Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

III.

Beltramo, a Deskovics bankház másodkönyvelője és még hét kollégája felosztották maguk között a munkát és sorba járták a szállodákat, panziókat, hogy összeírják a magyar vendégeket.

Giorgio Beltramo rátarti ember volt, hiúságát szörnyen sértette, hogy ilyen alárendelt munkát kellett végeznie. Mégsem tiltakozott, mert manapság meg kell alkudni, az embernek úgy kell vigyázni az állására, mint a szeme világára. Ment hát szállodáról szállodára, tárgyalt a portásokkal, akik barátkozás vagy borravaló árán kiadták a neveket.

Id. Síró Zoltán ezekben az órákban kezdett kutatni Almássy Erzsébet után.

Beltramo missziója teljesítése közben már négyszer találkozott össze Síróval, aki ropogós német nyelven mindenütt feltette a kérdést: „Kérem, egy hölgyet keresek. Néhány napra jött Milánóba, de nem tudom, hol szállt meg. Almássy Erzsébet a neve, budapesti lakos. Legyen szíves, nézzen utána, itt lakik-e!”

Beltramo Fiuméban született, és tizenkét éven át egy magyar bank fiókjának alkalmazottja volt, jól beszélt magyarul. A negyedik találkozáskor, a szálloda halljában megszólította Sírót:

– Uram! Ön egy hölgy lakását akarja megtudni… szívesen állok szolgálatára…

Síró gőgös „köszönöm”-mel akart kitérni az ajánlat elől. De a könyvelő nem hagyta magát, és Sírót követve magyarázta neki, hogy két napig futkoshat, míg Milánó összes szállodáit, panzióit bejárja. Viszont ő meg két társa autón járva írja össze a magyar vendégeket. Neki sürgős üzleti ügyben van szüksége a névsorra, melynek egy példányát már este nyolckor átadhatja.

– Uram, én ezt szinte önzetlenül tenném meg önnek. Nem kérek egyebet, csak az autóköltségek felét…

Síró szóba állt a könyvelővel. Meg akarta előbb kérdezni, hogy kicsoda-micsoda, hol tanult meg magyarul. De nagyon fáradt volt. Az utazás összetörte. Az előbb még utasította ezt a kedvesen mosolygó, tolakodó embert, most meg örült, hogy nem ment le a nyakáról.

– Rendben van. Estére várom a névsort. Munkáját előre is köszönöm, és amit felszámít, ki fogom egyenlíteni.

Odaadta névjegyét és megmondta, hogy a Cavour szállodában lakik. A könyvelő elrohant, ment a dolga után. [122]

Az öreg Síró ma délben érkezett meg. A huszonnégy órai utazás alatt le se hunyta a szemét. Szidta a vonatot, miért nem ér már célhoz. Százféle változatban képzelődött a találkozásról, melyet akart, melytől rettegett. Félt magától, félt az asszonytól. Hol regényes helyzetbe képzelte magát, hol csak néhány pillanatra kimért két-három csattogó mondatot játszott el. E huszonnégy órai úton mindent átkínlódott újra. Elgyötörten vánszorgott le a vonatról. Szobájában csak megmosdott, és nyomban elindult az asszony keresésére.

Ráfért volna a pihenés, kívánta is nagyon, de attól félt, hogy ha magára szán egy éjszakai alvást, ezalatt továbbállhat az asszony, mehet utána Rómába. Elég volt az útból Milánóig is. Meg kellene tudni, hogy van-e és hol van az a hivatal, ahol a külföldieket tartják nyilván, de Síró otthon se szerette a hatóságokat, ebben az idegen világban meg éppen ijedten utasította vissza ezt a gondolatot. Az asszony úri módon él, bizonyos, hogy jó helyen szállt meg. Valamelyik jobb szállodában majd csak megtalálja. Már vagy a tizedik szállodában kereste az asszonyt, amikor Beltramóval találkozott…

– Ejnye!… hiszen Beltramóval tarthatnék. Míg ez az ember a szállodában dolgát végzi, addig én az autóban várok. Lehet, hogy már a következő helyen rátalál. Miért kell este nyolcig várnom…

Beltramo után kiáltott, de azt már kiperdítette a hall forgóajtaja… A Viktor Emánuel korzó járdáján is hiába fordult utána jobbra-balra.

„Mindegy, no!… Jobb is… Ilyen elkínzott állapotban találkozzam vele?”

Beült egy taxiba, és elvitette magát szállodájába. Lefeküdt és este nyolcig aludt.

Aludt volna tovább is, de rákopogtak, és hogy ez nem használt, addig dörömböltek, míg álmából felzavarták. Beltramo érkezett meg, és fékevesztett dörömböléssel segített az ébresztésben. Nagyon sürgős volt neki a jegyzék átadása, vagyis a munkadíj beszedése, melynek összege fantáziájában egyre emelkedett. Míg szállodáról szállodára írogatta össze a neveket, egyre azt gondolta, hogy ezt a véletlen mellékjövedelmet megosztja két társával, kik közül az egyik az alsóbb rendű szállodákban, a másik a panziókban írta össze a neveket. De e tervét elvetette, és társainak csak azt a szívességet tette meg, hogy magára vállalta a három névsor egybefoglalását.

Dorombolás közben, és még azután is, amikor végre a szobából kinyögött egy álmos hang: glájh… a várakozás ólomlábon járó perceiben is egyre izgatottabban gondolt arra, hogy a magyar úr fizet-e fáradtságáért… száz lírát. Száz líra 1930-ban Milánóban is nagy segítséget jelentett egy többgyermekes családapának, akinek a havi jövedelme mindössze ezer líra.

