Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

(Móra Ferenc emlékére székfoglalóul elmondta Lucia 1934. február 25-én Nagybecskereken, a Szenteleky Irodalmi Társaság első nyilvános ülésén.)

Amit én adhatok – ennyi csupán.

Nincs pompázó rózsabokrétám, és nem engem illet örökzöld babérkoszorút osztogatni.

Más vidékeken, ahol tropikus bujaságban nyílnak a nagy, különös, színes virágok, ahol művésziesen gondozott parkok illatoznak, nagy kertészeteikben büszke fák virágzanak, és melegágyban vigyázzák a gyönge palántát, elő sem hozakodnék vele.

De nálunk kevés a virág. Itt nincsenek tulipán- és jácintmezők, és nem üljük ünnepét a fehér nárciszoknak. Örülünk, ha egy-két cserép muskátli jut az ablakokba, annak sincs nagy becsülete erre mifelénk.

Mégis elhoztam a magam egy szál vadvirágát. Halovány, mint a menyasszonyvirág, illattalan, mint a szarkaláb, szél elfújja, mint a pimpimpáré csillagjait. Hanem azért ő, aki nem restellt lehajolgatni a tavaszi gólyahírért és megörült a sásliliomoknak, bizonyára ezt is szívesen fogadná.

Úgy hangzik, mint valami népmese: Hol volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás tengeren túl, de a Tiszán innen, élt egy derék szűcsmester.

„Híres, amit varrt ködmön és suba,
Neve sokáig élt a faluba.”

De hiába hímezgette féltő gonddal a tulipánokat meg rozmaringokat a szűrökre és subákra. A „tanyai nemzet” szegény volt, keveset fizetett. Ezért a szűcs felesége kijárt a piacra maga sütötte kenyerét árulni, hogy azzal is keressen pár krajcárt, így is előfordult, hogy a Daru utcai házikóban három napig kenyérre való sem jutott.

És ebből a szegénységből – hol volt, hol nem volt – elindult a szűcs fia szerencsét próbálni.

A kenyérsütő édesanya remekbe sült cipót adott útravalónak. Ennél többet nem adhatott, mert magának sem volt. És a szegény legény elindult, és hipp-hopp meg sem állt, amíg király nem lett belőle. Persze betartotta a mesék törvényét. Minden öregasszonyt, aki útjába akadt, öreganyámnak szólított. Mindnek segített cipelni a rőzsét. Szomjas virágot megöntözött, éhes emberrel megosztotta kenyerét, törött szárnyú madarat bekötözött. Egy szóval segített minden elesetten, úgy, ahogy minden szabályos mesében teszi minden jóravaló kisebbik királyfi. Virág, öregasszony és madár pedig megígérték, hogy meghálálják ia jóságát. Meg is hálálták. Vissza[179]tértek az álmaiba. Benépesítették a fantáziáját. Nélkülük sose lett volna belőle király, holott már induláskor, titkon a ködmönkéje alatt viselte a koronát.

Sokáig a szegény legény nem is tudta, hogy ő király. Így énekelt:

„Volt egy szegény ember, nagy meseországba,
Nem volt mása, csak egy aranyhajú lánya…”

Hanem végre csak rájött, hogy milyen nagy úr lett belőle:

„Álomkristályból palotát faragott,
Álomsarlóval rózsát aratott,
Álomparipákból tartott fogatot.”

Az álmok királya lett, és a szívek királya.

Földi javakban persze nemigen dúslakodott, és előfordult, hogy a koronáját, mely álomkirályhoz illően ezüst babérlevelekből volt fonva, csaknem pénzzé kellett tennie:

„…Ér egy hasáb fát minden levele,
Az ószereshez menjetek vele”…

Amúgy sem volt szükség ezüst babérkoronára. Igen korán ezüstkoronát font az Úristen a fiatal álomkirály fejére.

Ez az ezüst hajkorona okozza-e a rezignált hangot, hogy az alig harmincéves, már öregnek tartja magát, már letűnt nyárról beszél és csendesebb vérről?

