napra egy pillanattal tovább kapcsolódik össze, mind melegebben.

Salgónak délelőtti inkasszói útján más dolga is akad. Leveleket kézbesít ki nagy, régi cégeknek, melyek megállták a vihart, helyükön maradtak. Régi nagy cégek, akiket ezelőtt néhány évvel Salgó a „mellényzsebéből kifizethetett volna”. E cégek gazdái közül nem egy ismerősre akadt. A legtöbbje lenézte: „Így jár a konjunktúra vagyon.” De akadtak olyanok is, akik részvéttel fogadták tragédiáját, melyet ő maga is, ha alkalmat szerzett rá, megrendítő erővel ecsetelt… „A nyomorban is megmaradni úrnak, becsületesnek – uti figura docet – levélhordással jár…” így fejezte be mindig vallomásait. A jószívű ismerősök, egykori barátok kézfogásnál szerény kölcsönöket szorítottak markába, vagy nekik bő vagy szűk, alig viselt ruhát ajándékoztak neki. Salgónak kellett a pénz, a ruha is. A Stuxtól kapott pénz kevés volt, hamar elúszott a ramslin. A ruhákat, mint sebeit mutogatta otthon: megszánták, nem engedték, hogy nyűtt ruhákban járjon. Hozzá kell szoknia, hogy könyörületből éljen, mert keresetéből, isten ments, hogy egy ruhára valót elvegyen.

Vasárnap, már a második vasárnap délután találkozója volt a pénztárosnővel. Leontin boldogan csapta össze kezét, amikor Salgó elegáns zsakettban jelent meg. És az is boldogság volt, hogy autóval vitte fel a Sváb-hegyre, és megmutatta neki azt a fényes villát, mely nem régen még az övé volt. Leontin hajlamos volt arra, hogy higgyen Salgónak, de állítását még külön bizonygatták az elhagyott villák kapuiban ácsorgó házmesterek tisztes köszönései.

Belekarolt Salgóba és álmodozva hallgatta merengéseit, melyek a ragyogó múltról szóltak.

– Ó, ha akkor ismertük volna egymást! – sóhajtott Leontin.

Salgó mélyen nézett a leány szemébe. Mindig a póz embere volt, és ezért nem nevetett. Arra gondolt, hogy hogyan élt ő, míg gazdag volt. Mije volt belőle? Amit nem vesztett el, [217] mind másokra, előkelő barátokra szórta… Nő?… Néha a szobalány… „Ó ha akkor ismertük volna egymást.” Talán igaza van…

Szivart vett elő. Sehogy sem sikerült rágyújtania, szél fújt.

– No, gyerünk…

Autóba ültek. Leontin Szerelméhez simult. A szivar már égett. Leontin nem gondolhatta, hogy Salgó most csalja meg egy trabukkóval.

V.

Salgó Miksa már a negyedik hete tölti be állását. Munkája alig van. Az irodának azelőtt nem is volt pénzbeszedője. A Hitelezők Szövetségének Stux az ügyésze, mindenben egyedül az ö akarata a döntő, az ő rendelkezésére szervezték meg Salgó részére a pénzbeszedői állást. Salgó ezt jól tudta, hamar kinyomozta, hogy az Intézetben (az irodát „Intézet” rangra, emelte) Stux a fővezér, sőt, ő az igazi tulajdonos is, mert hiszen ez a vállalkozás nem egyéb, mint a Stux-iroda depandansza… A tisztviselők hol mulatságosnak, hol gyanúsnak találták a Salgót, aki diplomatikus mosollyal fogadta hízelgéseiket, szertartásosan fogadta barátkozásaikat, és azon se lepődött meg, hogy egy napon az igazgató is kezet fogott vele, Salgó bácsinak szólította, szivarral kínálta meg és tüzet is adott hozzá.

A harmadik héten íróasztalt is kapott. Alig küldték két-három helyre inkasszálni. Leontin szégyellte, hogy ez a nagy múltú úr, ez a fényes tehetségű, ragyogó szellemű egyéniség, ez a tiszta férfiú, a leggyengébb modorú lovag, inkasszálni járjon. Addig porhanyította, művelte Salgó alatt a talajt, míg végre így szólt az igazgató: „Salgó bácsi, hagyja abba a pénzbeszedést, maga értékesebb munkára is alkalmas, mától kezdve levelezői munkakört fog betölteni.”

