Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

Dr. Draskóczy Ede elnöki székfoglalója a Szenteleky Irodalmi Társaság 1934. február 25-én Nagybecskereken megtartott első nyilvános ülésén.

Így szól a lélegzethökkentő, józan kérdés: Egyáltalában szükség van-e itt nálunk irodalomra?

Ha ez a szükségesség életünknek elismert alaptétele volna, senkinek sem jutna eszébe e kérdés föltevése. Pedig ez a kérdés újból meg újból fölröppen, és a mi rónánknak lázongó madara lesz, míg a felelet drága eledelével el nem csitítjuk.

Szükség van-e valamire, azt jelenti: Érez-e valaki hiányt, amely kielégítésre vágyna? Kell-e valami, aminek híján a szomjas ital nélkül, az éhes falat nélkül, a didergő ruha nélkül maradna; kell-e valami, aminek híján az idegesen rohanó repülőgép, a hivalkodó gyémánt, az élni vágyó élvek s a dőzsölő bódító bor nélkül maradna?

Ez a kérdés pedig, szükség van-e itt irodalomra, azt jelenti, hogy ha nem volna irodalom, maradna-e itt valaki szomjasan, éhesen, didergőn, kifosztottan, megraboltan, emelkedő szárnyak és szikrázó ékkövek nélkül, isteni élvezetek és olimposzi nektár híján.

Milyen furcsa volna azt kérdezni: Hát szükség van-e az erdőkre, a mezőkre, a vizekre, szükség van-e a bágyadt holdra, a csillagok fényére, a nap sugarára, van-e az életre?

Szükség van-e az életre? Milyen különös kérdés. És ha szükség van, milyen élet kellene. Olyan, amely csak ernyedt lézengés, távoli napok erőtlen fénye alatt sápadt és gyatra sínylődés, vagy olyan, amely üde tenyészet, a nagy beteljesülés ragyogó fényében, ég felé sudarosodó törzs és buja nászokat ígérő virágtenger.

Isten teremtette a világot, s mi, akik az ő képét és hasonlatosságát viseljük, részesei vagyunk e teremtő erőnek. Részesei és sorsosai, mert nemcsak a lehetőség szunnyad bennünk, de a teremtés parancsa is.

Ember, menj és teremts új világokat! A te káoszod ez az egész világ, ám olvaszd magadba a te lelked sajátos lencséjén keresztül és teremtsd új életre! Alkoss és teremts! Nem mondtam meg neked, mi a világ célja, látod, hogy öröktől fogva és örökkévaló, ám eredj és teremts örökké tartót, s meglátod, megistenülsz.

És az ember elindult és megistenült a művészetben. Milyen furcsa kérdés: Kellenek-e a mezők, a vizek a hegyek, az erdők, kell-e a sugárzó nap, a bennünket pályán tartó messzi égitestek? Milyen furcsa kérdés: Kell-e nekünk az élet, a tökéletes élet, az isten országa e földön, kell-e nekünk az isteni tulajdonság leglényege, a teremtőerő, vagy emberi nyelvre lefordítva: a művészet. [165]

Minél inkább elérjük az isteni mértéket, annál inkább emberek vagyunk s minél inkább emberek vagyunk, annál jobban kitöltetik rajtunk az isteni.

Kell-e hát a művészet? Minek ilyet kérdezni, mikor a benne rejlő teremtőerő olyan velünk adott tulajdonság, amelytől szabadulni nem is tudhatunk, olyan magától értetődő, mint a reggeli napsugár, mint a rózsa illata, vagy a fény terjedése. Terhünk és ajándékunk, az isteniből való részesedésünk és kikerülhetetlen sorsunk.

Szükséges-e a művészet, milyen nehézkes és lomha kérdés. Van, velünk adatott, a miénk, elrendeltetésünk, lényegünk és iszonyatos erőnk, amellyel az örökkévalóság vég nélküli boldogságában alázatosan megtisztulhatunk.

De a művészet nemcsak lényegünk, hanem parancsunk is. Kihajt, mint kőtábla alól a csíra, iszonyatos erővel emelve mérhetetlen súlyokat. Kihajt az őskorban a barlangok falain, a rabszolgaság idején a sötét katakombákban, Madách falanszterrendszerében, Michelangelo székén, s az elnyomások idejében a szimbólumokban.

