Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

(Dante, 1934)

Alja Rachmanova, doktor Rachmanov kórházi főorvos leánya tizenhét éves lett. Új naplót kapott erre az alkalomra ajándékba, s ki gondolta volna, hogy ezek a lapok ebben a bőrfedelű, árnynyomású könyvben egykor történelmi lapok lesznek.

Rachmanov doktor háza európai berendezésű, ahol Wilde Oscart olvasnak és Chopint játszanak a zongorán. A kis Alja szenzibilis, romantikus teremtés, és egyelőre csak magával van elfoglalva. Ezerkilencszáztizenhatot írunk, s ebben az időben már tízezerszámra esnek el az orosz katonák. De a háború atmoszférájából semmit sem érezni még ebben a házban. Alja Rachmanova, magas ívelésű szemöldökeit nézi a tükörben, a naplóját írja és olykor szentimentális francia keringőket játszik. Minden tehetséggel megáldott leány, aki mellett angol missek és házitanítók állnak, hogy mindent, maradéktalanul kihozzanak belőle, ami szép s ami érték.

A szalonokban gondtalanul folyik a társalgás, de az egyetemeken már nyíltan alakulnak a forradalmi csoportok. Alja rémülten, iszonyodva mozog ezek között a rongyos és lángoló szemű emberek között, akik forradalmat akarnak mindenáron. Ezeknek semmi se [157] szent! Megtagadták az Istent, s a bibliát felcserélték a történelmi materializmussal. Alja először csak ösztönösen fél tőlük, de később már öntudatos ellenségük lesz. Sötét, egzaltált alakokat rajzol, mint típusokat és lassan kialakul a véleménye is, amellyel az egész orosz forradalmi megmozdulást tömegőrületnek tartja.

Amikor a polgárháború kitör, Rachmanov doktor családjával Szibériába menekül. A borzalom napjai ezek! Szembefordult az orosz nép; „isten hordozói”, úr és szolga egymásnak szegezték fegyvereiket egy új világ születéséért. A tömeg vérszomjas, állatian kegyetlen; asszonyokat, gyermekeket és öregeket, gyilkolnak halomra. A kultúra lámpája kialudt, mint pislogó mécs a viharban, de világít a bosszú, amely évszázadok temetőjéből támadt fel, hogy elégtételt vegyen magának.

Végtelen hosszú vonatok száguldják be az országot; a menekülők vonatai. Alja itt is írja tovább a naplóját, a legnagyobb nélkülözések között, a vagonlakásban.

Most minden reménye a fehérekben van, hátha sikerül leverniük a vörös csapatokat. Szerelmese, Vadim is a fehérekkel harcol, s aggódása a fiúért mindennél nagyobb. De a vörösök győzelmesen nyomulnak mindenütt előre, s egy nap azt a hírt kapja Alja, hogy Vadimot borzalmas módon megölték. Orrát, füleit levágták, szemeit kiszúrták, s aztán karóba húzták. Ez a kivégzések módszere ebben az időben. Hány embert ölnek meg ilyen eszközökkel ebben a könyvben, azt lehetetlen felsorolni.

A borzalom könyve ez, és egyben vádirat a kommunizmus ellen. Rettenetes vádirat! Mindenért a forradalmárokat teszi felelőssé, s egyetlen pillanatig sem gondol arra, hogy ez az évszázados elnyomásnak a reakciója. A fehérek kegyetlenségeiről egy sort sem ír, pedig lehetetlen elképzelni, hogy a vörösök vérengzéseit megtorlás nélkül hagyták volna. S a borzalmak, szenvedések, tömeggyilkolások, éhezések folytatódnak mindvégig a két kötetben, akárha valami őrült látomásai lennének.

Az első tendenciózus ellenforradalmi könyv ez, amely céljának megfelel, miután a gyűlölet és elfogultság, a nyugati kultúra, az emberszeretet és a béke nagy igazságai mögé rejtette, s így a jóhiszemű, gyanútlan olvasóban föltétlenül felháborodást kelt, nemcsak a könyvében szereplő „vörösök”, de az egész szocialista világnézet ellen is.

Önkéntelenül Vera Figner emlékiratai jutnak eszünkbe, amikor Rachmanova naplóját olvassuk. Éppen azért, mert ellenlábasa. A két könyvben a Vörös és a Fehér literális harcát látjuk, mint korunk vezérjelenségét.

Figner nem halmozza könyvében a borzalmakat, de amit leír, sokkal megrázóbb, mert egy heroikus önfeláldozásnak dokumentumait adja. Az ő szenvedése még a cári Oroszországban játszódik le, akkor, amikor még ezrek sínylődtek és pusztultak el a legrettenetesebb módon a Gondolatért.

Az önfeláldozás mindig nagyobb és megrázóbb a kényszerű szenvedésnél. Figner és társai önként adtak oda mindent azért, ami Rachmanovának semmit sem jelentett: az elnyomottak felszabadításáért.

E helyütt nem boncolhatunk ideológiai kérdéseket. Bennünket csak az objektív igazság érdekelhet, azt pedig Raehmanova köny[158]vében csak képletesen találjuk meg.

Irodalmi szempontból jó, szépen megírt könyv. Személyes élményei, szerelmes vergődése tiszta líra. Az a rész, ahol gyermekét várja, a magasabb irodalmi műfajra vall. Sok mélységesen megindító képet tart a szemünk elé. Némelyik egészen hozzánk nő, szívünkhöz tapad. Sokszor nem tudjuk letenni, annyira lebilincsel. Van ereje, dinamikája, lendülete a könyvnek, talán sokáig nem felejtjük el, mint az igazán nagy könyveket, de a nagyszerű irodalmi kvalitások sem takarhatják el azt a programot, amely egy politikai irányzatot akar szolgálni.

A könyvet Benedek Marcell fordította nemes nyelvművészettel és tiszta magyarsággal.