Le kellett tennie a táskát. Nem örült az előléptetésnek. Ő beleszeretett a „vállról lelógó táskába”. Miért veszik el tőle morális bázisát? Morális, mert a családi körben hatalmas tekintélyt ad neki. Hogy fog ö ezentúl az áldozatos, fárasztó munkából otthonába megtérni és szentként ülni a nagy családban? A család megnőtt. Esténként ott ülnek az asztalnál feleségén, Emmin kívül Edus Liánnal, Samu a Spodium gyár raktárnoka és Malvin, aki meggyógyult. Salgó kibékült a rokonaival. Felesége végigjárta a családot, elújságolta, hogy Miksa állást kapott, és az már elintézett dolog, hogy „visszakeresztelkednek”. Annak örömére, hogy Malvin néni kijött a zsidó-kórházból és hogy a rokonság egymásra talált, vidám vacsorát csaptak, melyen Salgó nagy beszédben állapította meg, hogy „a család integritása helyreállt”. E vacsorán Salgó még egyszer felszólalt, és e beszédében kifejtette, hogy boldogan hordja a nagy szíjas táskát, és szívesen mássza az emeleteket, mert így reméli elérni azt a célját, hogy leánya boldog révben köthessen ki. Ha erre a célra gondol, nem érzi [210] a táska súlyát és megfiatalodva szökell a lépcsőkön. Ezt a beszédét sírva fejezte be. Emmi is az asztalra borult és száz okból könnyezett. A család körülvéve a síró apát és leányt, ölelgették őket, mindnyájan zokogtak és izgatottan összevissza beszéltek. Csak Edus ült némán, lesütött szemmel.

Salgó ez este élete legdicsőbb óráit élte, családja, rokonsága előtt megint a régi fényben ragyogott… És ez estét követték a többi esték. Három hét óta szinte mindennap megjelenik Samu és Malvin. Elhozzák vacsorájukat, ajándékokkal, borral, szivarral kedveskednek és fő témájuk, hogy Emmit férjhez kell adni. A sok jó parti közül a boldogult Jakab bácsi fia, Henrik a favorit. Jó menetelű boltja van Lajosmizsén. Szegénynek tavaly nyáron halt meg a felesége. Két gyereke van, a nagyobbacska tizenöt éves. Anya kell a két gyereknek… A „parti” mindig özvegyember. Talán nem is azért ajánl Malvin mindig öregedő özvegyembert, mert Emminek, akinek múltja van, az is jó szerencse. Malvin néni maga is özvegy és tíz év óta keresgél a maga számára egy többgyermekes özvegy férfit, aki benne gyermekei gondozó anyjára találna. Nagy kollekciója van özvegy férfiakban, (régen kiderült, hogy egyikre se számíthat), azok közül ajánlgat. Emmi mosolyogva vesz részt férjhez adása terveiben, tréfálkozva kérdi, hogy nincsenek-e a férj-jelöltnek szenvedélyei, kártyás-e, iszik-e, milyen a modora, tudna-e megbecsülni egy asszonyt. A rokonok nem veszik észre, hogy huncutkásan beszél, annál inkább az apa, aki Emmivel érezve kitör, tiltakozik: „Az én lányom, csak ahhoz a férfiúhoz megy feleségül, akinél boldogságra talál.” Emmi átkarolja apját, és kacagva mondja: „Drága apusom, milyen bolondosak vagyunk mi ketten.” Salgó visszaölelve lányát fejezi be szónoklatát: ,.Éljen az a férfiú palotában vagy kunyhóban… mindegy, csak a szíve legyen tiszta…”

A családi kör esténként elbűvölten hallgatja a Salgó által rendezett színes, könnyes, tarkaszavú jeleneteket, melyek felett mindig ott lóg a szíjas táska, és égbe szaladnak az emeletek.

Ezt akarják elvenni tőle. Most menjen haza és vallja be, hogy levelező lett?… Hiszen el lehetne titkolni, de meddig? Nemsokára hazajön Stux, találkozik Emmivel, és kiderül a csalás. Nem pénzbeszedő ő, csupán csak levelező.

