Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

13.

Az utazás Nápolyig, Párizsig csak fényes árnyékokat lebegtetett el szemem előtt, az igazi utazás most következett. Egy nagy mű: nagy fáradtság, melyre csak a bedekkerekben előre nem látott úti élmény csábíthatja rá a vállalkozót. Az alkotásban valami kiszámíthatatlan lappang, s ennek a felidézése az alkotó egyetlen jutalma. Annál boldogabb, minél több felidézni valója van hátra. A „fiatalkori” művek ereje talán épp a váratlan felidézésnek ez a boldogsága. Akármilyen hibák bizonyíthatók rá a regényre, melyet a Kárpáti szabóék fűzfája alatt kezdtem, ez az én Räuberem, Zalánom, s a meglepetés, melyet írójának szerzett, az igazi olvasót akkor is meghatja talán, ha fogyatkozásain rég mosolyognia kell.

A regény csírája, hogy filológusként fejezzem ki magam, az az ellenmondás volt, melybe világnézetem került természetemmel. Apám, mint a kor felvilágosodottjai általában (s talán egy kissé azon túl is), ellensége volt minden tételes vallásnak. Szilason ki-kiénekelte magát a templomban, melynek kórusán valamikor az orgonát fújtatta, de első, isten személyét illető tudakozódásaimra már olyan válaszokat adott, melyek az „isten” szót meghagyták ugyan, de a „személyt” meglehetősen széjjelmosták. A protestáns hitoktatás nem állított számba vehető akadályt diadalmas, gyermeki racionalizmusom elé. Szegény hétgyermekes hitoktatóm, aki olyan komolyan vette lelkem üdvösségét, hogy órákat átpolemizált velem, csak érvelő kedvemet szabadította el. A középiskolás évek végére eső „irodalmi felvilágosodásom” végleg belezökkentett az észvallás kétszerkettőjébe, s ha a szocializmust, Ady majd Szabó Dezső gazdagabb világából kikelve, némi ellenállással fogadtam is el, ez az ellenállás nem volt sem elég merész, sem elég tudatos. Az ember bírája: az élet, elme: a társadalom, mennyországa: utódai boldogulása. Tiszteld az életet és szolgáld a fejlődést, ezt az etikát fogadtam el – elméletben.

Nagy szomorúságomra természetem ellenállt ennek az erkölcstannak, és magaviseletembe minduntalan beleszólt valami, amit elveim felől nézve szégyellnem kellett. Egyáltalán nem alkalmazkodtam az élet logikájához, sokszor, ha valami észszerűt kellett volna tennem, szégyenkező részegség ömlött el rajtam, s azért is az ellenkezőjét követtem el. Mint serdülő, természetesnek találtam, hogy bordélyházakba járjak, de csak a szalonokig jutottam el; a sokajtós folyosóktól visszahőköltem. Meg kell markolnod az életet, mondtam, s egy szerzetes húzódásával nyúlkáltam felé. Ostoba nagylelkűségekben szalajtottam el szentnek vallott érdekeimet. Az emberek társaságában tudtam a helyem, s a magányban éreztem jól magam. Az ember üdvössége a társadalom üdvössége, én mégis mintha valami nyavalyás kis egyéni üdvözülés reményét dajkáltam volna az ösztöneimben. Életképtelennek és kiesettnek éreztem magam. A szó legtágabb értelmében: impotensnek. [195]

Házasságom és írói szerepvállalásom elveknek és természetnek ezt a meghasonlását csak átmenetileg fedte el. Pályám kezdeti sikerei és a rendezett családi élet alól egyre félelmesebben burjánzott elő valami ésszerűtlen, ami, éreztem előbb-utóbb elvágja előmenetelemet, s egy más, irreális irányba kényszerít előre menni. Ennek sikere és hasznos életnek különös egzaltált magja volt. Le akartam torkolni ezt a „neuraszténiát”. Nevetségessé tenni a jövőmet fenyegető „szentet”. A szentség: impotencia; az üdvösség az idegbaj önigazolása: Így hangzott az esztendők elégedetlenségén érlelt tétel, s a külföldi út után, mely megint csak reménytelen kirohanásnak bizonyult; megvolt rá az okom, hogy ezt a tételt friss keserűséggel fordítsam magam ellen.