A vers, mit házassága tizedik évében ír, bátran illene ezüstlakodalomra:

„Az árnyék barna pókja
Lomhán kapaszkodik fel a falon,
Már a szívünk is befonta…”

És máshol (még mindig csak negyvenéves) az óráról:

„Nekünk nem üt az úgyse már delet,
Nekünk már így is, úgy is, este lett.”

Vagy talán fordítva: egy idő előtti elfáradás, fájó sejtése annak, hogy kenyerének javát már megette, szitálta-e be ezüsttel a fiatal költő homlokát?

Talán része volt benne anyagi bajoknak is. Bármilyen szerények – azért az álompalota álomkirályának is voltak földi vágyai. Szép lett volna az álmokat egy valóságos, saját házacskában, igazi kertben végigálmodni. Még a gerliceét is azért irigyli:

„Könnyű neki (nevetni) mert övé a fészke,
Leszek én még a magam szegénye.
Ha előbb nem – ó ne sírj szívem –
Valahol az Isten kertjiben.”

A legjobb humorú magyar író, akinek minden, sora megnevettetett, aki csupa derű és mosolygás volt, aki a legszomo[180]rúbb helyzeteknek is meglátta és megmutatta a mókás oldalát, a furcsaságait, bús lélek volt legbelül.

„Már őszül. Az élet adott, amit adhatott,
Bút, borongást bő kezeiddel, fukarabban a napot.”

A kedélyes históriák mögött egy szenvedő, verítékező parasztság él. A közigazgatás „az államhatalom” ezer bosszantása, – adó, szegénység, tudatlanság: tréfás formában, de mély keserűséggel sír fel soraiból.

És mindenütt, versben és prózában szinte megdöbbentő látnoki módon, a korai halál sejtelme, így ír egy helyütt:

„Az én életem úgy fog kialudni, mint egy szivaré, de nem úgy, mint egy királyi Havannáé, mely gyors lélegzéssel lobban el illatos füstté és szép fehér hamuvá – ó milyen szép halál lehet az! – én úgy járok, mint egy kispolgári fekete szivar, mely először izzik, szép csendesen, nyárspolgáros kötelességtudással, kormos fekete füsttel, s a közepén minden indokolás nélkül kialszik.”

Látomás című költeményében a Halál Angyalához:

„Ó még ne vigyél el – esengtem –,
Még annyi a tennivalóm,
Kalászt sose szedjek-e hát,
Ki idáig egyre vetettem?”

Vagy másutt:

„Talán azt éj is útba már,
Amelyet ajtóm nyitva vár,
S ha néma csónakjába vész
A perc nekem nem lesz nehéz.”

És a Számadás című versben:

„Majd jönni fog egy csillagoltó télest,
S az élet hivatalát leteszem…”

Így alakul ki előttünk az epikus költőnek lírai arca.

Mert bár Móra igazi mesemondó, epikájában mindenütt átüt a maga érzése. Az ő szavaival élve: vér helyett tinta folydogál benne, és magába mártogatja tollát. (Ez a tinta szókép egyben jellemző példa arra, milyen tréfásan fejezi ki Móra a legfájóbb dolgokat. Soha ily kérkedő metaforát le nem írt volna, hogy „szíve vérével” ír. Akkor már inkább azt vállalja, hogy tinta folyik az ereiben.)

A búzamezőkről szóló regényében, mely egyik legszemélytelenebb írása, szintén ott találjuk, bár szerényen elbújva, mint ahogy a nagy „festők szokták becsempészni portréikat, a csoportképek valamelyik mellékfigurájának arcába.

