Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Még azt sem lehetett mondani, hogy szép csendben halálozott volna el. Mert Isten ne vegye bűnül, de szegény öreg pap sokáig betegeskedett. Az utolsó években mindig többször és többször dűlt ágynak, mindig ritkábbak és halkabbak lettek a prédikációk, s bizony, mindig kevesebb hasznát vette az eklézsia. Pandúr Gergely plébános úr már csaknem negyven esztendeje temette a halottakat a faluban. Minden évvel jobban szaporodtak a kicsi fakeresztek, s valóban nagy feladat lett volna már kiszámítani, hogy hol van több híve, a faluban-e, vagy ott kinn, az akácvirágos, ördögcérnával bekerített temetőben. Nem csoda ha utánuk is kívánkozott, hiszen váltig azt hajtogatta az utóbbi esztendőkben, hogy azok a régiek csak különbek voltak!

Egyszer aztán ágynak esett, s fel se kelt többet. Az ilyen öreg, falusi papoknak csak ilyen már a tempójuk.

Felülről rövidesen új papot küldtek a faluba. Papnak pap volt, de mégse plébános, mert csak „adminisztrát úr” volt a titulusa.

Nagy esemény volt az új pap megjelenése, s a plébánia egyik csendes szobájában fekvő öreg papról hamar el is feledkeztek. De hát ez a nép embereinek a sorsa! No, azért nem mondhatni, kivált az asszonynépet szörnyen érdekelte az öreg pap betegségének minden fázisa, ami nem is csodálatos, mert hiszen beteg, halálnak induló vénasszony, öregember akad a faluban mindig, de a pap még eleventen is megkülönböztetett isten teremtése, hát még ilyenkor, amikor a halálba kívánkozik!

Ami ezt a kívánkozást illeti, talán meg is volt a szegény, elhagyatott öreg pap lelkében, de a kaszás Nagyúr csak nem akart elérkezni. Berta néni, a kivénhedt gazdasszony, az egyedüli, ki híven kitartott gazdája mellett, heteken-hónapokon keresztül nem tudott mást felelni a kérdezősködőknek, csak ennyit:

– Köszönöm, megvan szegényke, de nagyon lassan.

Elunták már a hívek is a semmitmondó választ, mind ritkább lett a kérdezősködők száma, azok is csak az öregebbjeiből, a régi, szebb idők tanúiból jelentkeztek néhanapján.

Az új papot kezdetben furcsa volt megszokni. Mert hiába, még a keze járása se olyan volt, meg mintha a mise se egészen úgy ment volna! Eleinte sok mindent nehezményeztek, különösen az idősebbek meg a templomosabbja, de aztán megszokták. Az öreg papot már szinte el is felejtették, s hogy igazán őszinték legyünk, a lelke mélyén már nem egy hívő foglalkozott azzal a gondolattal, hogy hát mit is akar voltaképpen az öreg pap? No nem azért, hogy így, vagy úgy, de ha már oly régen halálnak indult, mire vár?

Szabó Ferenc egyenesen a szemébe is mondta az adminisztrátornak:

– Ne vegye sértve, adminisztrát úr, de aszondom, hogy ha az öreg pap még sokáig így biri – mer biri, azt meg köll engenni –, akkó magábú sose lesz plébános a mi falunkba!

Az adminisztrátor meg, mi mást felelhetett volna erre az istentelen beszédre, mint azt, hogy:

– Hát bizony minden úgy lesz, ahogy a Gondviselés akarja, Ferenc gazda! No meg maguk. Mert adjon az úristen még sok évet az öreg úrnak, de ha egyszer meghal, mégis csak az lesz a plébános, akit maguk akarnak, szeretnek, akit megválasztanak.

– Nono, haszen ott leszünk! – dünnyögött zavartan emez.