Az egyetemen volt egy szilasi medikus társam, aki egyszerre csak eltűnt közülünk, s odahaza kezdett kuruzsolgatni; olyan eredményesen, hogy a körorvos a csendőröket küldte a nyakára. Én keveset érintkeztem vele; az otthonát meg egész futólag láttam. Inkább csak a rokonoktól hallottam a furcsa, „rabbiatus” családról, melyben a falusiak szeme is felfedezte a terheltséget. Az apa menesztett református pap volt, akiről sok csúnya beszéd járta a faluban; a fiúk közül még az én barátom a legkülönb; nemes igyekezetű, kissé zaklatott fiú, szép külsejű, jó eszű, s gyökerében teljesen impotens. Az ő alig ismert, látomásszerűen elkapott életkörülményeibe loptam be a magam ügyét; a kuruzslót tovább fejlesztve valami szentté sőt krisztussá. Tulajdonképp ironikus regényt akartam írni, melyben szentség és idegbetegség ugyanannak a jelenségnek színe és fonákja. Csakhogy a hős kifogott az irónián.

Boda Zoltán története a betegágya mellett elmondott első csalimesével kezdődött, melyet apja vetett a beteg gyermeknek; ebből bontotta ki a „terhelt”, világidegen gyermek első heroikus ábrándvilágát, melynek úgy kellett volna fejezetről fejezetre tovább épülnie, hogy a végén egyszerre mutassa fel s aknázza alá a századunkba ültetett evangéliumot. De már a Zöld disznó meséjével küszködő gyerek első hősi felforrásán észrevettem, hogy nem őrizhetem meg vele szemben fölényemet. Boda Zoltán az irónia ellen lett irónia. A képtelenség, mely elgondolásomban a szentség felvétele volt, Boda Zoltán alakjában a szentség következménye lett; a szó azok ellen fordult, akik vele szemben használták. Ahogy fokról fokra felgyűrtem világát, úgy igazolódott előttem az impotencia: az ember nagyobb ösztönei nem vezethetők le az élet kétszerkettőjéből; a társadalomban élünk, de lelkünk köldökzsinórja kifelé vezet; az üdvösség a mi magunk ügye, életünkben dől el, s életünk fölötti erőkkel szemben.

Nagy felfedezés volt ez. Minden erősebb egyéniségnek külön apológiára van szüksége a környezet hiedelmeivel szemben, s akkor találja meg magát, amikor ezt az apológiát először vágja a világ szemébe. Az eredetiség: hűség és dac. Én most mertem először hű lenni magamhoz, s most mertem először az egyéniségem ellen tulajdon eszembe beplántált érvekkel szembenézni. Iróniám magamon át [196] az evangélium ellen tört, s kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy Boda Zoltánban tulajdonképp a vallást fedeztem fel. Párizsban Claudelt olvastam, tudtam, hogy Európán csak az imént csapott át az új katolikus mozgalom. Nem lett volna csoda, ha felfedezésem mámorában fejest ugrom az egyházba. Szellemi fejlődésem egyetlen mozzanatára sem vagyok olyan büszke, mint arra, hogy ezt nem tettem meg. Épp a hűség és kritika tartott vissza tőle. Olyan nagynak tűnt fel az a belső szabadság, melyet szereztem, hogy irtóztam szavakkal megkötözni. Az az irány, melyben „impotenciám” élt és felelősséget érzett: nyilván a keresztények Istene volt; a felelősség néma társalgása: az imádság; a természetemben fészkelődő másik természet: Krisztus forradalma, Isten országa. A keresztény lelkiállapot minden árnyalatát megtaláltam magamban, s olyan hatalmas volt ez az állapot, hogy gyalázatos csonkítás lett volna egyetlen fogalmazás gúzsába kötni, az „elhívás” hetedrangú furdalásaival bonyolítani, amikor a némaságban benn volt minden lehető fogalmazás tartalma, a fogalmazások feszélyező nyelve nélkül. Az újkatolikus írók veszedelmes stilisztikája, ahelyett, hogy húzott volna, elriasztott. Micsoda kínlódás, a dogma minden ízébe igazolást pumpálni! A felületesebbekben, egy Papiniben, valóságos szélhámosság. Szép dolog a századokkal egyet vallani, de fontosabb önmagunkkal egyet érezni. S én hamar észrevettem, hogy ez az „új érzés” annál diadalmasabban lesz „vallás”, minél kevésbé jegyzem el szavakkal s tudatunkra erőltetett hajdani vélekedésekkel.

