Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

Mi és a szászok

Ligeti Ernő e feltűnést keltő cikkét a Magyar Hírlapba írta. Szempontjai újak és bennünket különösen érdekelnek. Olvasása közben úgy érezzük, mintha rólunk szólna, mert a romániai magyarság problémái hasonlóak a mienkhez. A szerző felfogásának értékét elismerjük, habár nézeteink néhol eltérnek. E tanulmányra még visszatérünk.

Byrd a déli sarkon tengert talált ott, ahol addig szárazföldet sejtettek. Az erdélyi Byrdeket is könnyen érheti hasonló meglepetés. Szilárd, jól felöltözött talajt vizionálnak maguk elé, és amikor közelről nézik meg, akkor látják, hogy a víz mindent elmosott.

Ez lett a sorsa az erdélyi magyar tudományosságnak is.

A közjogi változásokat megelőző időkben az egész magyar közműveltségben súlya volt az erdélyi tudományosságnak. A kolozsvári egyetemen csak doktori értekezés formájában annyi könyv jelent meg, mint amennyi ma az egész erdélyi könyvtermelés. Nemcsak Kolozsváron, más városokban is komoly tudósok búvárkodtak. Messzi hagyományokra visszatekintő tudományos intézményeink voltak. Laboratóriumaink és könyvtáraink. Ma egyetlen számba vehető tudományos intézmény az Erdélyi Múzeum Egylet. De ez is csak árnyéka annak, mi volt.

Pedig eleinte ébredtek reménységeink. A szépirodalom mintájára a tudományosság is megszervezte a maga folyóiratait és kiadványait. Egy népszerűsítő vállalkozásban közel száz kisebb műből álló tudományos sorozat, jelent meg. Megszűnt. Havi folyóirat, amely a kirekesztett Budapesti Szemlét kívánta pótolni. Megszűnt. Hiányuk annál szembetűnőbb, mert amíg a szépirodalmi érdeklődést a beérkező magyar irodalmi termékek kielégítették, a magyarországi tudományos folyóiratokat és könyveket ma is csak a legnagyobb nehézségek árán lehet behozni. Tizenöt év alatt számos standard munka jelent meg Magyarországon. Ott van például Szekfű–Hóman hétkötetes magyar történelme. Pintér hatalmas irodalomtörténeti monográfiája. Újabb kutatások nyomán egész más világításban áll a magyar szellemi múlt – erről mi vajmi keveset tudunk. Az a tudós, aki úgy érzi, hogy van valami mondanivalója irodalomtörténeti, nyelvkutatási, történelmi vagy más szaktudományi [137] téren, az utolsó tizenöt év feltárt tudományos munkásságának híján meg sem tud mukkanni. Az orvosi továbbképzés megakadt. És ha tegyük fel, a könyv- és folyóirat-behozatal, Magyarországon élő tudósok beutazási nehézségei legyőzhetők is lennének, akkor ott a másik nagy kérdés: hol a pénz a tudományos eszközök megteremtésére?

A felekezeti iskolák nincsenek abban a helyzetben, hogy könyvet vásárolhassanak. Könyvet, édes Istenem?… A felekezeti tanárok és tanítók még lemorzsolódott éhbéreiket sem tudják az áldatlan gazdasági viszonyok miatt előteremteni. Magánosok, éppen a legértékesebb magyar társadalmi rétegek körében, hasonlóképpen nem vásárolhatnak könyvet, és így Európa és Magyarország tudományos mozgalmaival képtelenek lépést tartani.

Ami még segíthetne…

Egyetlen megoldás volna szegényes helyzetünkben, ha az Erdélyi Múzeum Egyletnek az állammal folytatott pöre egyszer már végére jutna. Az EME, amint ismeretes, magánalapítás. Fundamentumát annak idején gróf Mikó Imre, egyik legendás erdélyi mecénás vetette meg. Az EME-nek volt több százezer kötetből álló mintaszerű könyvtára, természettudományi, régészeti képtára, felbecsülhetetlen értékű gyűjteményei. Amikor Kolozsvár egyetemet kapott, az EME gyűjteményeit egyesítették az egyetem gyűjteményeivel. Az EME azonban fenntartotta tulajdonjogát és nem szűnt meg külön jogi személyiség lenni. Az ma is. A román állam részéről eleinte voltak törekvések, amelyek az állam birtokszerző jogára való hivatkozással el akarták vinni az EME vagyonát. Ami a magyar államé volt, az most automatikusan a miénk – mondották. Később azonban elismerték, hogy a vitás gyűjteményekből valóban nem minden – sőt túlnyomó rész nem az államé, és ennek az új princípiumnak alapján indultak meg a közvetítő tárgyalások. Eltekintve attól, hogy a leltárszerűen kimutatható minden gyűjteményi tárgy vagy könyv eredete, a tárgyalásokat nagyon megkönnyítette volna a magyar részről mutatkozó engedékenység. A magyarság nem tárgyi értékre néz: birtokába akarja venni a könyvtárnak azt az anyagát, amely magyar nyelvűségénél és különleges történeti voltánál fogva őt érdekli, és amelyet a románság könnyebben nélkülözhet. Hasonló szempontok vezetik az elosztandó gyűjtemények más területén is. Fájdalom, ennek ellenére is, a megoldás nehézsége még mindig nem enyhült.

