Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Dörömbölő ormokon
mind feljebb és feljebb dübörgött
a jaj!
s akkor találkozott önmagával
az ember testvérszeretete
élettelen időben és térben.
Itt is, valahol amott is
vályogtanyáján millió asszony énekelte
térden hajótört imáját
hontalan misébe,
míg a természet véres koszorúját fonta
gyalázatfoltos nimbusszá
ki tudja hány, egymásra dühödt
emberőrült homlokán…

Aztán pergett minden tovább,
csak a délibáb öntött furcsa színt,
és bandzsítva vetítette vissza
a távolba vesző karmazsint.
Itt is, valahol amott is
torz arcok vigyorogtak a visszfényben,
és a szélben
összesöpört jajok ölelkeztek
szent szolidaritással
a fájdalommal:
– Testvér! – és újból felváltotta posztján
a zubogó csöndet
a hurrá és a harci előre.
Ki kérdezte akkor ki halt meg?
Ki kérdezte: ki maradt el?
Ki érezte, hogy nem fenyvesekből zúgó szél
az, ami barázdálja homlokát,
és ki érezte akkor, hogy él
a feltoporzékolt káoszban,
hogy szenved, és szenvedést lát,
és szemének vak hályogán
az a vörös pont nem a Nap-korong,
hanem vércsöpp,
meleg és piros,
életet leállító szemafor-tilos
emberi vércsöpp.
És elbukó hodályokat úsztatott
a mi szent és mostoha délibábunk,
sírunk, zokogunk, nagyon sokszor fájunk,
néha szeretünk
néha nagyon sokszor nomádként járunk,
és vissza sose térünk,
mert ahová lépünk,
felajzott űrben és térben
összesöpört jajok ölelkeznek
szent szolidaritással
a fájdalommal, és így szólítják egymást:
– Testvér!