Adattár-kereső

az adattár-kereső a megadott kulcsszóra keres az adattárban:
települések, intézmények, kronológiák, bibliográfiák, könyvek,
dokumentumok, folyóiratok, drámatár, képzőművészeti tár

Folyóiratok

Vissza

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

Herceg János: Vándorbotot vett a bolond

Már sokszor elmentem a falunkból, de mindannyiszor megtaláltak. Lehet, hogy most is utánam jönnek, mint a mérges kutya a birkák után, de most már odébb leszek. Nem fognak megtalálni.

Gondoltam mindig, ha bolond vagyok is, de nem annyira, hogy a gazdák birkáit őrizzem a hegyen örökkön-örökké. Mert, ha megnő a bárány, a gyapját lenyírják kétszer is, háromszor is, aztán szép kövérre hízik, levágják, és nekem adják a hólyagot.

– Nesze, fújd föl! – mondják, és én fújom, fújom, míg el nem reped. Aztán készen vagyunk. Sokszor mondtam már a gazdáknak, hogy talán nekem is járna valami hús, ha már őriztem a nyájat a rablók ellen, de csak nevetnek rajtam, és azt mondják: Gyűrűt az ujjadra! Így hát én málét eszek meg sós palentát, és nézem, hogyan csúszik le az ő torkukon a zsíros falat.

Múltkor azt mondta a boltos, ha levágom az ő birkaszukáját, akkor enyém lehet a pacal. Még hajnalban felkeltem, leszúrtam, lenyúztam neki, kivettem szépen a belsejét, s amikor mindennel készen voltam, indulni akartam a pacallal.

– Nem oda, hékás – mondta a boltos – ezt a pacalt én már odaígértem egy asszonynak. Így most sem kaptam semmit.

*

Amikor harmadszor mentem el a faluból, akkor nemcsak azért mentem, hogy a várost lássam ott túl a hegyen, hanem amiatt is, mert kárt tettem a nyájban. Ez meg úgy történt, hogy hátast feküdtem a tarlón szembe a nappal, és harmonikáztam. Lassanként elnyomott a meleg, harmonikámat magam mellé tettem. Fektemben egy-kettőt fordultam, és mélyen elaludtam. Birkáim, csendesen legeltek. Egyszerre csak arra ébredtem, hogy megnyikkant a harmonikám. Fel is szöktem mindjárt, de mire magamhoz tértem, addigra végiggázolt az egész sereg a muzsikámon. No, csak csapkodtam jobbra meg balra a botommal teljes erőmből. Egy kos meg egy szuka nyöszörögve terült el a földön, és a szamárnak is levertem az egyik lábát, de a harmonikámon ez már nem segített. Nagy szomorúság fogott el. Meg se vártam a delet, hanem felkerekedtem és mentem búsan a hegynek. Egész úton húztam, nyomkodtam gombjait a harmonikámnak, de mindhiába. Csak nyögött, sírt, mint a beteg borjú, és nem tudtam segíteni rajta.

Este lett, mire a faluba értem, túl a hegyen. Lányok és legények álltak a kapuk előtt, és én mindenkinek elmondtam nagy bánatomat, de nem esett meg a szívük rajtam. Nevettek, és azt mondták, húzzam a tehén farkát, az majd muzsikál nekem. Sokáig el sem aludtam az árok szélén, ahol leheveredtem. Reggel aztán, amikor a város felé akartam menni, hogy ott valami mestert találjak, aki megreparálná a muzsikámat, utánam kiáltott egy rendőr: [192]

– Hé, te harmonikás!

Megkérdezte, hova indulok. Elmondtam neki a bajomat, mire ő azt mondta, hogy jöjjek csak vele, majd ő segít az én harmonikámon. El is vitt a községházára, ott megkötözték a kezemet, lábamat, feltettek egy szekérre és délben már a mi falunkban jártak a lovak. Ott is a községháza udvarán tett le a szekér. Aztán megmarkolt két rendőr, és levitt a pincébe. Ott nekem estek, puskával vertek és a hasamon táncoltak.

– Na, most muzsikálj, te bolond, hogy legalább zenére menjen – így beszéltek és röhögtek. Aztán sokáig aludtam ott a pincében, s mire levették a kötelet rólam, alig tudtam a lábamra állni.

