Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

(Nova-kiadás)
(regény)

Érdekes könyv. Ha az ember el akarná mondani, hogy mi van benne, akkor zavarba jönne. Ennek a könyvnek nincs meséje, nincs cselekménye, hiányzik az iskolás hármas sorozat: elkezdés, kifejtés, befejezés. Ez a könyv utánozza az életet. Épp olyan rendszertelen és zabolátlan, mint az, épp úgy nincs benne rendszer vagy előzetes program, mint ahogy a keddi nap nem törődik a szerdai nappal. Eleinte szokatlanul hat ez a gondtalan bőbeszédűség, az ember hajlandó azt gondolni, hogy a toll vezeti az írót, és nem az író a tollat: mégis a regény vége felé kialakul egy bizonyos rendszeres rendszertelenség, valami, ami az egész könyvnek mégis egységes ízt és közös veretet ad. Mi ez? Nem tudom megmondani, csak körülírni: Az ami az almát megkülönbözteti a körtétől: egy bizonyos erősen egyéni aroma, zamat, amelyet részeire bontani sem tudok, amelyet képzeletben analizálni sem lehet, de ami van, s a könyvben nagyon erős és aktív hatóerő gyanánt jelentkezik. Ki a főszemély, ki a „hős”? Senki. Nem egy személy, hanem a háború utáni London. London intelligenciája, a jómódú intellektuelek intim világa. Anglia legjobb rétegének sorsa, napjainak egymás utáni sorozata: ahogy jönnek, mennek, beszélnek, szórakoznak, szeretnek, muzsikálnak, gondolkoznak, utaznak, szalonjaik, klubjaik, korcsmáik, autóik belső élete, látszólag hanyag odavetettségben, s mégis egy magasan, nagyon magasan álló írói intelligencia penetráló erejének átfogó kapcsai közé szorítva, élesen megfigyelve, lelkesen meg[160]látva, s olyan tempóban s elánnal papírra vetve, hogy helyenként a legnemesebb zene magasztos szépségét juttatja az ember eszébe. Lehet hogy a szerző egy kissé kaotikus elme, de lehet az is, hogy felülről mosolyogva néz le az olvasóra, mint szegény figurára. Lehet, hogy itt egy új kísérlettel állunk szemben: a tendenciamentes regénnyel, amely, mint maga az élet, nem akar tanítani, nem óhajt vezetni, nem tűz ki semmiféle irányt, nem halad megszabott cél felé, hanem hömpölyög, mint a londoni utca, vagy a Temze vize, ahol a hullámok szintén nem sorrend szerint hömpölyögnek tova. Egy ilyen mély és kápráztatóan okos írónál nem lehet biztosan tudni, vajon nem éppen akkor akar nagyon valamit, amikor látszólag semmit sem akar.

Bizonyos azonban, hogy Huxley nagyon tud írni, hogy azt a tudást nagyon sok szándékos tudomány tette sokrétűvé és impozánssá. Széles és mélyen alapozott ismeretekkel rendelkezik: sok nyelvet tud, sok világot bejárt, ismeri a modern irodalmakat, pontosan ismeri a természettudományokat, meglepően járatos az orvostudományban, ismeri Londont, az intellektuelek társaságát: s mindezt felszívta magába, átrostálta egy éles judicium rostáján, s színessé és elevenné tette egy gazdag lélek patakzóan dús értékeivel. Egy nagy szellem beszél ebből a könyvből, furcsa, különös és megértő szellem, amely egyformán otthon érzi magát fenn és lenn, amely megérti az alkoholistát és a száraz természetbúvárt, a kommunista félbolondot s a moralizáló álapostolt; s aki nem igen nyilvánít ugyan rendszeres véleményt, de mégis mindenhez megvan a maga nagyon találó megjegyzése vagy borotvaéles kritikája.

