Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

Székfoglalóul felolvasta Borsodi Lajos a Szenteleky Irodalmi Társaság 1934. február 25-én Nagybecskereken tartott első nyilvános ülésén.

Sokszor, amikor az élet villogó szemmel elém állva, kemény ököllel a szívemre sújt, és én tehetetlen kézzel, lehajtott fejjel érzem és vallom szörnyű, félelmes hatalmát: mint üldözött, lihegő vad belemenekülök ifjúságom rengetegébe, a távoli, elveszett erdőbe, ahol egykor hajszoltam a boldogság hímporos, libbenő pilléjét, ahol futás közben elbuktam és kacagva megint talpra ugrottam, ahol a pillangó egy álompillanatig talán a kezemben is volt… vagy talán tévedtem?… Az ujjamon a tarka hímpornak csak a feketéje maradt… mindegy… de az életnek akkor még nem volt gyilkos a tekintete és a keze, amely most ökölbe szorulva lesújt rám, akkor még bársonyosan simogatta az arcomat.

Minden, ami elmúlt, csak mese. És meséből való az édesapám is, az édesanyám is.

Az édesapám, aki pap volt a Béga-parti kis városban, csupa szép, meleg imádságot hordott a szívében. Mások talán csak testileg látták őt a kisvárosi utcákon, amint kicsiny alakja naponta el-elimbolygott a múlandóság felé: én mindig sugarasnak láttam az utat, amelyen járt, mert az útjára a szíve világított.

Ott hancúroztam a pajtásaimmal a Béga-parton az eladásra szánt szálfák közt estig. Ekkor édesapám jött a kaszinóból, és amikor meglátott, az imádságos szíve ott mosolygott a szemében, és egész halvány arcán is csupa áldó szó ragyogott. Kézen fogott és hazavitt. Valami bűvöletes melegség volt a kezében, mert lám, tizenkilenc évvel a halála után, még ma is érzem a kezemen a keze áldott melegét.

Hazavitt az édesanyámhoz. Az édesanyám csöndes, szelíd, szép asszony volt, s én azt hiszem: minden asszonyok között a legszebb. A homloka olyan tiszta volt, mint a hó, és egész arcát a jóság formálta. Az én édesanyámat nem lehet leírni, mert az édesanyám szeretetből volt rajzolva, és én sokszor gyerekkezemmel erősen fogtam őt, hogy hirtelen el ne repüljön, mint egy angyal. Az édesanyám hangjában túlvilági muzsika szólt, az ajka csókolt, amikor beszélt, és merengő szeme csupa vigasztalás volt.

Az otthonunk a templom épületében volt és ebben az otthonban a hit és a béke tiszta fehér fátylai lengedeztek, mintha csak az Isten kezeitől hullottak volna ide, ezek közé a szerény, kedves, bizalmas falak közé. Mindenünnen képek köszöntöttek reánk. Anyai nagyapám orvos volt, és az ő arcképére emlékszem a legjobban. Fekete keretes pápaszem mögül két okos, becsületes szem mosolygott ránk, halála után jött unokákra, akik olykor babonás félelemmel néztünk fel a halott, titkokat tudó orvos nagyapára. Emlékszem, azon a képen a pápaszemnek az ága drótból volt, és mélyen bele[174]vágott nagyapám halántékába, és én olykor szerettem volna csak egy percre levenni a pápaszemet, hogy ne fájjon a drót. Nagyanya képe melléje volt akasztva, és azon a képen a legszebb az a fénylő derű volt, amely a szemektől a lágyvonalú állig mindenütt ott bujkált, és úgy hullott ránk, játszadozó unokákra, mint a napsugár. Apai nagyanyánkról nagyon öreg korában készült az egyetlen fénykép, és az oda volt támasztva apám díszes tintatartókészletéhez, de ez a fénykép az idők során egészen elfakult, úgyhogy az emlékezetemben is úgy elmosódott, mint egy halott arc a szemfedőfátyol alatt. Apai nagyapám képéről nem tudok, az, úgy látszik, örökké csak apám lelkének a falán lógott.

És milyen szépek, derűsek, megnyugtatók voltak a szobák, amelyekben gyermekkorom tündérmeséi csengtek és elcsöndültek. Milyen tökéletes volt az ebédlő, a virágos mintájú függönyökkel, a kerek asztallal, amely körül büszkén és méltóságteljesen szalmafonatú támlásszékek sorakoztak, a vén vaskályhával, amelynek a melle táján öregember öntött alakja lengett, hegedűvel a hóna alatt. A vén vaskályha zurrogva és kicsi sóhajokkal csak úgy ontotta a nagy meleget, és amikor a lámpát eloltották, maga elé vetett egy kis fényt, és ilyenkor olyan volt a kályha, mint egy magára maradt, magába roskadt, elmélkedő bölcs. És emlékszem a szalon gyönyörű, sárga ripszgarnitúrájára, a két hatalmas falitükörre, amelyek még egyszer mutatták, milyen szépek a sárga, öblös fotelek, a tükrök alatt a kis márvány asztalkákra, amelyeken apró bronzfigurák ágáltak és díszes fonatú cukorkakosarak őriztek régi, gáláns titkokat. A zongora melletti kis asztalkán cirádás velencei tükör páváskodott, előtte pedig ott díszelgett a család büszkesége: az igazgyöngyökkel kirakott, nagy értékű antik aranyóra, amelynek tetején büszke lovas fölszegett fejjel figyelte a percek, órák, évek szüntelen iramlását. Minden egyes darabhoz meleg és mély barátság fűzött, de legjobban az antik óra lelkét éreztem, mert finom kerekei között, mintha rég elhalt öregszülők sóhaja és kacagása bujdosott volna.