Híres mestereknél gyakori, hogy az egyik szent arca a festő vonásait formázza úgy találtunk rá mi is a mi szentünkre, az „Igazgató úr” vonásaiban. Nem gondos és részletes kidolgozásban, csupán néhány odavetett ecsetvonás vázolja [181] játszi kedvvel a kis önarcképet. Csupán azt tudjuk meg belőle, hogy az Igazgató úr jobban szereti a bablevest disznókörömmel, mint a madárhúst. Meg azt, hogy ha az Igazgató úr ásatásokat végez, akkor előre megtudakolja mekkora, milyen családja van a parasztnak, akinek a földjén dolgozik, és illő ajándékot visz mindegyiknek.

Azután, még azt a semmiséget, hogy az Igazgató úr úgy élt kint a tanyán, hogy egész nap a földet mérte, túrta, piszkálta és este holtfáradtan még fél éjszaka írt.

Legfőképpen pedig azt, hogy egy nap alatt, a bizalmatlankodó „tanyai nemzetet” úgy magához édesgette, hogy az öreg gazda fél éjszakán át politizált vele, a menyecske legfájóbb titkát bízta rá és a gazda hónapok múlva is őt kereste fel a városban, ha valami baj volt.

És az Igazgató úrnak futotta az időből. Társalgott, vigasztalt, tanácsolt. Elolvasta a Jeruzsálemi leveleket, amik a hadifogságból jöttek, levelezett hatósággal, minisztériummal, finn konzullal, Vöröskereszttel.

A gepida sírokon kívül a tanyai ember minden ügyét-baját megtalálta az Igazgató úr a lelőhelyeken. Haza is vitte magával, csak úgy, mint az ezeréves agyagedényeket. Éppen csak hogy nem a múzeumba, hanem a szívébe tette.

Csodálatosan nagy volt, messzire ért Móra Ferenc királysága.

Nemcsak Félegyháza és Szeged, de egyformán gyászolja főváros és falu, jobb- és baloldal, hazája és a külföld. S ez azért van, mert újságíró létére is egyetlen politikai programja és meggyőződése volt, amit ő így fejez ki:

„Egy az ég, mely bárhol ránk borul,
Egy a nap, mely kel és alkonyul,
S fa, madárdal, jó szív, mindenütt
Akad, amerre Isten napja süt.”

Jó magyar volt, de minden nacionalista túlzás idegen volt tőle. Csak úgy volt jó magyar, ahogy jó apa, jó gazda vagy jó ember. Hazája az Alföld: s otthon volt mindenütt, ahol smaragdzöld vetésen táncol a szél, s aranyszínű kalászt érlel a nap.

És ahogy nem ismert politikai különbséget emberek közt és nem törődött vele kié a föld, melyen akácfa virágzik és búzavirág kéklik, úgy nem határolta el a tudományát sem költészetétől, sem költészetét az élettől.

Elhajoló pogány panteizmus, melynek számára nincs különbség szerves és szervetlen közt. Élő és holt, virág, állat vagy ember, mind beszél és érez: Szélfiúk pajkoskodnak a mezők felett. A háborús körtefa gyümölcsének keserű íze és Ferenc házának tragédiája közt misztikus összefüggés van. A halott édesapának „fáj a sötétség és a magány”. A nyírfákba „a nimfák és driászok lelke jár haza”. [182]

Egyéniségének egyik varázsa ez a mindent egybeölelés. Nagy természettudós létére sose merevedtek számára rendszerbe Isten teremtményei.

A mezők neki nem hagymás vagy gumós, egyszikű vagy rejtvenösző növényeket termettek, hanem kakukkfüvet, pipitért, vadszegfűt virágoztak. A zoológiából legszívesebben a vadgalamb kacagását tanulmányozta, és múzeuma üvegszekrényének latin nevű kincseit, semmivel se becsülte többre, mint a fecskét vagy a katicabogarat.

Az archeológia nagy értékű leletei „ősökké” kedélyesednek. A Tiszának „asszonyhajszíne” van és Pankának „lenvirágszeme”.

A született mesemondó képessége ez, akinek számára természet és képzelet egybeolvad. Aki mindent mesében lát, mint ahogy a festő valőrökben és színfoltokban látja a világot. Ezt érezték benne a gyerekek, ezért szerették úgy könyveit, akár tankönyvet írt, akár mesét.