Szabó Ferencnek csak egy kis bosztánja volt a falu szélén, és soha senki még gazdának nem titulálta. Csak természetes, hogy a megtiszteltetés most nagyon jólesett neki, és csak érthető, hogy abban a szent minutában felesküdött az adminisztrát úr zászlaja alá az elkövetkezendő választásra.

De beszéltek erről már mások is! Fényes Mihály például más véleményen volt. Meg is mondta egyik nap, mikor a sarkon erre fordult a beszéd:

– Már én amondó vagyok, hogy a farkashegyi papnál különbet nem találhatnánk messze környéken! Furmásabb is, a szava meg… Mikor tavaly a búcsújáráson voltunk, ő adta le a szót. De az oszt szó volt! Olyan szépen tudta leanni, hogy még a sokacok, svábok, bunyevácok, meg ahány szerzet csak ott vót, minnyája oda át a mi bandánkba, oszt úgy hallgattuk! De vót is mit hallgatni! Mer hun gé hangon mondta, hun fájdalmatosan, ahogy kívántatódott, de rí is az egísz népsíg, akár a zápor! Mikó meg gyóntatásra fordút a sor, bátyaság, maj minnyája odaát gyónni őhozzá. A többi pap mán rég kisz vót, de őkörülötte még átunk vagy ötvenen, mivelhogy én is kéccé gyóntam meg nála. Az pap! Az nekünk való lenne!

Hát igaz, hogy a szó szellő, de Fényes Mihály szavának mégis volt foganatja, mert régi templomos ember volt az öreg, búcsúvezető már időtlen idők óta, és bizony el kell ismerni, hogy szavai nyomán már meg is alakult a farkashegyi pap pártja is!

Egy csendes reggelen aztán meggondolta magát az öreg pap és valóságosan meghalt.

A halálozás szörnyű szenzáció erejével hatott. Mindenki várta a halált, de most, hogy bekövetkezett, még Berta néni hangjában is némi megbotránkozás rezgett, mikor hírül adta.

– Jaj, Istenem, jaj, ki is gondolta volna, már egészen hideg, pedig tegnap este még nem is látszott rajta!

Kezeit tördelve topogott ide-oda, könnybarázdás szemeivel ijedten pislogva, közben hol ezt, hol amazt tette kötényébe, amikről „úgy emlékezett”, hogy az öreg pap még életében neki ajándékozta hűséges szolgálataiért, mert most már minden órában várni lehetett, hogy megérkezik a halott egyetlen rokona, valami nyugdíjas óvónő, ki Berta néni szerint igen kapzsi teremtés volt!

Az öreg pap meg ott feküdt a csendes kis szobában mozdulatlanul. Aszkéta szája szélét kissé beszívta, kezei imára voltak kulcsolva. Lehet, hogy a papok így is szoktak aludni, lehet, hogy csendes ima közben érte a halál, de igazán papos volt még halálában is.

A munkás, szürke hétköznapot ünneppé magasztosította a falura nehezedő döbbenet. Hát mégis meghalt! Az asszonyi népség könnyes szemmel adta tovább a hírt, Fehér Julcsa néni pedig házról-házra járt, minden háznál új rívásba kezdve:

– Hallottátok-e?

És ha véletlenül nem hallották volna, minden könnyhullatás dacára valami örömféle szállt öregedő szívébe, hogy átadhatja a szenzációs hírt, s bár ő is csak a harangozó feleségétől hallott pár szót, mégis bőbeszédű jólértesültséggel szepegte el mindenütt:

– Jaj, olyan szép halott, hogy kívánni se lehet jobbat! Olvasó a kezibe, a szeme meg fölakadtában is a körösztre néz, aki ott van az ágya fölött. Akarcsak alunna! De hogy mondom, a szeme félig nyitva, akárcsak imádkozna! Nem tom, kapunk-e ilyen jó papot? Mer az adminisztrát úr… nem mondom… de azé mégis csak áldott jó ember vót az öreg pap, Isten nyugosztalja!

