Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

Tamás István A kék vonatot kulcsregénynek szánta, de csak a kulcsot adta kezünkbe, magával a regénnyel adósunk maradt. A történetnek nincs gerince, ami összetartaná, s igazi medre, ami biztosan vezetné. A vékonyszálú mesét 70-80 oldalon hiánytalanul el lehetett volna mondani. Tamás azonban egy párizsi, újságírói tanulmányúttal összekötött nászút ürügyén, valóságos körutazásra cipeli olvasóit. Így akar alkalmat szerezni néhány riport s egy sorozat szexuális botrány és rendellenesség közbeiktatására, hogy e szükségtelen, pornografikus betétszámokkal az olvasóközönség alantas ösztöneinek kedveskedjék. S közben lelkiismeret-furdalás nélkül feladja az írói erkölcsöt és felelősséget.

Az írót egyedül a megnyilatkozás vágya és szükségessége igazolja. Tamást, mint koncessziós írót, egyik sem mentheti: legfeljebb a kenyérgond, de csak, mint embert s nem, mint írót. Mert, mikor megalkuvásból, jó néhány kortársíróval együtt, a pornográfia útjain csatangol, az írói felelősség alól fel nem menthető. Ma az értelmetlen s a tisztán szórakoztatásnak szánt szexualitás – anyag hiányában – nem tölthet ki egy regényt. Ma még a nem valláserkölcsi alapon álló Szovjetoroszország is erélyes kézzel fékezi a nemiség felesleges és ártalmas túltengését. A tizenkettedik órás polgári társadalomnak kétszer is fontosabbak egyéb problémák, mint a múlt századvég és a századelő francia vígjátékaiban annyira elnyűtt szerelmi botrányok.

Tamás hiába akar enyhíteni regénye nemi színezetén, azzal, hogy időnként bele-belefúj az erkölcs rideg és érdes kürtjébe, mert egy-egy megállapítása nem a morál vétója, hanem a közönséges ember oly jól ismert emberszólása.

S míg másokat könyörtelenül végez ki, ő maga – a tudatlanság látszatával – már újabb szexuális esetet készít elő, az átlagolvasó nagy lelki gyönyörűségére. Ezek után, nem tudom: melyik morál az alacsonyabb: a nemi sorozatokat felszervírozó íróé vagy a meztelen aktokban elgyönyörködő regénybeli Bubányié?

De ha még félig-meddig melegszívű, megértő és megbocsátó emberiességet mutatna, ám ott van a beanyakönyvezetlen, homoszexuális házasságban élő főúri házaspár! Mily maradandóan lopta szívünkbe ezzel szemben Kuncz Aladár a Fekete kolostorban Herz dr.-t. Vagy, ha nemi aláfestésű könyvrészeiben művészi törekvést látnánk. Mennyire csökkenti pl. Louÿs P. Aphrodite c. hetéraregényének túlságos erotikumát és pornográfiáját [146] a művészi megírás. De semmi, semmi! Mindenhol rideg, éles, könyörtelen fotográfia. Tehát igazságtalanság. Ez nem szenvtelen, flaubert-i tárgyilagosság. Ennek a tárgyilagosságnak nincs szíve, nincs lélektükre. Csak felvevő lencséje, mely folyton a felszínt adja vissza, s ezzel a leglelketlenebb kritikát gyakorolja. Mert egyoldalúságba esik, s csak a vádat képviseli, de a védelmet elsikkasztja, így nem szabad ítéletet hozni, s kíméletlenül megállapításokat rögzíteni. Ez nem írásművészet, csak fényképezés. Ügyesség, technika, ízlés dolga, s nem kis részben a kényelemé is. De a szívet nem kell beleadni, a lelket nem kell beleadni. Aki így ír, az nem tudja igazán szeretni és megszerettetni alakjait, s legjobb esetben csak nemleges közömbösségünket szerezheti meg, szimpátiánkat azonban alig. De aki így ír, az nem is ismerheti jól embereit, mert akkor nem ítélné meg őket annyira egyoldalúan. Erről a könyvről elmondhatjuk, hogy nagyobbrészt a szeretetlenség és közömbösség jegyében íródott. Az össze nem tartozó embersorsokat fotóriporter gyors, friss és biztos keze pergette s nem íróé.

A téma: tacskóházasság. A gyerekember (maga az író) elvétteti magát egy nagyon szép gimnazista leánnyal, mert kedvére való. Igazában azonban nem szereti. S éppen azért nagyon könnyen kezd flörtöt egy angol leánnyal. Végleges elhatározása utolsó félórájában egy távirat szólítja haza. Felesége szülés előtt áll. Otthon azonban minden kiderül. A gyermeket orvosi beavatkozással már elvették, a távirat csak csalétek volt. A könyv azzal zárul, hogy a becsapott férj, cseppet sem valószínűsítve, ájultan összeesik. Felesége téríti öntudatra, mikor is vágyakozva röpülne az álom kék vonatján a messzi, angol leány felé, akivel boldog lehetett volna.

Ez a mese fog össze lazán egy csomó oda nem tartozó történetet. Mellőzzük ezek felsorolását. Csak egyet említünk meg: Lukovich tüdőbajos újságíró szerelmeskedését és utolsó óráit. Ennek erősebb változatával már Bibó Lajos Anyám c. regényében is találkoztunk. Ott az írót Mihálovicsnak hívták.

A bebalzsamozott s üvegszekrényben tartott Pistike esete meg nem történhetik. De, mint teljesen különálló, groteszk írás sokkal jobban érvényesülhetett volna. Így is a legfeledhetetlenebb képek egyike.

Könyvének legjobb részei a fölösleges beszövésektől eltekintve, az első oldalak. A történet a párizsi tanulmányúttal szükségtelenül elkanyarodik. Azontúl már nem is könyvet olvasunk, hanem hatalmas újságlepedőt, melynek ritkított szedésű címeiből egy párizsi városrész, illetve panziói mindenféle kisebb és nagyobb botrányáról értesülünk. Nem irodalom ez már, hanem irodalmi keresztkötéses pornográfia.