De nemcsak morális okból, hanem anyagiak miatt is fájlalja pénzbeszedői pozíciójának elvesztését, így elmaradnak mellékjövedelmei is. Tegnap például egy régi üzletbarátjánál járt hivatalos ügyben. „Drága Miskám, mi van veled? Hova jutottál?” Salgó pátosszal felelt: „Viselem a sorsom, szegénységemben becsülettel élek. Egyetlen gondom, hogy lányomat férjhez adjam, garasonként rakom félre a hozományát…” A régi barát szinte könnyezve szólt: „Miskám, emlékszem lányodra… édes gyerek…” És Salgó elfogadta a tíz darab [219] fényes ötpengőst… „Vegyen, rajta magának Emmi, amit akar…”

Leontin volt a felbujtó, az ő ötlete volt az, hogy Salgó levelezőnek lépjen elő. Leontin mélységes hódolattal és nem titkolt imádattal csüngött Salgón, nem tudta, hogy szerelemből fakadt cselekedetével Salgót királyi tróntól, civillistától fosztotta meg. Nem tudta, hogy jó tettéért a leggyengédebb modorú lovag miért nem mondott köszönetet, miért nem vetett feléje legalább égy hálás tekintetet. Sőt, szóba se állt vele. Nem vette észre, hogy Salgó teljesen megváltozott. Rosszkedvűen ült íróasztalához és csak írta, írta a leveleket.

Hosszú-hosszú leveleket ír. Az irodafőnök hasztalan magyarázgatja neki, hogy felesleges munkát végez. A levélformák készen vannak, nyomtatott blanketták, csak be kell írni az adós nevét, az összeget és a fizetési határidőt. Salgó nem fogad szót. Ő olyan ember, aki munkájába beleviszi az egyéniségét. Félpercnyi munkát igénylő levélre fél napot áldoz. Meg kell hagyni, mindegyik remekmű volt. Úgy szólt az adóshoz, mint a legjobb barátjához, mint a gyerekéhez. Féltette, óvta a bekövetkező bajtól, vállalt fizetési kötelezettsége teljesítésére atyailag kérte. A levelekbe bekeverte a maga életét is. „E sorok írója, aki nemrég még az élet ormán járt, most ott tart, hogy ilyen levelek írásából él; legyen ez intő példa.”

Persze, ezek a levelek nem mentek el… Salgó nem volt buta ember, jól tudta ő, hogy nem így kell levelezni kényszeregyezséges boltosokkal. Salgó ravaszkodott, azt remélte, hogy e levelekkel csak elfűrészeli maga alatt az ágat, és hamarosan visszapottyan a pénzbeszedőségbe…

Már többször megkérdezte Emmitől, hogy mikor jön haza Stux. „Mit tudom én? Honnan tudjam? Apus, csodálom, hogy nálam érdeklődsz Stux után.” Salgó aggódva rázza a fejét. Hogy lehet az, hogy Emmi nem tudja, mikor jön haza Stux, és hogy olyan, nagyon ideges, ha kiejti a nevét… Mindegy, az a fontos, hogy minél később jöjjön haza Stux, legyen ideje visszaharcolni a pénzbeszedői munkakört, melyre napról napra fokozottabban vágyik vissza. Az az állás sok függetlenséggel járt, egész délutánokat ülhetett a kávéházban, „csak szórakozásból” alsózhatott, vagy az egyre növekvő társaságának bohókás ítéleteket mondhatott a világ dolgairól.

Hogy a rövid, de gyönyörű pénzbeszedői korszakát visszavarázsolhassa, leveleit még hosszabbra nyújtotta, az intimitásoknak mind nagyobb területet biztosított. Hagyták írni, és nagyokat mulattak az eredeti leveleken… Mi ez? Bolondnak nézik őt, vagy az igazgató és az irodafőnök bolondok? Az bizonyos, hogy ő nem bolond… Úgy látszik, hogy Stux védencének nézik, és hagyják, tegyen, amit akar… Hiszen ez nem volna baj, de Stux egyszer csak mégis megérkezik, tudomást szerez dolgairól… Stux nem szereti őt… Itt van azonban [220] Emmi… a lányát szereti… Azaz… hogy is van csak?… Stux majd két hónapja, hogy elutazott… Furcsa, alig kezdődött el köztük a dolog, és máris elutazott… Legalább levelez-e vele? Kérdezte a feleségétől, kap-e az a lány levelet Stuxtól? „Lehet, hogy kap, de délelőtt, amikor a postás jön, én a Vásárcsarnokban vagyok.” Nina azt is bevallhatta volna, hogy a délutáni posta idején meg a kávécsarnokban ül. De ezt fölöslegesnek tartotta, inkább sopánkodva mondta, hogy nem nagyon kaphat Emmi leveleket, és ez lehet az oka annak, hogy mindig nagyon szomorúan, szótlanul üldögél magában.