Működik, mint minden természettörvény, megszakítás nélkül, folytonosan, állhatatosan, feltartóztathatatlanul, örökkön örökké.

A művészet az a kategória, ahol az ember az isteni örökkévalóságot elhódíthatja magának és saját alkotásaiban részese lehet az isteninek.

A művészet a miénk. Nélküle nem lehetünk. Ez az, amiben tökéletesek lehetünk és istenülhetünk. Soha el nem vethetjük magunktól. Kell nekünk, mert nélküle szomjasak, éhezők, didergők, kifosztottak, megraboltak volnánk, mert nélküle szárnyunkat vesztve lehullanánk a semmibe, a szükségességek, a hasznosságok kietlen és szerencsétlenül véges világába.

A teremtőerő: életünk integráns része, és nem élhetünk el nélküle. Vagy lefordítva az anyaghoz idomuló nyelvre: szükségünk van rá, szükségünk van a művészetre és a művészet minden ágára.

De értsük meg: nem minden művészetnek eszköze nőtt elő a nemzet sajátos kultúrájából. A festőművésznek ecsetjei és festékei, a szobrásznak vésője, márványa vagy agyaga, a zeneművésznek hangszerei nagyon sokszor idegen civilizáció termékei. De még sem fogja senki kérdezni, hogy a magyar Szinyei Merse Pál a német ipar festékeivel alkotta-e A majálist, a francia Rodin olasz márványban álmodta-e meg élete művét, vagy a német Wagner milyen gyártmányú zongoránál várta múzsájának ihletését. Mindegyiknek műve sajátos nemzeti mű, amelynél az alkalmazott eszköz, az anyag, amelynek segítségével alkotott, nem jelentős tényező.

Igen, de az irodalomnak mi az eszköze? Természetesen a nyelv. A nyelv pedig nemzeti kincs. Nem egyszerűen kitalált és csinált valami, nem ipari műhelyekből kikerült árucikk, nem halott jegyeknek poros gyűjteménye, hanem élő egész. És ebben az élő testben piros vér lüktet és lélek lakozik. [166]

Ez a lélek néha gyermekesen gügyög, néha rettenetesen viharzik, néha mosolyog, néha őrjöng, ha kell, okosan világos, máskor balladásan rapszodikus, simogat és ütlegel, simán finom és sértően bántó, lírain ömlengő és hidegen meghatározó, könnyed, mint a hullámokat borzoló szellő és bölcsen mély, mint az óceán, ha akar, bárdolatlan, s ha akar, fehér szárnyakon egekbe röppenő. Maga az élő élet a nyelv. Nemcsak a mi életünk, hanem nemzedékek élete, elődeink és őseink élete. Az a hatalmas nagy, megható és fölemelő küzdelem, amellyel kiharcoltuk maguknak a jogot az életre. Az a hatalmas folyamat, amellyel magukhoz viszonyították a világ jelenségeit, és nevükön nevezték azokat. A nyelv az, amely a bányásznak feltárja az évezredes rétegeket, a történelmet, a sorsközösségeket, az élet kanyargós irányát. A múltat őrzi, a jelent éli és a jövő felé tapogat, megteremteni akarván a világ minden új jelenségét a kimondott szóban.

A nyelv a nemzet sorsával és elrendeltetésével fejlődött kincs. Nem csinált, de termett, nem mesterségesen feldagasztott, hanem szervesen növekvő, hatalmasan élő erejű, mely kigúnyolja, kikacagja, és csúfosan földhöz vágja azokat, akik nem érzik meg lelkét és nem értik meg évezredes lényegét. De megzendül az értőknek lelkén, mint csodálatos hangszer a művész kezétől ihletve.

A szó az ember első alkotása. Az emberi teremtés első lépése. Más formában ugyan, de meg kellett alkotnia mindazt, ami a világban van, s amellyel viszonyba lépett. S az ember a világ dolgait szavakban újraalkotta. A nyelv nemcsak egyszerűen kultúra, tehát a külső világ dolgainak lelki tartama, de alkotás, tehát művészet.