Sajnos a felfedezés rohama alaposan elbillentette a művet; az én tervemből olyan váratlan robbant ki az eszme terve, hogy az arányok felborultak, az egyensúlyviszonyok meginogtak. Azt hiszem, sok „fiatalkori mű” művészi tökéletlenségének volt hasonló oka; amit a szerkesztés ügyefogyottságának néztek, tulajdonképp a műtől kapott ajándék felhőszakadásszerű zúdulása volt. Szerkeszteni én tudtam. Ha nem volt nagyobb dolgom, mint hogy szerkesszek, (a Horváthné meghal a példa rá) gyerekkori írásaimban is „kész művész” voltam; (mint ahogy a legtöbb igazi író már gyermekkorában „kész művész”) a váratlan többlet volt az, ami most megzavart. Boda Zoltánnak két mellékbolygója lett volna a regényben; két másik impotens; gyengébb legények, akik valahogy mégis csak kivergődnek a lefelé vivő örvényből: a zsidó Behr Alfréd az érvényesülési ösztönével, Horváth Laci, akiben saját „Harmadik Magyarország”-os stádiumomat akartam leszámolni, Szabó Dezső-s néprajzos imádatával. Boda Zoltán rohamos győzelme agyonlapította ezeket az „impotenciaárulókat”. Behr Alfrédből okos stréber lett, Horváth Laciból szánalmas, gyermekded alak, aki a vitalizmus elméletével vigasztalja magát félrevezetett alapösztönéért.

Mint említettem, Freud elemzései annak idején nagy hatást tettek rám; Boda Zoltán a pszichoanalízissal is úgy bánt el, mint Behr Alfréddel vagy Horváth Lacival. Kicsinyesnek bizonyult vele szemben ez a lélekturkáló indokolgatás. Ha a szentségnek freudi okai voltak, a freudi okoknak viszont a szentség lehetett az okuk; az [197] elemzés a rátarti észember bosszúja a nagyságon. Sajnos, reményem tervében elég nagy hely jutott a lélekelemezésnek, s ez a munkakörben kitört lázadás mindent összekavart. Küzdeni kezdtem a szellem ellen, amelyet módszeremben többé nem tagadhattam meg, úgyhogy: a pillangón rajta maradt a báb.

Gyerekkorom és ifjúságom emlékei is nagyon közel voltak még hozzám. Hogy az író igazi eleme nem az élmény, hanem a látomás, arra ez a regény kitűnő példa lehet. A kitalált részek sokkal jobbak benne, mint a kulcsregénybe illő élménytörmelékek, az öreg Boda pap otthona, melyben sosem voltam, sokkal „élethívebb”, mint a Horváth-udvar, melyben húsz vakációmat töltöttem vagy Négyesi stílusgyakorlata, melyről az öregúr engem dobott ki. A regény lényeges tömbjét, elborította a sok hordalék. Még nem válogattam elég határozottan élet s művészet közt, s mint ahogy az ember férfikorában is kitűnőnek talál egy sületlen viccet, melyet mint kisgyerek apjától hallott; az élmény meleg burka, művészileg is igazolt előttem részleteket, melyeknek mondanivalómhoz kevés közük volt. Felhányhatnám még magamnak, hogy iramosan, kellő gond nélkül írtam. Az ötszáz folyóirat-oldalas regény tizennégy hónap alatt készült el; közben hat hónapon át egy sort sem írtam, három hónapon át meg éppen csak majszoltam a munkát, amikor igazán dolgoztam, akkor is ezer minden mást csináltam. Ez a szemrehányás azonban minden munkám megilleti. Soha másképp, mint utolsó percben, órára nem dolgoztam; a legjobban szorongatott és legrövidebb idő alatt készült írásaim voltak a legkülönbek; mintha a pihenésekkel átszőtt munkában az ember csak félig lenne író, s teljesen be kellene keríteni bennünket a kényszerűségnek, hogy egészen a karjába vessük magunkat. Amikor a harmadik kislányommal a szülőfájások elkezdődtek, én az Arany János tanulmányomat írtam. A szerkesztő várta a kéziratot; ha elkezdődik a szülés, három napig nem tudok tollat fogni. A feleségem látta a helyzetet, fel-felszisszent és hallgatott. Én pedig percek alatt szántottam az oldalakat. A szerkesztőnek nyolc órakor adtam át Aranyomat; a feleségem fél kilencre ért a klinikára, s a gyerek fél tízre lett meg. Sokan ezt tartják a legjobb tanulmányomnak. Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett ihletemre a legjellemzőbb. Az Emberi színjáték nagy része is ilyesformán készült, de semmi esetre sem a legrosszabb része.