De ezek a szobák sohasem voltak annyira meghittek és finom érzésábrákkal árnyékoltak, mint ünnep előestéjén. A fehérre terített asztalon kétágú ezüst gyertyatartó villogott, és amint édesanyám a gyertyákat fellobbantotta és két fehér keze áldólag emelkedett a friss, sárga lángok fölé: nagy, titokzatos csend borult a szobára és mi, gyermekek, visszafojtottuk a lélegzetünket is, mert úgy éreztük, hogy most az Isten figyel édesanyánk imádságos suttogására. Aztán hazajött a templomból az édesapám. Hogy megnőtt abban a bő ujjú, virágos mintás, fekete selyemtalárban! Ez a talár körülkanyarította és magasra emelte törékeny, kis alakját, mintha csak diadalmas lelke élt, lobogott, szárnyalt volna ebben a csodálatos, ünnepi talárban. Arca az áhítat égi sugaraiban fürdött, és amikor valami ősrégi, megejtő, lágy melódiára eldalolta az ünnepesti imádságot: erre az ódon, könnyes melódiára magafeledten és boldogan ringani kezdett a szívünk, és vele daloltak a rég elnémult öregszü[175]lők a falon, és áhítatba merültek a büszke támlásszékek, és a vén vaskályha is halk duruzsolással részt vett az imádságban. Aztán mindannyiunkat megáldott az édesapám. Két reszketeg keze rátapadt fiatal fejeinkre és mialatt ég felé fordított tekintettel lehelte, súgta, sírta az áldó fohászt: előtte bizonyára megnyílt a jövendő kárpitja, és ott látott bennünket, ki tudja, milyen fergetegben, amint az élet kemény ököllel a szívünkre akar lesújtani.

Egy ilyen ünnepi estén, amikor az áhítat a lelkeket már mind szoros koszorúba fűzte, és apám ajkairól egyre még zengett és áradt és szárnyalt a könnyes melódia: halk kopogás hallatszott az ajtón. Egy pillanatra megakadt a dal, mindenki az ajtó felé figyelt, de a kopogás nem ismétlődött, és mi azt hittük, hogy csak a cseléd járt kint a hosszú, sötét előszobában. A félbemaradt imádság megint felcsendült, de alig hangzott el néhány szó, újból kopogás zavarta meg az áhítatot. De ez a kopogás most már határozottabb és hangosabb volt. „Szabad” – mondta halkan apám, és minden szem az ajtó felé fordult. De az ajtó nem nyílt. „Szabad” – hangzott most már erősebben a biztatás. De semmi sem mozdult. Ekkor legidősebb nővérem az ajtóhoz rohant és szélesre kitárta. Az ajtó keretében szürke talárban, különös formájú, szürke fövegben, hatalmas férfi állt. Alakja felnyúlt egész a szemöldökfáig, két fekete szeme belekémlelt a szobába, és amint fekete szakállával mozdulatlanul szinte oda volt öntve az ajtóba, olyan volt, mint egy félelmes és titokzatos álomjelenség.

Apám most intett, és a különös esti vendég valami szokatlan ünnepélyességgel a szobába lépett. Ekkor vettük csak észre, hogy kopott ruhájú, kendős, fiatalabb nő követi. A leánya lehetett. Az idegen köszönés helyett egyhangú, zümmögő melódiára gyújtott, és ez a szokatlan, ismeretlen eredetű imamormolás hirtelen mintha megbontotta volna bennünk az ünnepest boldog merengését. A nő szótlanul közénk ült az asztalhoz és lehajtotta fejét, mint aki mély áhítatba süppedt. Ők ketten tudták, hogy aki idegen ünnep előestéjén istenfélő házba téved, ott testvérként fogadják, és meleg otthonra talál.

Apám halkabb hangon folytatta az imádkozást, és nemsokára befejezte. Ekkor mi megszeppent, megbolygatott gyerekek lábujjhegyen elébe járultunk, és apám sorba megáldott minket. A keze most is ott reszketett a fejünkön, és én úgy éreztem, mintha az ujjából a remegés a szívemig hatolt volna.

Á fiatal nő pedig ott ült tovább lehajtott fejjel, de én észrevettem, hogy olykor lopva feltekint, és a tekintetét gyorsan körüljártatja a szobán.

Az idegen is befejezte az imát, és most ketten, apám meg ő a bor fölötti hálafohászt suttogták el. Aztán apám is, az idegen is helyet foglaltak az asztalnál.