De a nyelv nem egy embernek teremtő munkája, hanem a hagyományok, a közös sors, a közös szándékok lelke által összefogott népnek kollektív alkotása: a nemzet kincse.

A nyelv nem ipari termék, mint a festő festéke, a szobrász márványa, a muzsikus hegedűhúrja, hanem a nemzet kollektív lelkének művészi terméke.

A nyelv nem egyeseknek magántulajdona, mint a festőnek az ecsete, szobrásznak a vésője, muzsikusnak a vonója, hanem a nemzet közkincse.

A nyelv nem élettelen tárgy, mint a mintázó agyag, a kifeszített vászon vagy a zongora billentyűje, de maga az élet, a legfőbb kincs, a nemzetnek legszentebb vagyona, amelyről öngyilkosság nélkül le nem mondhat.

S ami az egyén lelkének legistenibb megnyilatkozása, életének teljessége: a művészet, akképpen a nemzetnek életkérdése az ő kollektív művészete: a nyelv.

A nyelv a legfőbb nemzeti jó, és az irodalomnak éppen a nyelv az eszköze.

Kétségtelen, hogy az a művészet, amelynek eszköze éppen a nyelv: a nemzet életérdeke szempontjából különös jelentőséget nyer. [167] Mert hiszen éppen az irodalom alkotó művészei azok, akik a nyelv rügyei, hajtásai és csodálatos virágai.

Nem véletlen az, hogy éppen Kazinczy érezte meg nyelvünk elmaradottságát és hirdette annak megújítását. Nem csak esetlegesség az, hogy a szónokló nyelv évtizedeken keresztül Vörösmarty nyelve volt. Nem csak vak eset, hogy éppen Petőfi és Arany oltották be irodalmivá a népköltészet nyelvét, és nem csak csupán kivételes jelenség volt az, hogy a modern korok modern nyelvét Ady és a nyugatosok teremtették meg és köszörülték csillogóvá, keresvén a kifejezést az addig még soha ki nem fejezett érzésekre és sejtésekre.

A művész nemcsak a meglévő nyelvben teremt. Minden művész saját magának teremt irodalmi nyelvet, amelyben magát maradéktalanul kifejezi s ekképpen rügye, hajtásai és virága a nyelvnek, a legfőbb nemzeti vagyonnak.

Íme, az irodalom nemcsak azért kell, mert lényegünk és parancsunk, de azért is, mert éppen a nemzet egyik legnagyobb kincsét szolgálja.

Az egyén művészi alkotása így függ össze a nemzet sorsával, és az irodalom szükségességét csupán a sorsközösség e távlatában lehet igazán megítélni.

Nyelvében él a nemzet, de csak addig, míg e nyelv valóban élő, míg az organizmusnak minden életjelenségét magán viseli, míg a mozgás és növekvésnek elve lényege marad, míg az élet törvényszerűségei szabadon hatnak benne, de a visszamaradás, sorvadás, az élet újabb jelenségeitől való tunya elmaradás, az élet újabb és újabb formáinak meg nem rögzítése, pusztulást jelent nyelvre és nemzetre.

Az akadémiák legtöbbször csak regisztrálói a nyelv kincseinek, bankárai és cerberusai, a költők: teremtői.

A költők rügyek, hajtások és virágok a nyelv törzsökén.

De éppen az irodalomnak és nyelvnek szoros összefüggése igazolja azt, hogy a nemzeti irodalomnak nem elegendő föltétele a nyelv egyszerű használata.

Csupán a nyelv használata az irodalmat nyilván nem teszi nemzetivé.

Az irodalom csak annyiban nemzeti, amennyiben elfogadja talajául és gyökeréül azokat az erőket, amelyek a népet közös lelkületűvé alakítják ki, ha abban a kollektív lélekben gyökerezik, amelynek nemzetalkotó ereje van.

Mert a nemzet nem véletlenül csoportosult egyének tömege, hanem egységet jelentő organizmus, amelynek ugyancsak egységes mozgása és lelke van.

Ez a lélek nem mesterséges, de hosszú fejlődés eredménye: közös sors, közös hagyományok, közös szándékok alakította közös lélek.