…Baj van!… Stux Mózes hitvány férfi… Elcsábította a lányát és elhagyta, megszökött… elment bőrt gyűjteni a pofájára. Egyszer csak mégis hazajön… Megy az igazgató jelentést tenni… Salgó úr így… Salgó úr úgy… Stuxnak kellemetlen az eset, el kell takarítani az apát is az útból… Jó lesz a bajt megelőzni, szépen meg kell kérni az igazgatót, hogy adja vissza a pénzbeszedőséget… És ha visszakapja?… Egészen mindegy. Ha Stux otthagyta a lányát, miért ne dobná ki őt is?

Nem úgy van az! Lánya mindent bevallott… és le fog számolni a hitvány csábítóval. Lehet, hogy már itthon is van. Holnapután úgyis ultimó, felmegy az irodájába, ha itthon van, meglátja, hogy kiadja-e járandóságát? Neki jár az a külön 150 pengő. Így egyeztek meg. Másképp el se fogadta volna azt a vacak állást. Őt Stux fogadta fel. Elmegy a munkabírósághoz, eleget citálták őt is oda, amikor még munkaadó volt. Mindig elvesztette a pert, mindig az alkalmazottnak adtak igazat, fizetnie kellett. De most ő a kiuzsorázott alkalmazott, most ő nyeri meg a pert. Majd leleplezi Stuxot, elmondja, hogyan fizet alkalmazottjának az üzleti pénztárból ennyit, a magánpénztárából annyit, és hogy amit a magánpénztárából fizet, azután nem fizet sem adót, sem betegsegélyző járulékot… és azt is elmondja… igen… nem kell restelkedni, hogy a magánpénztárából kiutalt 150 pengőért a nyomorult alkalmazott leányának is meg kellett adnia magát… No, megállj Stux! Olcsón nem úszod meg.

Boldogan várta a holnapután. A pénzbeszedői kérdés kiveszett belőle. Bement az irodába, és eszébe se jutott, hogy munkához lásson. Visszatért a kedve, fecsegve járt asztaltól asztalhoz, majd Leontin mellett állapodott meg, onnan tréfálkozott mindenkivel. Úgy viselkedett mintha nem is tartozna ide. Csak lesben áll ő itt, várja a holnaputánt… De vajon megérkezik-e addig?… Eh, talán már itthon is van! „Majd éppen bejelenti Emminek vagy nekem, hogy itthon van. Hogy is maradhatott volna el ily soká az az ezerügyű uzsorás? Persze, hogy itthon van”.

Az a gondolat, hogy Stux itthon van már, dühbe hozza. Kollegái csodálkozva veszik észre, hogy Salgó derűs arca [221] egyszerre piros-haragossá válik, és élesen utasítja Leontint, hogy hívja fel a Stux-irodát.

Salgó beleordít a telefonba:

– Kérem az ügyvéd urat!… Nem jött még haza?… Nem?… Mikor érkezik haza?… Szóval nem tudják…

Leteszi a kagylót, mérgelődik: … „Nem tudja senki, hogy mikor jön haza… rendetlen ember!”

Halálos csendbe zúg bele Salgó ordítása… A tisztviselők, Leontin, az irodafőnök révülten bámulnak a csodás lényre, aki merészelte felhívni Stux ügyvédet. Az igazgatónak sem szabad a legsürgősebb esetben sem telefonon zavarni Stuxot. Salgó meri… És ilyen hangon!… Ki ez a Salgó?… Honnan meríti azt a bátorságot, hogy ebben az irodában azt a Stuxot, aki itt szent, egyetlenegy, nevét sem szabod kiejteni, bírálni meri?… „Rendetlen ember.” … Őrült ez a Salgó? Vagy ugyanannyi, mint Stux?… Esetleg több?…

Salgó földre szegzi a fejét. Dörmög: „Majd rendre tanítom.” Nem tud megnyugodni, elmérgezett képzelődései nem hagyják nyugton. Ebben az állapotában nem veheti észre, hogy „jelenete” végének az igazgató is tanúja volt. Nem látja, hogy az irodafőnök mutatóujját orrához emelve oson az igazgatóhoz, és visszavonul vele, hogy a jelenet elejét is elmondja.