A Napkeletben a nyár folyamán jelent meg álnév alatt Aurél a Kékesre megy című novellám. Azt hiszem, ez volt az a mű, amelyben legnagyobb engedményt tettem a salátairodalomnak. A munkatársaknak azonban nagyon tetszett; egész kis ünneplést csaptak, amikor a külföldről visszajövet a kávéházba először bementem. Regényemet azon a héten kezdtem el; alig volt meg belőle fél ívnyi; a nagy dicséretekre mégiscsak megjegyeztem annyit, hogy van egy nagyobbacska regényem is, nem hiszem, hogy az Aurélnál rosszabb. A szerkesztők, akiknek úgyis állandó regénygondjaik voltak, Auréllal, mint kukaccal bekapták a horgot. A regény lesz talán 150 Napkelet-oldal, mondtam, épp kitölt egy fél ívet tíz-tizenkét oldalas [198] porciókban. Meg kellett ígérnem, hogy néhány hét múlva, mihelyt befejeztem és legépeltem, átadom Tormaynak. Néhány hét múlva – október végére megvolt kétszáz oldal, hét és fél fejezet, éppen hogy legépelve nem volt. Ha azt akartam, hogy a regény megjelenjék, abba kellett hagynom az írást, javításhoz, gépeléshez fogni, hogy Tormay is lássa, mit ad januártól az olvasói elé. Ez nagy hiba volt, mert abban az iramban karácsonyra elkészültem volna. A gépelés untatott, más munkám is akadt, úgyhogy december elején Tormaynak három fejezet alapján kellett eldöntenie, hogy közli-e a regényt vagy sem.

Hasonló helyzetben magam is szűköltem volna. Most már egész bizonyos volt, hogy a „százötven oldalas” regény legalább háromszor akkora lesz. Ennek a betűtengernek ő alig egy ötödét látta; hogy vállalja a felelősséget a többiért? Bírom-e a folytatások tempóját, s ha bírom, nem botránkoztatom-e meg a Napkelet olvasóit, akik végre is nem azért fizettek elő a lapra, hogy olvassák, hanem, hogy meg ne ütközzenek rajt. Nem élek-e vissza a szerkesztők kényszerűségével, akiknek be kell fejezniük, amit elkezdtek? A három első fejezetben nem káromkodtak, és nem nyomták a szolgálót a falhoz. De nem lappangott-e már ebben az ízelítőben is valami nyugtalanító, erkölcslázító, amit nem lehet káromkodások és párzások alakjában lefülelni? S ezek a végtelen bekezdések! Legalább a párbeszédeket fejtettem volna szét azokkal a biztató, vízszintes vonalakkal, melyeken olyan örömest nyugszik meg a nőolvasók szeme. Előrelátható volt a vád, hogy egy félezer oldalas tanulmányt etettek meg olvasóikkal. A szerkesztő tudatában elő eszmei lény „a Napkelet-olvasó” felől bizony nem sok jót lehetett várni. Szerencsére Tormaynak tetszett a regény, jobban is tetszett, mint megérdemelte. Valami magyar Dosztojevszkij jelentkezését érezte benne, s akárhogy rettegett az eszmei olvasótól, egy „magyar Dosztojevszkijt” nem mert elutasítani. Mindig kiváltság jele, ha egy író egy másik író tehetsége előtt meg tud alázkodni; különösen, ha kézben és helyzetben önmaga magasan fölötte áll. „Amíg a regényét olvasom” – mondta –, sokszor eszembe jut, hogy amikor mások így írnak, én miért írok.” Azt hiszem, nem kell védenem magam ezért az idézetért. Nem nekem válik becsületemre, hanem annak, aki mondta.

Az első fejezet ott feküdt tehát a Szent István nyomda ólomporos asztalain, s az öreg Gál bácsi duzzoghatott az egybeszedett párbeszédekért. A regény megjelenés előtt állt, csak címe nem volt még mindig. Hiába feszítettem, az eszem, nem jutottam semmire. A cím, amelyben végül megállapodtunk, a szóba kerültek közt talán a legszerencsétlenebb. Emberi színjáték! Annyi biztos, hogy egy pillanatig sem gondoltam a Balzac Comédie humaine-jére, amelynek szó szerinti fordítása. Inkább a dantei Komédiára tekintettem, melynek Pokla, Purgatóriuma és Paradicsoma regényem tagozódásában is ott lappangott. Boda Zoltán, anélkül, hogy a túlvilágra került volna az életünkben levő túlvilág körein emelkedett fel, s abba az [199] Istenbe olvadt bele, akit sosem nevezett meg. Utazása talán épp azért lett Emberi Színjáték, mert nem kellett megnevezni. A hitvilág életünkben van, az Isten az emberben, egy igazi Comédie humaine-ben el kell férnie az Isteni színjátéknak is.