És a nemzet egész kialakulását, fejlődését, szerzett javait és szándékait őrzi a nyelv a maga kategóriájában. [160]

Az igazi irodalomnak ebben a talajban kell gyökereznie, mert különben nem is alkothat igazat.

A nemzet lelke minden egyesnek a lelke, és az alkotó lélek nem cserélheti ki lényegét, hanem éppen e különös lelken keresztül teremthet csak és alkothat. Csak a nemzeti lélek hordozói lehetnek valóban eredeti és ősértékű alkotók, mert ebből a kollektív lélekből, tehát az életből nyerik erejüket.

Ez azt jelenti, hogy az irodalom a legszentebb hagyományok őrzője.

De nem jelenti azt, hogy egyszersmind megkövesítője is az elért fejlődési foknak és gátolója a tovább növekedésnek.

A hagyomány nemcsak megmérhető és megszámlálható kincset jelent, egyszerű anyagi örökséget. A hagyomány egyben szigorú parancs a tovább fejlődésre, mert lényegében hordotta a belső szükségességet az eddig való növekedés iramára is. A belső kényszer a haladásra, a kollektív lélek törvényei szerint éppen annyira a hagyomány parancsa, mint az, hogy a régi nélkül újat nem lehet építeni, mert a levegőbe szánt tégla menthetetlenül lezuhan.

A haladás nem egyéb, mint a nemzet lelkének beillesztése a mindenkori viszonyokba.

Az irodalom tehát nemcsak azért kell, mert a hagyományok hű őrzője, de mert a fejlődés frontján is mindenütt az irodalom harcol az első sorban.

Az irodalom tehát a nemzet kollektív lelkének kifejezője és fejlesztője.

Aki azonban csak a nyelvet ismeri, de annak lelkét nem, aki csak mint eszközt használja a nyelvet, de nem teszi magáévá azt az erőt, amely azt kialakította, az nem is tarthat igényt arra, hogy a nemzet írói köze tartozzék.

Az irodalom nem csak a nemzet nyelvén, de annak lelkén való ige.

Milyen különös jelentőségét nyer e tétel éppen nálunk, ahol a nyelv ápolásának és fejlesztésének más fóruma nincs, mint az irodalom.

A kifejezések finomsága, pontossága, megjelenítő ereje, sokszerűsége, gyengédsége és hatalma, bája és izmossága, röppenése és hengerlő dübörgése, józan nyíltsága és ködökbe vesző rejtelmessége az irodalom talaján tenyészik.

Nekünk az irodalom az iskolánk, ahol a nyelv csodálatos hatalmát megismerhetjük és magunkévá tehetjük.

Milyen veszendők volnánk, ha éppen az irodalmat, e leghatalmasabb erét vonnánk meg magunktól, fennen kiáltván: Nincs szükségünk irodalomra!

Ki oktatna bennünket a nyelvre és tartaná meg nekünk az élő nyelvet, ha elfordulnánk íróinktól, mondván: Nincs szükségünk rátok, fölösleges a munkátok.

Az irodalom virág a fán, de mégis az a sorsunk, hogy a virág táplálja a fát. [169]

Hallatlan erőket kell merítenie a végtelenből, hogy jusson az egész szervezetnek.

És itt nálunk, ahol az összességnek hirtelen kellett magából kitermelnie egyeseket, akik fölkészültségükkel ellátják a közösség szükségleteit, itt az irodalomnak jutott a tanítómester szerepe.

Az irodalomból indul ki a kulturális mozgalmak frissítő áramlása, nemcsak eszméknek hirdetése, de valóságos munka előadóasztaloknál, dobogókon vagy színpadokon.

Az irodalom itt nálunk nemcsak alkotó művészet, de a teremtő művészek lelkes munkája, hogy a törzset erőteljes ágazatán keresztül fölemeljék a virágig.

Nálunk nincs tudományos élet, a többi művészet is alig-alig sarjadozik, az irodalom az, amely bennünket képvisel, befelé és kifelé. Ez az, ami a mozgást és az életet adja.

Az irodalom az, amely egyedüli aktív mérlegű bizonyítéka életünknek, annak egyetlen kiélési formája, hordozója létünknek és feloldója vágyakozásainknak.