– Honnan jön? – kérdezte apám.

– Szíriából – hangzott a válasz.

A gyerekszemekben égő figyelem lángolt. Félve néztük ezt a [176] messze mesevilágból idecsöppent, barna arcú, súlyos mozdulatú férfit, azokkal a mély szemekkel, amelyekben két fekete lángú, apró máglya lobogott.

– Miért jött el Szíriából?

– A városrész, ahol a hívők laktak, teljesen leégett. Elpusztult a templom is. Éjszaka támadt a tűz és reggelre már égő, füstölgő romok fölött csupa jajszó sikított. Rettenetes volt.

– Hová készül?

– Oroszországba. Tanítani fogom a szent igét, és közben gyűjteni fogok a templom részére.

– A leánya? – kérdezte apám a fiatal nőre mutatva.

– Az – hagyta rá az idegen.

A leány pedig most már figyelmesen nézett körül a szobában. Olykor a körül ülőkre is esett egy-egy eltévedt tekintete. De az apák beszéde – talán mert nem értette az idegen nyelvet – szemmel láthatóan nem érdekelte.

Behozták a vacsorát. Édesanyám szíves szóval kínálgatta őket. Nem köszönték meg, de nagy mohósággal estek neki az ételnek. És én csupa csodálkozással néztem a szürke taláros, marcona férfit és a leányt, a szemébe hulló vad fekete hajfürtökkel, akiknek idegen mozdulata, idegen hangja, idegen tekintete kettéhasította a mi ünnepi áhítatunkat.

Vacsora után apa és az idegen a szent tanokról kezdtek beszélgetni. Ilyenkor apám arca egészen átszellemült, tekintete áthatolt az ég kárpitján, és meghallotta az angyalok beszédjét. A másik hangja zord keménységgel zúgott a szobában.

Utóbb apa valamit odasúgott édesanyámnak. Láttam, hogy anyám a másik szobában ágyat vet az idegeneknek. Aztán anya újból bejött a szobába, kézen fogott minket és aludni vitt a gyerekszobába. Én az ajtóból még egyszer visszafordultam, és ijedt gyerekfélelemmel néztem újból a messziről jött, különös vendégek felé.

Anyám mellettem maradt, amíg ágyba nem kerültem. Mint mindig, most is fölém hajolt, lágy liliomujjaival arcomat cirógatta, és amikor azt hitte, hogy mind a négy őrangyal már elfoglalta posztját az ágyam körül, és az álom fehér szárnyaival idősebb testvéreimet is már betakarta, halkan, lábujjhegyen kisuhant a szobából.

Egy ideig még hallottam a másik szoba elvesző, hol hangosabb, hol elhalkuló beszéd moraját. Aztán elnyomott az álom, de nyugtalanul aludtam és félálomban is őket láttam magam előtt, a szürke talárt, amely kísértetiesen tört át az éjszaka feketeségén, és a leány kopott, piros ruháját, amely rőt lángokkal égett előttem az éjszakában.

Éjfél táján felriadtam. Mintha különös mozgás, motozás, súgás egymásba olvadó, gyors hangjai szűrődtek volna át a szomszéd szobából. Ijedten ugrottam ki az ágyamból. A szívem vadul dobogott. A kulcslyukhoz rohantam és riadt szemmel lestem a másik szobába. [177]

Odabenn sárga gyertyaláng imbolygott és két árny macskaszerű mozdulatokkal lopakodott előre. A férfi hirtelen hátraszegte a fejét, és a sárga fénykörben most két vadul forgó szem villant meg… Nem bírtam tovább. Éles, kétségbeesett sikoly szakadt ki a torkomból, aztán félig eszméletlenül összeestem.

Homályos tudatomon rohanó lépések zaja, feldöntött székek robaja, majd gyors egymásutánban távoli ajtók csapdosása húzott át, és rövidre rá már anyám és apám álltak előttem, visszafektettek ágyamba, és már hullott is rám anyám balzsamos, megnyugtató, szelíd szava:

– Aludj, fiam. Ne félj. Rossz emberek voltak. De már nincsenek itt. Aludj, fiam.

Reggel megtudtam, hogy ellopták a család büszkeségét, az igazgyöngyökkel kirakott, antik aranyórát, amelyben talán nagyanyám szíve tiktakozott. Apám aznap a lopást nem jelentette fel. Ünnep volt és ilyenkor apám szívét csak az Isten töltötte be. Nem is került meg az óra soha többé.

Én pedig sietve felöltözködtem és valami mélységes gyásszal odaálltam az asztalka mellé, ahonnan a gyönyörű óra eltűnt. Sokáig néztem elárvult helyét, amely most olyan volt, mint egy soha be nem gyógyuló, örökké sajgó sebhely. És homályosan, forró gyerekkönnyeken át úgy éreztem, hogy ezen az éjszakán fellángolt előttem a távoli élet, amint villogó szemmel, ütésre emelt ököllel elém áll.

A sors, amely a lelket csiszolja, ekkor ejtette gyereklelkemen az első karcolást.