Ilyesvalamire céloztam Emberi színjátékommal. De a Napkelet olvasója, aki az újévi számot fölvágta, a nagyhangú cím alatt huszonhat oldalas regényfolytatást talált, furcsa nyelven írt hasábokat, azoknak a madárnyelveknek egyikén, melyeket ő 1920 előtt Ady, azóta pedig Szabó Dezső nevével bélyegzett meg.

14.

Azon az őszön, melyen Boda Zoltán lelkem rég lappangó forradalmának az élére állt, a szokottnál is jobban szorított a robot. Azt a bizonyos kétszáz oldalt, napi kilenc órai elfoglaltság mellett írtam meg, ha a közben vállalt tanulmányok nyélbeütéséhez szükséges időt nem számítom. Szeptember óta nemcsak fogorvos, köztisztviselő is voltam; néhány zuglói iskola ideiglenes iskolaorvosa. Hogy jutottam ehhez az álláshoz? Érdemes elmondani.

Egy év fogorvosi gyakorlat után mindketten láttuk, a feleségem s én is, hogy ezen a pályán nem soká boldogulhatok. Igaz, hogy a várómban sokszor szépecskén üldögéltek, csakhogy épp belőlem magamból hiányzott az, ami a betévedt és felhajtott betegekből szerves praxist csinál. Egy bizonyos határon túl nem tudtam megszokni ezt a kenyérkeresetet; az embergyötrés jobban gyötört, mint eleinte, a türelmem fogyott, s a munkám egyre rosszabb lett. Szegényes, gépies tevékenység volt, s az ismétlés nemhogy javította volna, inkább rontotta a minőséget. Egy hét alatt mindent megtanultam, s négy év alatt meg semmit. A beteget elcsábította a modorom, tetszett neki a könnyű kéz, óvatos kezelés, de egyre gyakrabban jöttek vissza egyesek koronákkal és kiesett tömésekkel, s mások viszont egyáltalán nem jöttek vissza. A gyakorlat még inkább emelkedett, de előrelátható volt, hogy előbb-utóbb zuhanni fog. Ella házasságunk első esztendeje óta hajszol valami fix állást, azoknak a feleségeknek tapintatos csalódásával, akik belátják, hogy férjük szabadpályán nem állja meg a helyét, ő segített be egy zártszámú iskolaorvosi tanfolyamra, ahonnan mint legfiatalabb jelentkezőt előbb visszautasítottak, s ahova mint egy elszontyolodott kérvényátvevő férjét Grossz tanár asszisztensnője a női összetartás nevében mégis csak becsent.

A külföldi út előtti tavaszon már nagyon is éreztük, hogy a gyakorlat inog, s Ella beadatta a kérvényemet a fővároshoz. Négyszáz jelentkező volt két állásra. Én titokban nem is nagyon bántam, hogy ilyen reménytelen a dolog. Ha nyíltan nem is utasítottam vissza az állás álmát, (hiszen épp írói szenvedélyem és fogorvosi élhetetlenségem volt mellette az érv); nem nagyon vágyódtam a köztisztviselőség után. Akármit duruzsolt a fúrógép, mégis csak a szabadság dala volt az. Ella protekcióra gondolt. De hogy tartoztam volna én a két legerősebb összeköttetésű pályázó közé? Két tűz közé [200] szorítva írtam Csordás Elemér tiszti főorvosnak. A levél alig kétoldalnyi volt, csak körülményeimet tártam fel benne, úgy emlékszem, egész tárgyilagosan. Két nap múlva megjött a válasz; Csordás magához hivatott, s őszre négyszáz protekcióival nyomott pályázó •orra előtt kinevezett. Ez volt a második csoda életemben; a novellapályázat az első. S ha azóta meg is bántam, hogy „hivatal” mankóját nyomtam hónom alá (mely mindig a legkritikusabb pillanatban törik el), erre a csodára több megilletődéssel gondolok vissza, mint az elsőre, hiszen a legváratlanabb helyről, a bürokrácia felől jött.