Ezen keresztül jelentkezünk és vagyunk, kapcsolódunk be a magasabb rendű életbe, és adunk létünkről valóságosan tapintható jelt.

Az irodalom a mai életünknek bizonyságtevője, írott betűje, melyen keresztül hitet teszünk életünk mellett.

Most már mi kérdezzük, szükség van-e irodalomra.

Úgy hisszük, csak a felfokozott szellemi élet, az alkotó lelkek biztos fejlődésének lehetősége, a teremtő szellemek feltételeinek biztosítása, az irodalom életműködésének lehetővé tétele, csak ez lehet az a légkör, amelyben majd fölvált bennünket az utódok tökéletesebb és várva várt tábora.

Mert adott ez a föld nagy embereket kultúránk egészének. Nem szikkadt ez a föld, sem gizgazzal átkozott szikes talaj, van benne erő, tehetségeket pazarló hatalom.

De eddig nem maradtak itt nálunk, mert magába szívta őket a központosított kultúra.

Azért, hogy a törzsmagyarságtól külön élünk, ez a föld továbbra is ad tehetségeket, de hogy azok el ne kallódjanak, hogy magukra találjanak, hogy a bennük rejlő ígérethez képest fel is nőjenek, ahhoz az irodalom megművelt földjének kell őket várnia.

Mi ezek nélkül az eljövendők nélkül nem lehetünk meg, nem lehetünk egészek, nélkülük nem lehet meg öntudatunk teljes fénye és magabízásunk csorbátlan ereje.

De a beteljesülés nem érkezik lomhán karba tett kezeken keresztül.

Hinni kell életünkben, és vallani kell ezt a hitet. És ma ezt az életet, mint a kiélés egyedüli formáját, az irodalom jelenti.

Megmérhetetlen nagy veszteségünk, hogy nemzetiségünk és vallásunk nem esik egybe. Hogy a nemzetiség nem egyszersmind a vallást jelenti, és a vallás nem mutat rá minden más lehetőséget ki[170] zárva a nemzetiségre. Annál a népnél, ahol a nemzetiség és vallás teljes mértékben egybeesik, ott a kisebbségi problémák összességét a vallás oldja meg. Teljesen mindegy, hogy melyik veszi át a szerepet: eszközeik és céljaik ugyanazok. A vallásfelekezet autonóm testület az állam keretén belül, önkormányzati joggal és önadóztatással. Önmaga jelzi célját, állítja fel kultúrintézeteit és szerzi be anyagi szükségleteit. Az egyház ilyenkor a nemzetiségnek egyetlen erős vára, s az egyház mindenkor teljesítette kötelességét.

Ám nálunk a kettő nem ugyanazt jelenti. Nem kaphattuk készen az egyház alkotmányos kereteit, azzal a magasabb lelki tartalommal, mely magához tudott ölelni mindenkit a segélyre szorultaktól az ösztöndíjasokig, az iskolás nebulóktól a főiskolásokig, a sekrestyéstől az alkotóművészig, összefogva templomot, iskolát, kultúrát és művészetet, és amely egyaránt hittel volt alázatos isten és térdet hajtó nemzeti hagyományai előtt.

Nekünk ez a hatalmas erő nem adatott meg. Nekünk más formában kell kialakítanunk azt az összekapcsoló erőt, amelyben annyiféleképpen különbözők, egyek lehetnénk.

Ezt az összefogó erőt nekünk ma csak az irodalmunk adhatja meg.

Az irodalomban lendülünk legmagasabb emberi csúcsokra, és mégis legvégzetesebben itt kapcsolódunk bele fajtánkba.

Az irodalom örömünk, büszkeségünk, feszülő becsvágyunk, alkotó lendületünk, önmagunkra találásunk, büszke öntudatunk, tele tüdejű lélegzetvételünk az ősiből és a folyton újból. Az élet ez nekünk, a kedves, a féltett, a piros arcú élet.

Szükség van-e az irodalomra, így szól a hidegen józan kérdés.

A cél a virág, s azután megint csak elölről kezdődik minden, hogy végre ismét eljusson a virágig.

Könnyű ott felelni, ahol a törvények örök bölcsessége oktat. Csak oda kell hajtani fejünket, és az örök ritmust eltanulni.