Belátható időn belül azonban csak megoldódik a tizenöt éves probléma és ez lesz az az időpont, amikor az erdélyi magyar tudományosság is megtalálja azokat a kereteket, amelyek között korszerűen dolgozhat majd. Saját hajlék, saját könyvtár, amelyet saját szempontjai szerint fejleszthet, egyesíthet más könyvtárakkal, hiszen a felekezeti iskolák régi könyvtári anyaga rendkívül értékes, inkunábulumokban gazdag, csak az újabb beszerzés hiányzik mindenütt. [138]

Talán túl sokat időztünk e kérdésnél akkor, amikor az erdélyi magyar tudományosságnak más megoldásra váró kérdései is vannak. Magyarságunk szellemi életéből például hiányzik az a művelődésünket dinamikus állapotban tartó valami, amit a szászok Kulturamtnak neveznek. A szászoktól, az erdélyi organizáció mestereitől e tekintetben is sokat tanulhatunk. A nagyszebeni Kulturamtot dr. Richard Csáki vezette, aki most Németországban a stuttgarti Auslanddeutschtum intézet irányítója. A szebeni Kulturamt sok ezer kötetes „modern Bücherei”-jal rendelkezik, teherautókon olvasmányokat és mozit szállít a legeldugottabb szász faluba is, szabad egyetemet létesít, néplapokat és könyveket ad ki, tudományosan feldolgozza a szász népkisebbség minden kulturális megnyilatkozását. Nincs „ismeretlen” szászság olyan értelemben, mint ahogyan van ismeretlen erdélyi magyarság.

Gyűjtőmunka a mai Erdélyről

Dr. Asztalos Miklóssal, az erdélyi származású, Budapesten élő történésszel, amikor most lenn járt Kolozsváron, sokat beszéltünk e kérdésről. Elsőrendű, kulturális feladat volna, ha végre megjelenne egy sokrétegződésű „gyűjtőmunka” a mai Erdélyről; ha például az erdélyi városokról külön monográfiák látnának napvilágot, csinos, mindenki számára könnyen hozzáférhető, egyöntetű, illusztrált kiadásban. Említem Asztalosnak, hogy a szászok ezt már régen megcsinálták. Hogy Teutsch püspök hat vagy hét évvel ezelőtt a szász intellektuelek legjobbjainak bevonásával kétkötetes könyvet jelentetett meg: Bilder aus dér Kulturgeschichte der Siebenbürger Sachsen címmel, amelyben önálló tanulmányok a szász kisebbségi élet legkülönbözőbb munkaterületeiről nyújtanak képeket. Asztalos megemlíti, hogy az ő szerkesztésében is készen áll egy ilyen nagylélegzetű monográfia, csak még eddig nem jelenhetett meg. Vajon miért? Megemlítem, hogy a szászok már évekkel ezelőtt forgalomba hozták pompás írótollal megírt, és legjobb grafikusokkal megrajzolt városportrékat az ő Hermanstadtukról, Mediaschukról, Kronstadtukról. Miért nem csináltuk mi ugyanezt? Eszembe jut, hogy meg akartuk csinálni. A Helikon folyóirat fel is dolgoztatott egy sereg erdélyi várost. Miért nem jelennek meg ezek a városportrék könyv alakban is? Az is eszembe jutott, amit dr.Kuthy Sándor, a magyar városok kultúrszövetségének főtitkára mondott egy ízben: mi is foglalkoztunk hasonló tervvel… nekünk is van erre vonatkozólag programunk. Jó, de ha van, miért nem csinálják meg? Hallom fél füllel, hogy dr. Melecker, a debreceni egyetem tudós tanára is évek hosszú fáradságának árán feldolgozta a mai Székelyföldet, rengeteg fényképfelvétellel, rajzzal. Üzen a Hargita – mondogatják. De miért csak a megzenésített tárogatószámokban üzen? Miért nem egy szép könyvben is, hogy lássuk: mi voltaképpen az a Hargita?