A kismisén már tele volt a templom. Aki bírt, mind ott volt. A Szabó-párt, a Fényes-párt is. Szabó Ferenc, látva a sokadalmat, a mise kezdete előtt be is ment a sekrestyébe, és megkérte az adminisztrátort, hirdesse ki mise után az oltártól a halálhírt. Az adminisztrátor kérdőleg nézett emberére.

– De hiszen tudja már az egész falu!

– Mindegy, ez már ilyenkor így kívántatódik! Csak meg köll anni a módját!

A pap meg is tette. Mise után rövid pár szóval bejelentette az egybegyűlteknek, hogy a plébános úr az éjjel kiszenvedett az Úrban. A bejelentést síri csendben hallgatták végig, csupán az asszonynépség szipogott, ámbár akadt az emberéből is, ki nagyot fújt a bejelentés végén az orrán, ami nyilvánvalóan a felkívánkozó könnycsepp elpalástolását jelentette.

Aztán kiterítették az öreg papot a templom közepén, nyitott koporsóban. Ott feküdt egy nap, egy éjjel, mert csak másnap délután volt a temetés, melyre sok idegen pap is érkezett.

Azt talán mondani sem kell, hogy a farkashegyi papot Fényes Mihály várta kocsijával a vonatnál. Be is mutatkozott neki az állomáson, annak rendje és módja szerint, és mielőtt a lovak közé csapott volna, annyit mondott:

– Osztán a plébános úr csak úgy igazíjja, hogy maga prédikájja ki az öreg papunkat, mer a nép is így kíváni!

A farkashegyi pap tagadhatatlanul kellemes érzéssel vette tudomásul a népakaratot, s mivel amúgy is biztosra vette, hogy az esperes őt fogja felkérni a gyászbeszéd megtartására, útközben újra átismételte már felépített gyászbeszéde alapgondolatait.

Mikor aztán a templom előtt a pap leszállt a kocsiról, a kézfogásnál Fényes Misa bácsi keményen megfogta a pap kezét, s minden szót külön hangsúlyozva mondta neki:

– Mer tudja meg, hogy én a maga embere vagyok!

A farkashegyi pap zavart mosollyal viszonozta a kemény kézszorítást, és látta, hogy a templom körül csoportosuló férfiak szeme rajtuk pihen. Ha közelebb lett volna hozzájuk, meg is hallhatta volna, amint egymásnak dörmögtek:

– Ahun mén a farkashegyi pap! A Fényes Misa bácsi papja.

*

A temetés is megvolt. Negyven esztendő óta annyi papot egy rakáson nem látott a falu! Valami fő-főpapféle is jött. Csodálatos cifra süveget raktak a fejébe, abban temette az öreg papot, Nem egészen püspök volt, de majdnem. A farkashegyi oly szívre hatóan mondta, hogy mindenki sírt. Aztán elhelyezték az öreg papot az általa emelt kereszt tövébe. A papok is elmentek. Fényes Misa négy-öt főembert a pártból kivonultatott az állomásra. Azok is lekezeltek az ő papjával. Aztán újra csend ült a falura.

*

De ez a csend nagy izgalmakat takart.

Fényes Misa már nyíltan hangoztatta, hogy a farkashegyi pap beadta a pályázatát. Szabó Ferenc pedig, akarta, nem akarta az adminisztrát úr mindig vele volt, s szinte féltékenyen őrködött a felett, hogy a közvélemény őt ismerje el az adminisztrátor emberének.

Mire a kukoricaszedés ideje is elérkezett, már a jelölés is megtörtént. A püspök három papot jelölt: az adminisztrátort, a farkashegyi papot, s talán, hogy kilegyen a három, utolsónak jelölt egy idegent, aki ugyan nem sokat számított, mert a két első jelölt érdekében már régóta állt a harc.

