Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

Anyám, vizet melegített a katlanon. A teknőt még tegnap beáztatta, hogy ne folyjék, mialatt fürdöm. Egyre korhol.

– Fürdjél, Jani, a nehézség se bírja kidörgölni a piszkot az ingedből!

Lógatom a lábaimat egy rossz hintaszékből, a nagybácsim hagyta itt mielőtt Pestre ment a pénzével, kitanulni a színészetet. Valami ponyvaregénybe unatkozik bele lusta sihederségem. Sok mindent összeolvasok. Nem nagyon érdekel az olvasás. Jobb szeretek napkúrázni, de hűvösek már a napok, nem lehet már fürdeni se a szabadban. Ez a sok leírt kaland hazugság, de az okosabb könyvektől megfájdul a fejem. És azon még a bor se segít. Pedig az mindenre jó. Különösen, ha jó borozókkal isszák.

– Öcsém, az árgyélusát, pótolj már a literhez – és én az anyámtól kikunyerált dinárommal kisegítem néha Petyi bácsit, és iszunk. Jó házi bor, az Ádám bácsi méri, itt az utca végén. Saját bora. Titokban méri. Kabát alatt hozom el, hogy ne lássa a finánc. Mióta nem kocsmáros az Ádám bácsi, csak tízliterenként mérhetné a borát. Úgy nem kellene fizetnie adót. Így sem fizeti.

Mit lehet csinálni itt a külvárosban hűvös időben. Majdnem mindig szemel az eső. Mind a három pár cipőm rossz, beléjük folyik a víz, a suszter már nem javít hitelbe. Apám meg káromkodik, ha ilyesmire kérek tőle pénzt.

– Menj az istennyilába, láthatod, hogy az én cipőim is rosszak, újat kéne vennem, de nem jut rá. Pedig nekem mindennap muszáj menni. Hej, de büdös is az inkasszánsnak – és szomorúan iszik egyet.

Legszívesebben itthon ülne mindig, és bogarászna a kertben. Gyomlálna, vagy a silány fákat tisztogatná. Kicsi a kertünk, de mindig talál benne valami kertészkedő bíbelődést. Egy parajért összeturkálja a bokrok alját. Nem szabad letépni nélküle egy szál virágot sem.

– Megcsupáljátok a virágszárat, összevackoljátok, senki se nyúljon hozzá nekem!…

– Nem is nyúlnak itt a gyerekek semmihez – füllenti az anyám, ha szemmel láthatóan nagyon megloptuk a kert virágait.

Engem nem kínál meg borral az apám, tacskónak tart. Meg, hogy nem keresek, nincsen tekintélyem előtte. Húgaimat jobban szereti, azok dolgoznak. Szőnyeget csomóznak mindketten. Nem sokat keresnek, elflancolják. Mindig harisnyáért sírnak.

– Anyám, a Zalács Katinak mindig ad az anyja harisnyára meg cipőre, mert jobban szereti a lányát, mint maga.

– Dehogy Julis, nekik szőlőjük is van, és az anyjuk kofálkodik, meg nyugdíjat is húznak.

Anyám nem tud kofálkodni. Csak egész nap a kecskét etet[160]geti, mindig éhes az a sovány jószág, és panaszosan bőg. Telhetetlen a szegény ember tehene is.

Takarít az anyám, és ebédet főz. Állandóan konyhaszagú. Meszeli a rozzant házfalakat, lemállik a vizes falakról a tapasz és a mész. Sose ér rá. Nem értem, hogy lehet valaki örökös rabja a végetlen és haszontalan foglalatoskodásnak.

– Gyere, Jani, itt a meleg víz és a szappan.

Becammogok a kamrába. Kiöntöm a hamus áztató vizet a repedezett – és a repedésben ronggyal tömködött – teknőből, és beöntöm a bográcsból a meleget. Ledobálom foltos ruhámat és fehérneműimet. Hosszú, szőrös lábaimat térdben felhúzva, beülök borzongósan a vízbe. Huh, de jó volna elnyúlni a sima, finom, kádban. Legalább olyan volna, mint a közkórházban. Ereszteni a meleg vizet egész nyakig…

Beszappanozom magamat. A hajam is mosom. Eszi a szemem az erős háziszappan.

