Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

Édes, jó meleg érzéssel olvassuk ezt a könyvet. Nem izgalmas és nem nyugtalanító. Nem is érdekfeszítő. Olyan, mint sok, fárasztó, nehéz munka, fájdalmas élmény vagy zajos mulatság után a hazatérés. Megpihenünk és megnyugszunk mellette. Meséje egyszerű, mint egy bibliai történet. Lassú folyású, mint egy eposz, emberi, mint egy igen nagy művész alkotása.

A történet – mindannyiunk története. Egy ember megnősül, küzd, dolgozik. Meggazdagszik. Tönkremegy. Nyomorog, újból meggazdagszik. Gyermekei születnek és meghalnak. Barátai és ellenségei vannak. Szeretőt tart. Féltékeny és őrá féltékenyek.

Aztán megöregszik. Férjhez adja és megnősíti gyermekeit. Eltemet jó néhány embert, akik közel állnak hozzá. Értetlenül áll szemben az új generációival.

Aztán még öregebb lesz. Nem törődik már semmivel, csak az unokáival és a földdel.

A föld: ez az, ami a könyv vezető motívumát és végigzengő melódiáját adja.

Az édes anyaföld, az egyetlen hű akkor, amikor a hűtlen ezüst és arany elfolyik az ujjaink között. A föld, amely táplálékot ad és biztonságot és ennek a földimádó, egyszerű embernek ezen túl, örömet és szórakozást.

Jól esik kézbe venni, mert puha, mint a fekete bársony.

Édesen fájó kin vágyódni utána, ha messze van. Boldogság lefeküdni a napsütötte barázdák közé és az édes földhöz szorítani a fáradt hátat.

A világon a legszebb látvány az ifjú vetés, mikor felüti smaragdzöld fejét.

Szegénységben odaadni mindent: pénzt, bútort, otthont, csak a földet nem. Jómódban, a gazdagodás egyetlen pozitív érzése: több föld és még több föld.

Fiatalon vele, rajta, érte élni napestig – öregen, gyönyörködve szemlélni –, érezni puha simítását a meztelen talpon és tudni, hogy a jó föld ott van és türelmesen vár emberére, amíg megtér hozzá egészen és egészen egyesül vele.

A föld eposza ez a könyv. A paraszt és a föld szerelmét írja le, ami egyforma mindenütt, ahol aranyszínű kalászt vagy ezüstös rizst ajándékoz a föld hálából annak, aki törődik vele.

Egyforma az egyszerű és jó ember élete mindenütt: tiszteli atyját, jól bánik feleségével, büszke fiaira. Segíti a szegényt, örül munkája eredményének. Ismeri a hosszú barátságot és a rövid szerelmet. A magáét becsüli, a másét nem bántja.

Tisztességes, jólelkű, kicsit hiú. Műveletlen, de józan eszű. Szegénységében félénk, gazdagságában kicsit nagyobb hangú és úrhatnám.

Hálás azokhoz, akik jók voltak hozzá. Hűséges, megbízható.

Szóval: a derék ember. Élhetne itt, a mi napsugaras rónánkon és foghatná az eke szarvát a szarmaták beláthatatlan síkságán vagy Kanada földjén. És ugyanilyen lehetne, ha Uruguayban vagy Palesztinában forgatná a földet és vetné bele az áldott magot.

Csodálatos finom pikantériáját mégis az adja a regénynek, hogy ez az egyszerű történet Kínában játszik. [154]

Kína? Mi volt a számunkra? Terra incognita. Színes operettvilág, tipegő, szóvirágos szerelem, legyező és copf. Vagy pedig forradalom, halál, újsághír-tragédia, mozikép, melyen beomlott házak romjai között, ferdeszemű halottak hevernek. Aztán néhány furcsán csengő, rég elhalványodott iskolai emlékszói a földrajzóráról: Jang-ce-kiang, Tien-cin.

És most olvasunk egy könyvet, és Kína egyszerre valósággá válik. Szinte látjuk a Jang-ce-kiang sárga hullámait, amint elöntik a rizsmezőket.

A copfos, legyezős emberkék, akiket az operettszínpadról ismerünk, éppen úgy éreznek, élnek, szenvednek, mint mi.

A tanító bácsi óriáslegyezőjével pótolja a nádpálcát. Az öreg úr fölé napernyőt tart a szolga, déli sétája alkalmával, A szegény rabnő szégyenkezve rejti a pad alá nagy lábait és keserűséggel panaszolja, hogy neki nem volt gondos szerető anyja, aki kiskorában kicsire kötözte volna lábait és azért nem szereti most az ura.

Mindez nem operett többé, hanem élet. Annyira élet, hogy szinte csodálatos, hogy az idegen fehér asszony, a nankingi egyetem tanárnője hogy is férhetett ennyire a közelébe.

Tudjuk, mennyire zárkózottak a bennszülöttek az idegenekkel szemben, és hogy az európaiak külön negyedben, elkülönülten élnek.

Ennek ellenére Pearl S. Buck úgy ismeri a kínai paraszt életét a reggeli meleg víztől kezdve, amit a szegény ember tea helyett iszik, a koporsóig, amit az öregek fiaiktól kapnak ajándékba, és szobájukban őriznek, mert látása „nagy megnyugvás” számukra, mintha ő maga is közülük való volna, s mintha a maga világának krónikáját énekelné.

Mert stílusának mesélő nyugalma s hangjának a szereplők szellemi nívójához hangolt tónusa a régi krónikásokra, a népi regösökre emlékeztet.

Az a közvetlenség, ahogy parasztjait beszélteti és gondolkoztatja, Móra Ferencet juttatja eszünkbe.

Különben is van valami a Wang-Lung történetében, ami itt-ott az Ének a búzamezőkön-re emlékeztet.

Csak egy nagy különbség van: Pearl S. Bucknak nincs humora. Wang-Lung számára igen komoly dolog az élet, és az írónő is igen komolyan veszi Wang-Lung életét.

Igaz, hogy nálunk nincsenek is olyan szörnyűségek, mint a kínai éhínség, ami náluk minden hatodik-hetedik évben törvényszerűen megismétlődik „ha az esők és a napsütés nem váltakoznak szabályszerűen”. Ilyenkor a gyerekek vízzel elkevert földet esznek, és a szülők eladják lányaikat rabnőnek.

Wang-Lung másképp házasodik, másképp eszik, imádkozik, mint a mi embereink. De ugyanúgy szenved, és édestestvérük a maga becsületes emberségében és a föld szeretetében.

Ezen a ponton Wang-Lung egyszerű története szimbólummá nemesedik.

Az édes anyaföld nem vezeti végig ezt a szimbólumot. Azzal végződik, hogy a nagyon öreg Wang-Lung kétségbeesve emeli fel tiltó szavát, mikor meghallja, hogy fiai az ő halála után el akarják adni a földet. A fiúk megnyugtatják az öreget ígéreteikkel, de a feje felett fölényesen összemosolyognak. [155]

Úgy tudjuk, már megjelent az írónőnek második regénye, mely Wang-Lung fiainak története, akik nem ragaszkodnak a földhöz és ebben a gőgös elszakadásban tönkremennek, mint a gyökerétől elvágott fa.

A szimbólum ebben a könyvben kiteljesedik. Értelme, hogy a föld a megváltás, a föld az élet, csak belőle lehet erőt meríteni, miként Anteus erőt merített Geától.

A természethez való visszatérés, a rög himnusza dalol Pearl S. Buck regényéből. A föld gazdaggá teszi azt, aki bízik benne és hű hozzá, de elpusztítja hűtlen fiait, akik elbizakodottságukban elfordulnak tőle.