A tisztviselők úgy tesznek, mintha dolgukat végeznék. Magukban szörnyűködnek. 1930. november végén egy alkalmazott, altit talán kegyelemből vettek fel, így mer viselkedni. Kegyelemből?… Nem. Salgó furcsán viselkedik kezdettől fogva. Úgy látszik, ravasz tervvel tette be ide Stux ezt az embert. Salgóra szerep vár. Leépítést rebesgetnek már hónapok óta. Az igazgató elbocsátásáról is beszélnek. Salgó a jövő embere. Alattomos ember, félhülyének tetteti magát, mi röhögünk rajta, pojácának tartjuk… egy csúnya napon ő lesz az igazgató… Biztos, hogy ő lesz az igazgató… Rokona Stuxnak… Biztos, hogy rokona… Az előbb valami sürgős családi ügyben kereshette… Közeli rokona lehet… édes nagybátyja… Mindig Leontinnal jár. Kávéházban is látták őket együtt. Leontin is rokona Stuxnak, hiába titkolta, kinyomozták. Azóta hordtak neki virágot. Másra nem voltak hajlandók, csak virágot hozni. Néhány nap után, hogy Salgó belépett, Leontin letiltotta a virághordást. Azt hitték, hogy Salgó féltékeny. Most már tudják, csak azért tiltotta le, nehogy azt higgye Salgó, hogy nagy barátságban van velük. Biztos, hogy ők ketten is rokonságban vannak egymással… És ők azt hitték…

És míg a mímelt munka közben ezek a gondolatok remegnek, Salgó magába mélyedve, kezeit hátrafonva járkál a teremben.

Dél van. A tisztviselők mosakodni mennek, Az információs osztály vezetője a teremben marad. Ő az egyetlen, [222] akiben nem keltett emóciót a nagy eset. Az ő állása biztos. Kiváló szakember. Nem vesz aktív részt az irodai pletykákban. Ám mindent szeret megtudni, hiszen ez foglalkozásával jár. De amit megtudott, nem adta tovább, és ez is foglalkozása, természetéből eredt. E pillanatban úgy érezte, hogy be kell töltenie hivatását, információt kell adni.

– Salgó úr, figyelmeztetnem kell. Óvakodjék… Leontin kisasszony rokona dr. Stuxnak.

– És aztán? – kapta fel a fejét Salgó.

– Bocsánat. Tisztán jóindulatból figyelmeztettem – mondta, és elment ő is kezet mosni.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

– Várjon, édes! – kiáltott Leontin Salgó után, és elkísérte a villamosmegállóig.

– Mondja, mi baja van dr. Stuxszal? – Salgó hallgatott.

– Édes, tudja, hogy szeretem magát… Velem őszinte lehet.

Salgó megállt a déli körúton. Komédiás tekintettel nézett a nőre, és a múlt század hetvenes éveinek regénystílusában így válaszolt:

– Édes leányka, ha szeretsz, csak életem ragyogását vágyjad, és ne keresd árnyékos sorsom… De ha már kérdeztél, kérlek, légy jó és vedd tudomásul megfellebbezhetetlen válaszomat: hallgatnom kell.

Leontin, a megszentelt butaságú nő áhítatával nézett fel a nála magasabb alacsony emberre. Félt, hogy elszáll, ezért belekarolt, és így folytatták útjukat. Már a harmadik megállóhelyet is elhagyták, Salgónak nem kellett átszállójegyet váltani. Az Emke sarkán Leontin könyörögve szólt:

– Ne haragudjék, édes… mondja, mit akar Stuxtól.

– Nem tudom. Azt teszek vele, amit akarok – mondta gőgösen, és felugrott egy 23-as kocsira.