Anyám főzte. Úgy főzi, mint a nagyanyám, meg a dédanyám. Csak meleg vízben viszi le a piszkot. Lyukas törülközővel ledörzsölöm magam. Mintha egy kis élet költözött volna belém. Éhes is vagyok. Még nincs itt a vacsoraidő. Apám zsarnokoskodik. Nem szereti, ha külön találgatnak.

– Aki nincs itt az evésnél, az fütyülje el. Ha nem tetszik, szedd a sátorfádat és keress kvártélyt magadnak. Úgy lesz itt minden, ahogy mi akarjuk, és magára és az anyámra mutat.

Pedig csak úgy van, ahogy ő dühöngi. Mit tehetek? Hallgatok, és gyorsan bepofázom az ennivalót. Csak a húgaim kotyognak. Ők keresnek, hát szabadabb a szájuk.

– Maga, apám sose nézi, hogy másnak is jó legyen, csak ahogy maga akarja. Mi nem vagyunk a cselédjei.

– Fogjátok be a pofátokat!… – kiabál apám, vagy ha rosszabb kedvű, nyakon is üti őket. Ilyenkor a húgaim nem vacsoráznak, és nekünk több jut.

Kiállok a kapuba. Szemel az eső. Mély pocsétákban áll a téglajárdákon és a kövezetlen kocsiutakon a víz. Egy kocsis rekedt ordítozása veri fel az eső egyhangú pötyögését. Üti a lovakat, elakadtak a lisztes kocsival a sárban.

Rossz kabátokban topognak erre-arra a szomszédok. Alig köszöntik egymást. Elázik ilyenkor a beszélgető kedv is. Átmegyek a Fésűsékhez.

Ott összejön néhány magamfajta dologtalan. Kártyázunk, vagy efféle. Mesélünk erről-arról. Néha hazudunk is. Így érdekesebb. Lányokról, verekedésekről. Hősebbek vagyunk így.

Az öreg Fésűs kövér, pipás ember, csuda kacifántosan nevet egy-egy jobb ízű eseten. És mindig valami katonahistóriáját ékeli a különféle beszédek közé, a bosnyák okkupációról. Tud lódítani. Gyerek volt az okkupációkor.

– Hej, gyerekek, mikor én Zenicán a fegyháznál voltam poszton… [189]

Sanyi, a legkisebb fia rászól:

– Már mesélte apám, nem emlékszik rá?

Kicsi, törődött felesége zsarnokoskodik fölötte, mert nem keres az öreg. Gyűlöli, hogy mégis kövér és egészséges.

– Hozzál vizet, még erre is lusta vagy, pedig megüt a guta, már annyira hízol!… – és az öregember engedelmesen elcammog.

Most nincsenek itthon. Kimentek kukoricafosztásba valamelyik rokonukhoz, tanyára.

Kinézek a Halasi útra. Erre nem nagyon szoktam járni. Erre lakik a hűtlen szeretőm. Nem kellek neki, hogy nem vagyok munkában. A papucsosék fia tetszik most neki. Pedig vigyázzon, mert az már vert szét botot lányok fején.

Megázik a kabátom, eszi fene.

Üresek az utcák. Félig falu ez a város. Olyan kevesen értik és élik itt az életet. Még a jó világban is eltemetődtek a vidékiességben.

Jó volna puha autóban ülni, vagy szivarozni. Pénzt olvasni, vagy valami tengerparton a melegben hasalni.

Tülköl az autóbusz. Csak egy rendőr van benne, az ingyen utazik, és a malmos tart hazafelé.

Nézek a házfalakra. Mocskosak. Egyformán vidékiesek, kis öreg ablakokkal. Sárrá és penésszé válik itt az ember.

Ráérünk. Én is, a fűszeresek is, az autóbusz is, a malom se jár. Csak az eső szemetel.