Új foglalkozásom jobban tetszett, mint reméltem. Négy iskolám volt, közel ezerhétszáz gyerekem; szepegő óvodásokat hoztak elém ótvaros arccal, s kézilabdázó polgárista lányok csapata rontott rám vérző térdű társnőjükkel, maszatosan és kipirultan. Az egészségtanórán ragyogó zuglói szemeknek magyaráztam a sima és harántcsíkolt izmok közti különbséget; az elhanyagolt proletárfiúk hálások voltak a jó szóért, s a német nyelvtannal szemben megcsökönyösödött agyvelők mohón szippantották fel ezt a testükre, környezetükre figyelmeztető tantárgyat. A kültelki gyerek sokkal jobb indulatú, mint az úri családok nyegléi; tiszteletük tisztelet s tiszteletlenségük inkább bárdolatlanság, mint rosszindulat. A tanári karokkal soha sem volt bajom; irodalmon kívül a legalkalmazkodóbb ember vagyok, s amíg író inkognitómat meg sikerül őriznem, a legostobább emberben is bizalmat keltek. Ha pedig fölfedezik, magam nyugtatom meg, nehogy irigyelni legyen kénytelen. Noha az egész épülettömbben egyetlen egy ember sem volt, akihez igazán közöm lett volna, sosem került fáradságomba barátságosnak lenni velük. A panasz a miliőre: éretlenség vagy hányivetiség jele; az emberek általában mulatságosak, amíg valami nagyobb ügyet nem kell védeni velük szemben S csak attól fogva gyilkosok. A mellém rendelt iskolanővér idősebb zsidólány volt, akit már ismételten megpszichoanalizáltak, s most a „szociális munkába” iparkodott ölni életbúját. Wassermann volt a kedves írója, s mindig időben lelkesedett azokért a pesti könyvekért, melyeket én sosem olvastam el.

Ezen az egész iskolagyarmaton ő volt az egyetlen zsidó, s mivel tudta, hogy Wolff Károly pártfeleivel van körülvéve, mindenkiben zsidógyűlöletet szimatolt. Külön érzéke volt ehhez; a férfiak úriemberes pertujában éppúgy felfedezte a zsidóellenes elemet, mint a vérszegény tanárnő kegyes füzeteiben. Hozzám ragaszkodott, mert mint mondta „olyan objektív voltam”; én is megszerettem őt, talán mert egyáltalán nem tudott objektív lenni. Egy örökölt érzékenység ködében járt-kelt, s analíziseivel és Wassermannjával egyre mélyebben bugyolálta magát a ködbe. Kitűnő munkatárs volt; a körzetbeli jó hírem javát neki köszönhettem; ahol tehette, reklámozott. Csakhamar mindenki ismert, ambulanciámra ötször annyi gyerek özönlött be, mint az előző doktoréra; az utcán asszonyok állítottak meg, akik elpanaszolták gyermekük idegességét vagy bélférgeit. [201] Nem volt elsőrangú, felelős orvosi munka, de annál kedvesebb, eltötölyéztem benn, s mosolyogva indultam utána haza.

Sajnos ez a haza elég messze volt, a város ellenkező végén, úgyhogy reggel hétkor kellett indulnom s déli egy körül kötöttem ki a Krisztinában. Délután hatig is elhúzódott a rendelésem; megereszkedett talpam a derekamig sajgott, miközben türelmesen vártam, ujjaim közt a tűre sodrott vattával, hogy a beteg az ura trombózisának hosszú történetét befejezze vagy a csésze fölött kiprüszkölje, kikrákogja magát.

A regényírásra a hajnal és az éjszaka maradt, de közben olvasnom is kellett, mert az újonnan megindult Erdélyi Helikon a Nyugat íróiról kért tanulmányokat, a Napkeletbe kisebb bírálatokon kívül Babits lírájáról írtam, a karácsonyi szünetben Freud frissen meghozatott összes műveit bújtam, hogy a pszichoanalízissal szemben Boda Zoltánt igazoljam, s januártól a Szemle Az irodalomtörténet margójára címen közölte a XVI. századra vonatkozó kisesszéimet. Ezek a tanulmányok órák alatt készültek el; szerencsére rég ismert anyagra vonatkoztak, s rég kialakult érzésekre támaszkodtak. Tóth Árpádról hallottam, hogy a végét járja. Akkoriban őt szerettem a legjobban minden magyar költő közül, s egyik legszínesebb tanulmányommal akartam hódolni előtte, amely, sajnos, csak a temetése utáni napokban jelenhetett meg. Babitsot, akit régebben nem szívelhettem (a Halálfiairól még elég kicsinylően írtam) Boda Zoltán közelebb hozta hozzám. Ő volt annak az Európának, melyet most kezdtem fölfedezni, legműveltebb tolmácsa; Ágoston tanulmánya és a Pszichoanalízis christiana-féle versek alapján a Boda Zoltán forradalmát kerestem az ő nyilvánvaló „impotenciájá”-ban is. Annál rosszabbul járt Szabó Dezső, Horváth Laci bálványa, akit a „meghaladott fejlődésszak”-nak kijáró kegyetlenséggel löktem el magam mögött, s talán a Kosztolányiról szóló az egyetlen tanulmányom, melyet igazán eltorzított a sietség. Egy éjszaka készítettem el, s befejezését úgy csaptam le, hogy a mérlegem ridegebb lett, mint véleményem.