A plébánosjelöltek sorra látogatták a templomképviselőket. Mi sem természetesebb, hogy az adminisztrátort Szabó Ferenc kísérte házrólházra, a farkashegyi papot pedig Fényes Mihály már az állomáson várta, s úgy kalauzolta. Az idegen papnak – mert az is eljött – nem lévén „embere”, meg kellett elégednie a harangozó szolgálataival, amit a harangozó kissé restellett is, nem győzvén hol Szabó Ferenc, hol Fényes Mihály előtt hangoztatni, hogy ő csak hivatalból kísérgeti az új papot!

Pedig nem lehetett mondani, mintha valami utolsó ember lett volna az a pap. Egyenes, szép szál férfi volt. Az arcán állandó mosoly, s valami bársonyság volt a hangjában, ami különösen az asszonynépnek tetszett.

Végigjárta az is a falut, benézett minden templomképviselőhöz, s csupán annyit kért tőlük, hogy ha esetleg, netalán még nem volna elígérkezve jobb,– vagy balfelé (értve ez alatt a már javában küzdő két pártot), úgy hálás köszönettel venné, ha reá adná szavazatát. Olyan szépen tudta mindezt elmondani, s olyan barátságosan mosolygott hozzá, hogy nem volt szíve egy képviselőnek sem egyenesen választ adni, csak köhécselt, hümmögött mind, hogy aztán értse ebből a vidéki pap azt, amit akar. De az mintha nem is nagyon várta volna az ígéretet, csak kezet szorított a gazdával, a feleségével, megsimogatta a gyerekeket, és mosolygott még akkor is, mikor már kiment a házból.

*

Az adminisztrátor meg a farkashegyi pap emberei közt állt a harc. Minél jobban közeledett a választás napja, annál élesebben, annál kíméletlenebb eszközökkel. A két pap alig győzte csendesíteni a nekitüzesedett korteseket.

Fényes Mihály pedig egyenesen rendre is utasította papját:

– Engem meg ne csigasson a plébános úr, mer ennek ilyenkó ez a fortéjja!

Mert bizony a farkashegyi pap is sokallotta már Misa bácsi ügybuzgalmát, mikor hírül vette, hogy kortese buzgalmasan a neki semmit nem vétő adminisztrátort szörnyű mód kárpálja, azt állítván róla, hogy semmit sem tett, mióta a falu kenyerét eszi, nem is rendes plébánosnak való pap, mert csak adminisztrált, de meg az ábrázatja sem papos, hanem olyan lator formájú!

Az adminisztrátor viszont fejcsóválva korholta Szabó Ferencet, ki Fényes Misa szavait akképp tromfolta vissza, hogy:

– Nono, ha az én papom lator, akkó is csak a jobbik lator, de a kendé meg kísz ballator! De meg aztán, ha rendes pap lenne, el se engednék Farkashegyirül!

Így ment ez egészen a választásig. A két reménybeli plébános (mert titokban mind a kettő meg volt győződve arról, hogy őt fogják megválasztani) félig bosszankodva, félig mosolyogva hallgatta saját „emberének” jelentéseit, melyek szerint bizony az ellenfél bukása biztosnak ígérkezett.

A vidéki papról nemigen esett szó, de bár rosszat sem mondtak így róla! Ez pedig a fentiekre való tekintettel nem is volt oly megvetendő dolog!

Az asszonynépség ugyanis már tagadhatatlanul unta a papválasztási küzdelmeket, mert hol az egyik, hol a másik ember maradozott ki éjnek idején választási megbeszélés címén, aminek vége rendszerint családi háborúskodás is lett, melyben a dolgok ősi rendje és hagyományos módja szerint az asszonyok húzták a rövidebbet. Ennek viszont természetes következménye lett az, hogy a választás napjának elérkeztekor a férfiak kettészakadt táborával szemben ott állt a hatalmas harmadik tábor: az asszonyok csoportja!

Nem tartottak ők gyűléseket soha, mégis beszélgettek a papválasztásról nagyon sokat, s a választás napjára csodálatos egyöntetűséggel léptek fel. Ki-ki otthon, a maga párjával szemben, a választás előestéjén.

