Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

Dudás Kálmán: 1933. november 7.

Soha semmi. Ásítós ködös őszi nap van.
Semmi új. A régi arcok, a régi utcák,
És zagyva zaj. Villamosok, merevek, lusták,
S a bánat – bánat, örök hű, változatlan.

Ma is a ligetben csatangoltam hosszan,
Mord múlandóság ült meg mementóképpen,
S a levélhalál fanyar, dús parfümjében
Találkoztunk, mint sokszor a rozzant
Kioszknál. Négykor górcsőzni mentem.
Megvártál. Hétkor Hozzád mentünk, éppúgy, mint máskor,
S míg zongorád a nótám merengte: a szamovárból
Finom teagőz lengett a barna estben…

Aztán hazamentem. Ép bújt elő a Hold –
Köd gomolygott és imbolyogtak pisla lámpák,
S az árnyak nyurgán tar táncukat járták,
S a kapualjban újfent Pépa, a bolond dalolt.

Rekedt kurjantások szakadtak ki az éjbe:
Az udvarban részeg horvátok mulattak…
A néni bejött hozzám: könnyesen dagadtak
A szavak az ajkán: „Az uram… züllik… hétről hétre…
A lányom…. húszéves… csinos… csak furcsán köhög…
Vért köp… kenyér nincs”… – úgy sírtak szavai.
Az éjt nem aludtam: folyton a mostoha bajokat hallani?
Ó, hát csak a könnyek s búcsúzkodás örök?–
S a szomszéd szobából szótlan, éjféltájt elment valaki…