Hibát talán többet követtem el akkoriban, mint máskor, mégis ez a fél esztendő volt ifjúságom hőskora, most éreztem meg először, hogy milyen tartalékjaim vannak lelkesedésből, erőből, ötletből. Megnőttem a magam szemében, s kinyúltam írásomban. Mikor hajnalban fölbotorkáltam sajnálkozva felpislogó, s boldogan bebugyolálkozó feleségem mellől, beleverődtem a rácsos ágyba, melyből kislányom szuszogása hallott, s felcsavartam a rendelőben a villanyt, hogy a hajlítható nyakú zöld lámpa alatt Zoltán fiesolei nyarának a sugárzásába merüljek, éreztem, ez az esztelen erőfeszítés nincs hiába, s az éjfélig nyúló szakadatlan mászkálás, tanítás, fázás, olvasás, írás nemcsak fájás, vajúdás is.

Szerencsétlenségemre az 1928/29-es tél átkozott szigorú volt. A villanyosban nem akartak leülni az utasok, hogy kényelmesebben toporoghassanak. Mintha valamennyien dohányoztunk volna, fehér párakarikák keltek-oszlottak a szájunk körül s a hosszú villanyoso[202]zás után, még negyedórát kellett gyalogolnom ki az Egressy útig, találgatva, hogy mi bölcsebb, a kezemet a zsebben tartani vagy patakzó könnyeimet letörölni. A kertészetben harmincegy fokot mértek, újságolta a meteorológiai zavarok előtt istenfélő képet vágó takarítóasszony a meleget füstölő kapuban, s mi, sarki vándorok ráestünk, majdnem ráültünk a fűtőtestekre, hogy megint élőlényeknek érezhessük magunkat. Alig engedett valamit a hideg, megjött az influenza; a hőmérő hónaljból hónaljba vándorolt, s az utcán láztól és örömtől vacogva szállingóztak a hazazavart gyerekek. A lábam nem fagyott le, a nátha nem nyomott ágyba, de ősz óta nyolc kilót fogytam; az anyám közeli halálommal ijesztgette a feleségemet, akinek réges-rég véget kellett volna vetnie esztelen életmódomnak. Én magam is észrevettem, hogy időnként „gyanús neszeket küld a mellem”, s csak versírás idejére vigasztalt meg, hogy ez a nesz elég ismerős a „drága, magyar dal tövén”. A család kikeresett egy olcsóbb adriai szállodát; húsvét elég korán volt abban az évben, s én néhány nappal még előbb utaztam le, fényéhesen a március derekáig tartó fagyok után.

Előző nyáron, mikor kiszállás nélkül menekültünk Nápolyból észak felé, azt hittem, sosem kívánom meg többé ezeket a lakozott vidékeket, a ciprusok sötét ecsetvonását a kiaranyozott kékségben. De Olaszország olyan, mint az igazi hetéra, emléke forróbb, mint érintése. Undorodva futsz el tőle, és kamaszként sompolyogsz vissza hozzá. A Karsztra felpöfögő harmadosztályú kocsiban ébredező asszonyok nyújtózkodtak, s poggyászaik helyén felém sodródó fehér hullámokat láttam, akárcsak a film-szerelmes, amikor a tengerparti csókra gondol. Fiume csillogott, csobogott, fecsegett; az öreg hordár a hajóállomásnál ráült a csomagomra. A hajón borzongani kezdtem, egy tüdőbajos magyar lány, aki Lusin Piccolóba utazott, kölcsönadta a hőmérőjét; neki harmincnyolc fok láza volt, nekem harminckilenc.

A szálloda teljesen üres volt, a cigalei öböl partján leforrázott agávék és citromfák szomorkodtak, a hosszú tél elvitte a növények nagy részét, s a késő tavasz nem hozta meg a vendégeket. A tulajdonos magyarországi karfiolt, halat, gyümölcsöt rakott elém s az államtitkárról beszélt, aki holnap érkezik, s a német mérnökökről, akik az én hajómmal mentek tovább. Négy napot lézengtem a szeles tengerparton, s a tulajdonos, akinek az államtitkára utolsó pillanatban megint csak „lesürgönyözte a szobát”, gyanakodva nézett be egy szem vendégéhez, aki a szobájába kérette a vacsorát, s éppen csak megturkálta, úgy küldte vissza. Négy napot sínylődtem így, aztán eszembe jutottak az olasz kórházak, s kivitettem magam a trieszti hajóhoz, negyvenfokos lázzal ténferegtem a cölöpökre tekert kötelek közt, néztem a fölszakított vizet s a vízi madarakat. Feleségem, akinek sürgönyöztem, krétafehéren állt a Déli vasút peronján, s egy összeesett, elveszett embert szorított a karjaiba.