Mert benne magában volt a mese. Az egész világ meseország volt, melyből valóságot kellett sok gonddal kihámoznia. Ez volt a nehezebb feladat!

Szerették a gyerekek, és ő is szerette a gyerekeket. Minden gyereket: a Marikákat és Péterkéket, a Mindenki Jánoskáit és a Messzi Imriskéket, és mindenkinél jobban: Ifjú Ferencet és Möttyökét. Legközelebb álltak hozzá, legjobban megértette őket, s legjobban megértette magát velük.

A gyerekek voltak az ő igazi közönsége.

Mi azt mondjuk: meghalt. De a gyerekek tudják, hogy az nem igaz. Ott sétál a tejúton, mind feljebb-feljebb, a csillagok tüzén gyújt szivarra, és ha találkozik a lyukas könyökű holddal, évődve kérdi: Mi az pajtás? Tán te is költő voltál odalenn?

Fönt, a magyar mennyországban, már várják Móra Ferencet. A félegyházi szűcs ünneplő tulipánokat hímez az angyalkák subájára, a kenyérsütögető édesanya, az égi búzamezők legaranylóbb kalászának patyolat lisztjéből süt ünneplő kalácsot. És ott vannak Etel és Ferenc, és Ferenc most bizonyára nagy csokor barackvirágos ággal várja az Igazgató urat, mert szörnyen röstelli, hogy mikor még mind a ketten a földön éltek, akkor a nagy hálálkodásból ajándékkínálásból az lett, hogy a leghitványabb két keshedt virágocskájú ágacskát vágta le számára. (Igaz, hogy az Igazgató úr még külön örült annak, mert ő nem a maga iránti hálátlanságot figyelte belőle, csupán a fa iránti szeretetet.)

És ott legelteti Péterke is az angyalbárányokat, és ott legelészik az Aranyszőrű Bárány is.

Ott hegedül Dankó Pista, és most ő mondja a költőnek, hogy: „Születhet, halhat százszor az avar, ősz nincs olyan, mely téged eltakar”. [163]

A kapuban „az Elnök úr”, Tömörkény István öleli át, aki itt „ismét kíván szólani”. Pósa Lajos „dalainak muskátli bokrával” üdvözli az érkezőt.

Amott meg az ismeretlen vénkisasszony nyújtogatja hálálkodva az egyetlen rózsaszálat, amit a költő hullatott a ravatalára.

Az a kis törődött öregasszony pedig a sarokban alighanem az öreg Róza, a Szüle. Tán most is a rubinköves fekete Madonnát szorongatja!

Ők valamennyien a költő jóvoltából kerültek be a halhatatlanok közé. S a többiek – de ki győzné őket felsorolni?

Hiszen a nagy mesemondó ajkán nem ezeregy, de ezer és ezer éjszakán át ömlött a mese, és aki az ő lelkiéből megszületett, az nem múlik el többé. Tovább éli a maga életét, a maga sorsát, ha római császár, ha török pasa, vagy ha akárcsak egy szegény kis tanyai Bojszi kutya. És ott van a Vadember is, az örök gyerek. Az életben komoly ember lesz ifjú Ferencből. Férfi, apa, nagyapa. Az ő fejét is be fogja lepni a dér. De az ő gyerekkora sohasem lesz olyan tűnő emlék, mint a miénk, olyan „talán igaz se volt” dolog.

A Vadember klasszikus gyerekszobrát márványba mintázta a költő. Ott fogja már a papa kezét, a magyar Panteon kapujában.

Most, mikor csakugyan elkövetkezett – szörnyű hamar – a „Csillagoltó télest”, amikor a költő letette „Az élet hivatalát” és elment tovább álmodni a „Madárdalos, selyemfűs, vadvirágos” halom alá, megrendülve állunk emlékénél.

Móra Ferencet én nem tudom méltatni, csak szeretni.