Körülbelül ezt mondhatta mindegyik:

– Hallgassík ked most ide, mer egísz idáig én hallgattam. Hát nem restellik kedek ezt a nagy rivilinciót, amit csinálnak? Hát oszt ha mán amazt (értve alatta az ellenpárti plébánosjelöltet) nem vállali ked plébánosnak sehogyse, mer hogy ilyen meg olyan, biztos-e ked abbú a részbű, hogy emez különb? Hát erre nem ver a szó? No de meg ki tudja még, hogy ki marad a végén fölül? Oszt ha véletlenül ketek maradnának alul, hogy nézne ked az új pap szemibe, ha ellene szavalt? No, nem azé, mert tudom én, hogy kennek több esze van, mint énnekem, nem is azé mondom, csak úgy képlag szóllanék valamit! Ugye, hékám, a választás titkos? Hogy hát ne botromoskodjík ked se jobbra, se balra, az lenne tán a legjobb, ha nem szavalna ked se tület, se hajsz, hanem arra az árva harmadikra. Mer nézze ked, ugye, arra nem tud senki semmit, meg oszt, ugye, az is megtisztölte a házat, velem is kezelt, a gyerekeket is megcirógatta, rendes embernek látszik! No de meg akar egyik, akar a másik gyünne ki a másik kettő közül, ugyan senki se mondaná, hogy ked választotta meg, hanem hogy kigyütt a Fényes Misa papja, vagy a Szabó Fercsié! No, igaz-e? Kedet abba a szent minutába el is felejtenék! De meg aztán akárhogy is lesz, de mán ha ez a csendes furma vidéki pap nem restell idefáradni, akkó isten ellen való vétek lenne elereszteni úgy, hogy egy szavallatot se kapjon!

No így.

Ki találta ki az asszonyi argumentumok eme egy szuszra elmondott sorozatát, nem tudhatni, de ezen az éjjelen ahány templomképviselője volt a falunak, mind álmatlanul hánytorgott a lócán!

– Hm, van valami igazsága az asszonynak! – dörmögtek bele a subába, váltogatván a fekvést jobb és bal oldalukra.

*

Minek is szaporítsam a szót, a másnapi titkos választáson a vidéki pap nyerte a legtöbb szavazatot.

A szavazatszedők kétszer is átolvasták a szavazatokat, egymásra bámulva adták össze újra meg újra, de hiába, csak kisebbségben maradt a két biztos jelölt! Legjobban maga a megválasztott plébános csodálkozott, s jobbra-balra mosolyogva köszönte a hatalmas éljent, mely belépésekor fogadta.

A gyűlés után a hagyományos áldomásra tértek át az egyleti vendéglőben. Idejött a két biztos jelölt is. Talán fájt mindkettőnek a választási eredmény, de nem mutatták. Az ilyen papféle emberek még az arcukon is tudnak uralkodni, ha a szükség úgy kívánja. Az adminisztrátor még köszöntőt is tudott mondani, bár látszott rajta mégis, hogy nehezére esik. A farkashegyi pap se hagyta szó nélkül, – tréfás ember lévén – megemlékezett rövid beszédében még a bukott jelöltekről is, s az új plébános köszöntése után hamiskás mosollyal fordult az adminisztrátorhoz mondván:

– A latrok pedig lepasszoltak, így hát neked, testvérem az Úrban, testvérem a diadalban és a latori címben, mit mondjak? Szólok hozzád Lukács evangéliuma szerint: – Mi még igazság szerinti jutalmunkat vesszük el, de ez itt (s azzal széles gesztussál mutatott az új plébánosra) vajon mit cselekedett?

A három pap harsogó nevetéssel ütötte össze a poharat, a templomképviselők is koccintottak, és mosolyogtak melléje.

A templomban akkor csendült meg a déli harangszó.