Körülbelül négy hetet feküdtem. Ezalatt különös dolgok történtek körülöttem: orvosok jöttek, megilletődötten vizsgálták az ar[203]comat, s míg fölültettek az ágyban s a hátamat kopogtatták, egész tisztán hallottam jobb és baloldal közt le a lapockáig a különbséget. Felöltöztettek s áttámogattak egy röntgenes barátunkhoz, ott síri csöndben mondtam el, három orvos közt a cigalei út történetét, s közben szinte gyönyörködtem a hangomban, olyan ünnepélyes volt ez a csönd. Odaát a sötét szobában a felvételt lötyögették, egyik orvos bejött, a másik kiment, a feleségem pedig szorította a kezem. A jobb tüdőmben jókora beszűrődés volt, a kollegák megnyugtattak, hogy elég éles szélű. Másnap megkezdődött a búcsújárás. A feleségem kikísérte őket, s piros szemmel és a szája körül gyanús mosolygással jött vissza. Egyik barátom, aki szerette a férfias beszédet és az irodalmat, ezt mondta: Bizony nem valami jó érzés, ha az embert a halál kutyái szorongatják. Földessy Gyula akivel ekkortájt melegedtem össze, nap nap után felkeresett; meleg kedélye lecsillapított, csak ne lett volna poszthumusz versek kiadója. A hivatali főnököm írt, hogy legyek nyugodt, év végéig helyettest küld ki; Tormay nyolcoldalas részletekben majszolgatta a nála levő, veszedelmesen apadó kéziratot, de ő is azt írta, hogy legyek csak nyugodt. Az anyám meglátogatott: ráismertem a nagy alkalmakkor hordott arcára; az apám leült velem szemben s melegen csillogó szemében ott sunyított a hazulról hozott lenéző megütődés, amellyel a paraszt nézegeti a beteget. Szinte csak a kezével kellett volna legyintenie.

A hazugság kezdett körém verődni, sűrű, láthatatlan háló vett körül, amelyből hiába próbáltam kilökni a kezem. A betegek külön, egy személyre készült világegyeteme volt ez, akiket nyájassággal, füllentessél és befőttel tokolnak el az egészségesek, hogy át ne kelljen venniük félelmét, ne kelljen foglalkozniuk a halállal, melyet képviselnek. A betegek iránti tapintat, a halott körül meginduló sürgölődés, maga a gyász: védekezés valami ellen, amibe tabu belegondolni. Az apám megrökönyödött szemének igaza volt; egy év sem telt el, megtanultam, hogy a nagybeteget, akárhogy szerettük, ki kell közösíteni.

De milyen nehéz ezt a kiközösítést megszokni. Hogy töri magát a lélek ezeken a láthatatlan épülő falakon! Az egyes szavakba, pillantásokba, cirógatásokba nem lehetett belekötni, s az egész mélyen ingerlő volt. A feleségem ott szuszogott mellettem arccal a párnájába fordulva, s én szerettem volna fölrázni, hogy követelem, mondjon meg mindent. De céltalan és nevetséges lett volna. Ültem csak szuszogó egészsége fölött, s egy hirtelen gyengeséghullám alatt egész lelkem megmeredt. Jaj, a tüdővérzés, s az ajkamhoz nyúltam, amely szárazabb volt, mint rendesen.

Hol volt Boda Zoltán? Hol volt ifjúságom rohama? Mint esztelen öngyilkosságra gondoltam a zöld lámpa alatti hajnalokra, s egy kertért, amelyben krumplit kapálhatok, elcseréltem volna minden jövendő színjátékomat. Szemben eső utáni színekben csillogtak a tetők, s egy sávnyi áprilisi égen épp elég felhő gomolygott, húzódott, hogy az élet gomolygásai, vonulásai mind átsajduljanak az emléke[204]zetemen. Gyűlöltem az irodalmat, gyűlöltem az írókat. Ki segített rajtam? Kinek volt egy biztató szava? Vandálok közt kellett barátokat keresnem, bozótokon szöknöm a fény felé. Öt-hat kötetnyi írásom jelent már meg, s ifjúságom istenei mintha észre sem vettek volna. Talán örülnek is, ha hallják, hogy meghaltam.