 Milyen világot tár elénk Huxley? Milyen a mai London intelligenciája? Mindenekelőtt túlnyomóan gazdagok. Legtöbbjük rendezett viszonyok között él s magasabb életstandardot tart fenn, mint kontinentális kollégái. Erősen ki van fejlődve bennük a közzel, sőt az emberiséggel szemben való felsőbbség érzése. Talán ez az oka, hogy az angolok között olyan sok a kiváló államférfi és diplomata. Sokat spekulálnak és gondolkoznak. Filozófiájuk egyéni és mély. A sok ellentétes nézet között is legerősebben hangsúlyozza a normalitást. Rampion nevű alakja – e könyvben modern festő – nyilván az a szócső, akin keresztül közli mondanivalóit. Ezeknek lényege pedig a természetesség, az emberi, mondhatni phirlogikus követelmények tisztelete, ezt hangsúlyozza minden túlzással szemben: akár vénasszonyos gyereknevelésről, akár túlhajtott szexualitásról, morális álszentességről vagy zenei smokkságról van szó. Mintha az álszent vagy korlátolt nyárspolgárságot akarná leginkább tolla hegyére venni: fáradhatatlanul éles megjegyzésekkel ostorozza ennek a mentalitásnak minden megnyilvánulását. Mindez persze így egyszerűnek és kevésnek hangzik: csakhogy az ötletek óriási gazdagsága, az eszmék színes és kavargó orkesztere, a logika finom és hajlékony éle, azok a tényezők, amelyek mondanivalóit eredetiekké és felejthetetlenné teszik. Liberalizmus az egész vonalon: mindent megérteni és mindent tudni, szóhoz engedni az ellentétes véleményt, s elgázolni azt, ami az emberiségnek [161] árt, megbocsátani az alkoholistának, aki anyjával kapcsolatban freudi álmot szenvedett el, s kizökkent egyensúlyából, megmagyarázni a kommunista asszisztens „Handlung”-ját, aki anyját rendszeresen támogatja, megfricskázni Lucy őnagyságát, aki több szerelmet fogyaszt el egymaga, mint tíz férfi összesen, finoman megérteni egy öreg lordot, aki óriási vagyona mellett képtelen részt venni a praktikus életben, de a maga módján az experimentális biológia egészen magas fokáig küzdi fel magát, leleplezni az álszent mágnást, aki krajcáros ajándékokkal csapja be a barátnőjét, megmutatni singira et studio egy fejlett, s alapjában véve irigylésre méltó társadalmat hibáival s erényeivel együtt, s közben biblikus szépségű sorokban áldozati himnuszt zengeni a természet, az este, a rétek, és a virágok szépsége előtt: ez az a nagy érték, amely ezt a könyvet kiemeli az új könyvek hatalmas áradatából, s maradandó helyet biztosít számára az irodalomban. A dubrovniki Pen kongresszuson közelről figyeltem az angol írókat. Beszélgettem velük, kíváncsi voltam rájuk. Egyszerűk voltak és közvetlenek. Érezni lehetett rajtuk, hogy a társadalom keretén belül nagy szabadságban élnek. Sokszor gondoltam magamban: vajon hogy élnek otthon? Hogy igazítják el az életet Londonban?

A Huxley könyvéből megtudtam ezt is. Az angol intelligencia a világ intelligenciájának egyik legfontosabb vagy talán a legfontosabb rétege. Roppant műveltek és képzettek. Sokrétegű tudományos iskolázottságon mentek át. Vigyáznak az emberre és vigyáznak az emberiségre. Sok whiskyt és sok nőt fogyasztanak. Eszméket termelnek, és eszméket ültetnek át a valóságba. Sokat töprengenek a lét fölött, és sokat filozofálnak. Szeretik a művészetet és a tudományt. Megértők és megbocsátók. Nem idegen tőlük semmi emberi: az ellentétet épp oly komolyan veszik, mint az analógot. A Huxley könyve maga páratlanul gazdag pszichológiai és szociográfiai dokumentumaival. Megtanított arra, hogy még jobban tiszteljem őket, mint eddig. A fordítás dr. Tábori Pál munkája – jó.