Erdély múltjának, jelenének felrajzolása tekintetében nálunk [139] csak kísérletek, jó szándékok, tervek voltak és vannak, de hiányzik a rendszeres, alapos nagyvonalú munka. Nem akarom csökkenteni az Erdélyben kelt megmozdulások tiszteletreméltó voltát. Heroizmusra valló elhatározását, hogy a sepsiszentgyörgyi székely múzeum mintájára Kós Károly Bánffyhunyadon megvette a – református egyházközség két fapadozatú, recsegő szobácskájában – a kalotaszegi népmúzeum alapjait; és, hogy belátható időn belül elültetik Torockón is azt a magot, amelyből egy külön színt jelképező magyar népi múzeumnak kell megnőnie. Heroikus elhatározás, a maga primitív formájában az is, hogy itt-ott, egy-egy mezőgazdasági mintavásáron erdélyi piktorok szépen fejlett répa és kukoricacső példányok között képeiket is felaggatják, hogy lelkes magyar asszonyok éppen akkora fontosságot tulajdonítanak egy-egy kobaltkékkel díszített kancsó, ékes néprajzi szőnyeg kiállításának, mint egy fajtyúknak, vagy megszólaló jonatánalmának. Mindez adalék az ismeretlenül munkálkodó népi géniusz megismeréséhez. Heroizmusra valló törekvés az is, hogy ifjaink járják a falut, népdalokat gyűjtenek, vagy statisztikai felvételeket készítenek, hogy vezetőink felkarolják a dalárdákat és a műkedvelő előadásokat. Mindez kavics, összehordani az erdélyi ismerettár építményét. De csak kavics; rendszertelenül összehordott építőanyag; ez magától soha össze nem áll épületté. És nem is fog. Az erdélyi magyarságnak hiányoznak az anyagi eszközei. Mindaddig, amíg a csíki paraszt a tenyerén viszi egyik házból a másikba a parazsat, mert nincs a falunak pénze gyufára – holott volt egy idő, amikor a székely „lepedővel” gyújtott pipára és „pukkanós” bort ivott – addig nem is remélhető, hogy bármilyen bölcs közművelődési munka a nép ajándékozásából jöjjön létre.

Kisebbségkutató intézmény…

A szászok azok mások. (Most ők se nagyon csinálják.) A szász népnek más a naturája. Szervező nép. Több évszázados kisebbségi múltja bizonyos önállóságra szoktatta. Mi fiatal kisebbségi nép vagyunk. Még mindig új ez a környezet, még mindig csak a járást tanuljuk. A szászoknak könnyebb. Egy vallás, egy nyelvtömb, úgyszólván egy társadalmi kategória. Nem oszlanak három-négy felekezetre, nincs éles társadalmi tagozódásuk arisztokratától zsellérig, nincs szabatos határvonal falu és város között. Mindez hozzásegíti az önmagától egységessé sűrűsödött népet, hogy zavartalanabbul áttekinthesse helyét, rendeltetését, feladatait. Azután még egy: nagy tévedés azt hinni, hogy a szászokkal nem törődik a külföldi németség. Törődött a múltban és most, hogy Hitler kibontotta szárnyait a nagynémet imperializmusnak, még jobban törődik. A szászságnál előnyösebb politikai helyzeténél fogva, amelyet az a körülmény tett lehetővé, hogy az országhatáron túl nincs összefüggő hinterlandja, a többségi kormány nem elemzi a kívülről jövő támogatás anyagi és erkölcsi megnyilatkozásait. Ha a szászok iskolai [140] vagy más kulturális célra kaptak pénzt a német kormánytól vagy intézménytől, elhitték nekik. Ha évről évre a német egyetemek tanárai lejöttek Szebenbe, hogy tudományos előadásokat tartsanak, nem szimatoltak mögötte politikumot. Ha a posta elhozta a Rundschaut vagy a D. Allgemeine Zeitungot, nem kérdezték meg, hogy hol a terjesztési engedély.

Mindezt tudjuk jól, mi kisebbségiek – az időpont éppen most nem alkalmas, hogy más belátásra bírjuk az intéző köröket – tudják jól Magyarországon is. Mégis felvetődik a kérdés: kulturális téren sem szabad-e kilépni a magyarországi közönyösségnek? Van-e kivetni való szándék abban, ha magyar tudományos körök valósítják meg – az erdélyi magyar közművelődési köröktől teljesen függetlenül – azokat a tudományos feladatokat, amelyeket az erdélyi magyar tudományosság a maga erejéből nem képes megvalósítani? Ne köntörfalazzunk, nehogy félreértessünk: mi akadálya van annak, hogy a magyarországi közönség jobban, alaposabban ismerje meg a mai Erdélyt, mint eddig, hogy az erdélyi magyar szellemi és társadalmi élet inventárját megbízható kézikönyvek, tudományos kutatások, népszerűsítő monográfiák útján előkészítsék, hogy legyen Magyarországon egy módszeresen, szaktudósokkal és csak a legszigorúbb tárgyilagossággal dolgozó szaktudósokból álló, kisebbségkutatói intézmény, amely nemcsak akkor kíséri figyelemmel az erdélyi magyarság életét, amikor választ, amikor sérelmei vannak, amikor politikai oldalán mutatkozik meg, vagy rajta próbálják ki a politikát, de amikor nem csinál egyebet, mint él? Ez kizárólag olyan tudományos tevékenység volna, mint például a botanikában a talaj vagy atmoszféra megvizsgálása. Nem cél, csak adottság; nem anyaga a vizsgálatnak, csak kísérő mellékkörülménye. A fő cél: utána járni a magyar életnek és ha utánajárunk, már ki is nyomoztuk tömegeit.