Délután nem ment be az irodába. Beült a kávéházba, és elmerült az újságokban. Azaz csak szeretett volna elmerülni, de izgató gondolatai nem engedték. Emmit látja maga előtt, amint ül az ebédnél és nem nyúl az ételhez, halvány arccal mered tányérjára… Bizonyos, hogy az a gazember Stux elhagyta. No, majd megadja az árát… Stux úr nem alsó- és felsőhavasi Síró Zoltán. Stux: Stux. Piszok zsidó… És még azt akarta, hogy az ő hitére térjen, És ez az ember tartott neki szemtelen erkölcsi prédikációkat… Piszok!...

A telefonhoz hívták. Leontin kereste. Miért nem jön be az irodába. Mindnyájan nyugtalankodnak miatta. Az igazgató úr is szeretne beszélni vele. Salgó tiltakozott. Nem tűri, hogy a kávéházban kurrentáljanak utána. Vegyék tudomásul, hogy beteg, az idegei rosszak, az orvos húsz, futam alsóst rendelt, és ő a kúrát betartja.

Nevetve ment vissza asztalához. Mulatott az ötletén: „az [223] orvos húsz futam alsóst rendelt.” Körülnézett és kereste a partnert, akit azonnal meg is talált.

Másnap, rászánta magát, bement az irodába. Muszáj bemenni, tegnap sem kellett volna elbliccelni a délutánt. Híven kell teljesíteni munkáját. Nem szabadi kiszolgáltatni magát Stuxnak. Minden előnynek az ő kezében kell lenni. Ha ő elmaradoz az irodából, okot ad a felmondásra, Stux legyen a megtámadott minden vonalon. Az is hiba volt, hogy gorombáskodott a Stux-irodával. Tudja isten – ő már nem emlékszik –, mi mindent mondott az ügyvédre a személyzet előtt… És hogy Leontin rokona Stuxnak. Rokona? Többje ő Leontinnak, mint Stux, aki rongyos 180 pengőért robotoltatja a szegény leányt. „Szeretem Leontint, őt is megbosszulom”. . . Halkan köszönt, osonó léptekkel ment a fogashoz, és körülményeskedve vetette le kabátját, aztán az íróasztala elé settenkedett.

Leült, és olyan dolgok történtek körötte, hogy azt kellett hinnie: álmodik. A tisztviselők körülvették, aggódva érdeklődtek egészsége után. Szeretettel pirongatták, miért oly könnyelmű, hogy ebben a locspocs időben bejött az irodába, Leontin megfogta a kezét, titkon, üzenően meg is simogatta, pulzusát olvasta. A tisztviselők – egymás szavába kapva – hirdették, hogy mennyire aggódtak érte… Leontintól hallották, hogy beteg, és ők már elhatározták, hogy ha felgyógyul, annak örömére, baráti érzelmükből fakadóan vacsorát rendeznek tiszteletére. Az igazgató és az irodafőnök is részt vesznek a vacsorán.

Salgó bámulva fogadja a tolongó udvarlást. Mi ez? Gúnyolódnak ezek az emberek? Leontinra néz. Szeméből akar olvasni. Meleg tekintetet kap válaszul és még egy kézsimogatást.

Felkelt és fogadta a hódolatot. Ezek az emberek visszalökték elemébe. Megtalálta magát, szónokolt:

„Uraim! Köszönöm hódolatos megnyilatkozásukat, mellyel az élet legszerényebb vándorát illetik. El kell fogadnom, bár nem tudom, honnan bugyog érzelmeik forrása. Az én múló rosszullétemet e fásult korban ennyi szeretettel körülvenni… valóban, csodálatos… Ma, amikor az élet hullámain bitorlók eveznek és csak szennyes tajtékot túrnak fel evezőjükkel, valóban csodatékonyan hat rám az a jelenség, mely az önök szeretetében mutatkozik meg… Bevallom, egész földi pályámon mindig erre vágytam. Nem tudom, hogy ezúttal miért jár ki nekem. Fáj az én szívem, hogy egyelőre nem adhatok cserébe mást, mint a mások által már annyiszor kipróbált barátságomat… Az én kezem most üres, de ha egyszer megtelik erővel és anyagiakkal, az erő nem szorítja marokra e kezet, kezem akkor is nyílt tenyér lesz…”