Valahol a magyar mesének
smaragdos, selymes mezején,
százszínben szikrázó napfényben
elém villant egy lenge lény.
A tünde lény eképpen szóla:
„Milyen volt az utad? Nehéz?
Szemében bús fények csillogtak,
s haja aránylot mint a méz.
Intettem, és ő így folytatta:
„Tovább kell menned, még tovább,
de utadra virágot adok,
s e virág néked lángot ád.
Lángot, erőt, vigaszt s világot,
hogy mindig tudjad, merre menj.”
Mentem tovább, elmúlt az álom,
az út nehéz, sötét a menny,
az éjszaka öröknek látszik,
és végtelennek az ugar,
de virágom egyre világít,
s utat mutat, mint égi kar.
Nézem a szirmok fényvarázsát,
a tulipánra hajolok,
s most értem csak a bűvös rejtélyt:
a szirmok közt egy szív dobog!
Egy szív dobog! Egy szív ragyog!
Fejlesztette: GAS Softwares