Azért a harmonikámat nem hagytam. Azt mondtam anyámnak, ha nem csináltatja meg, felgyújtom a házat. Akkor egy ember elvitte, és három napra visszahozta. Úgy szólt, mint a templomi orgona. Nem éreztem én akkor már fájdalmat a hátamban, ha mondta is az anyám, hogy valami leszállt bennem, azért kell éjszaka is sokszor kimennem. Én akkor csak a muzsikámnak tudtam örülni. Nemsokára aztán meghalt az anyám. Egy este az istállóba ment fejni, és amikor visszajött a fejőkével meg a háromlábú székkel, egyszerre csak nyögött egyet, mint a muzsikám, amikor kilukadt, aztán elesett. Fölkaptam mindjárt, bevittem a szobába és az ágyra tettem. Fehér volt, mint a meghasadt nyírfa belseje. Hiába is szólítottam, ráztam, keltettem – ő halott volt.

Egy darabig néztem a fehérségét, akkor szóltam a szomszédoknak, hogy meghalt anyám, ők bementek a szobába anyámhoz, aki csendben feküdt, én meg kiültem a ház elé és harmonikáztam. Most szomorú nótákat játszottam rajta, hogy mindenki sírjon. Sírtak is. Mindenki, aki rám nézett és meghatotta a muzsikámat, sírva fakadt. Nekem pedig dagadt a mellem, hogy ilyen szépen tudok muzsikálni.

A temetésén is muzsikáltam, és amikor hazajöttem a testvéreimmel az üres házba, tudtam, hogy én itt reggelnél tovább nem maradok.

Így is lett. Ahogy kinyílott a hajnal, botot kerítettem magamnak, jó vastag csomós botot, és megindultam. Harmonikám a hónom alatt, bot a kezemben. Gondoltam, ha rendőrrel találkozok, azt fejbe verem. Akkor aztán táncolhat, ha van kedve hozzá, de engem nem visz haza egy se többé.

*

Bent voltam a városban az ökörvásáron. Nagy mezőre terelték a barmokat, akik bőgtek rettenetesen, a gazdák pedig csapkodtak egymás tenyerébe. Én járkáltam az ordító barmok között, és muzsikáltam. Egyszerre hozzám jött egy nagy hasú ember, a hasán keresztbe vastag aranylánccal.

– Behajtod-e ökreimet a városba, látom, egyéb dolgod úgy sincs – azzal odavezetett egy csordához, megszámolta az ökröket, és újra felém fordult.

– Úgy vigyázz rájuk, mint a szemedre, mert különben darabokra váglak!

 Nem szóltam semmit, csak füttyentettem egy pá[193]rat, hadonásztam a botommal, azzal megindultam az ökrök után.

Szép napos idő volt, mezítláb rúgtam a port, danoltam, muzsikáltam meg a barmokra kiáltottam, ha a járdára mentek. Délre beértem a városba, ahol új gazdám már várt rám. Az ökröket egy kocsma udvarára tereltük, aztán a gazdám bement a kocsmába, én pedig kint az udvaron vártam rá.

Sokáig nem láttam a gazdámat, nagyon soká. De amikor megláttam, se volt köszönet benne. Már esteledett, amikor egy leány szalonnát hozott ki nekem kenyérrel. Azt megettem és vártam tovább. Egyszerre nagy lárma hallatszott ki a kocsmából. Ordítás, káromkodás. Berohantam a kocsmába, ahol a gazdám nagy tócsa vérben feküdt. A hasa fel volt vágva egész hosszában, s úgy látszott, mintha az aranylánc tartaná össze, hogy szét ne essen. A másik sarokban nyöszörögtek a meglékelt emberek.

Gazdám mellett egy kövér asszony állt ingben, és egyre sápítozott:

– Ki köll rúgni a disznókat, ha nem maradnak békivel.

Vastag lábán harisnya volt, a térde felett madzaggal megkötve, s ahogy a lámpa alatt állt, egészen átlátszó volt az inge. Ahogy így legelgettem rajta a szemeimet, rendőrök jöttek be, és akkor vége lett a látványosságnak. Aki nem vérzett az egy-kettő eltűnt a kocsmából, így én is gondoltam, jobb lesz kívül lennem.

Kimentem az udvarra, és a disznóól mellett leheveredtem. Harmonikámat a fejem alá tettem, és így aludtam el a csillagok alatt.

Ez volt az első napom a városban. [194]

1) A Bolond legény ciklusból