Végre kinyílt az ajtó, belépett és átadta a jegyzéket. Síró tekintete izgatottan siklik névről névre.

Beltramónak két okból nem tetszik, hogy Síró a jegyzékkel [123] bíbelődik, ahelyett, hogy előbb számláját fizetné ki. Az egyik ok az, hogy késő este van, ő rendes ember, és minden este hétkor otthon van már, bizonyos, hogy most aggódva lesik haza. A másik ok az, hogy hiába nézi át a magyar úr már harmadszor is a névsort, a jegyzékben nem találja meg a keresett nevet, és így eredménytelen munkájáért kevesebb bért fog kapni. Beltramo tudta, hogy az a név, mely után Síró kutat, nincsen a jegyzékben. Mielőtt megbízatást kapott Sírótól, vagy négy szállodában hallotta tőle Almássy Erzsébet nevét.

Síró az asztalra dobta a jegyzéket. Beltramóról teljesen megfeledkezve bámult maga elé.

–…Bizonyára elutazott a hölgy.

– Bocsánat – kapta fel a fejét. Elővette a tárcáját. – Mennyivel tartozom fáradtságáért?

Zavartan nézett Síróra, de azért meglátta a boldogtalanságát. Úgy érezte, hogy kegyetlen volna ehhez az emberhez, ha eredménytelen munkájáért száz lírát kívánna.

Síró egy százlírás bankjegyet vett ki tárcájából. Beltramo remegve fogadta el.

– De még egy szívességet megtehet – szólította vissza Síró az ajtóból. – Tudja meg, kérem, a portásnál, mikor indul a legközelebbi vonat Róma felé?

Beltramónak nem kellett a portáshoz menni. A negyedik zsebében végre megtalálta az ő kis menetrendjét és megmondta belőle, hogy a legelső vonat hajnali négykor indul.

– Mondja, pontos ez a névsor? Nem maradhattak ki innen nevek?

Bizonyos, hogy minden magyar vendég nevét feljegyeztem. Főnököm a leggondosabb munkára utasított, és hogy elnyertem az ön megbízását, az csak éberebb figyelemre serkentett. Én harminc éve könyvelek. Elismerten pontos könyvelő vagyok. A szállodai törzskönyvből mindenütt magam könyveltem ki a magyar neveket… De az ön által keresett hölgy – Almássy Erzsébet –, bocsánat… ma délután többször fültanúja voltam, amikor nevét kimondta, nem szállt meg az itteni szállodák és panziók egyikében sem.

Beltramo elpirult. Rajtacsípte magát, hogy hazudik. Hiszen az összeírás nagyobbik felét társai végezték, és azok felületes fickók.

– Mégis… az a hölgy Milánóban van. Tudok róla, hogy nyolc napot tölt itt el, és ebből az időből csak hat nap telt el.

– Lehet, hogy a hölgy itt van – mondta óvatosabbra hajlítva kijelentését –, de nem hiszem, hogy szállodában vagy panzióban lakik… Vannak Milánóban olyan szanatóriumfélék, ahol szobát is lehet bérelni… Uram, én minden költségfelszámítás nélkül érdeklődni fogok.

*

Beltramo jóízűen vacsorázik. A gyerekek már hálószobájukban rendezik mai utolsó verekedésüket. Az asszony szeretné leszedni az asztalt, nagyokat ásítva ül szemben az urával. De Beltramó[124]ból a mai nap fáradsága és izgalmai nagyszerű étvágyat váltottak ki. Egyre szedegeti tányérjára az ételt és már a harmadik pohár chiantit csúsztatja le torkán. Néha mosoly jelenik meg az arcán. Nem tud róla. A zsebében lapuló százlírással vált derűs gondolatokat A százlírás sorsa eldőlt. Feleségének nem szól felőle, nem jelenti be, nem adja át. Ez a pénz életének örökre eltitkolt gyönyörű epizódja marad… Eszében jár a magyar úr is, aki eljött Milánóba egy hölgyet keresni. Nagyon szomorúan keresi az asszonyt, és úgy látszik, nem fogja megtalálni. Egy éltes ember miért futkos ennyi lázzal asszony után? Bolond ember ez. Lám, ő mindig rövidebb utón keresi az asszonyt. Igaz csak ritkán, ha módja van hozzá, mint például most, hogy véletlenül zsebébe repült ez a százlírás. Az édes gondolat eltereli a magyar úr ügyeitől, önmagának sokat ígérő mosoly jelenik meg újból az arcán.

Felesége, aki a szalvétákat hajtogatta, de folyton őt figyelte, észrevette ezt a mosolyt.

– Egész vacsora alatt egy szót sem szóltál. Hála Istennek, legalább mosolyogni látlak. Talán van valami jó újság?… Ránk férne…

Beltramo szájához emelte a poharat. Szokása ellenére csak lassan szürcsölte borát. Elbújt a szélestalpú családi pohár mögé, hogy így elrejtse idegességét. Az asszony rajtacsípte a mosolyon és máris jó újságot követel tőle.

Letette a poharat, és mert védekezett is, az ital is melegítette, nagy szóáradattal leplezte el a valóságot.

– Nevetnem kell, Margaretha, de ez nem a mi örömünket, szerencsénket hirdeti. A világon mulatok, az embereken kell mosolyognom, hogy milyen dőrén élnek, milyen ostobán futkosnak… Mindennap adódik valami, amin csak mosolyogni lehet. Én már nagyon fásult vagyok, szakmám mellett csak elfásulhattam. A könyvelésben van egy szabály, ez a könyvelés mesterségének egyetlen titka, „aki ad: követel, aki kap: tartozik…” E szabály szerint végzem a munkám, és ez a parancs szabályozza életemet is. De, édes Margaretha, az élet nem fogadja el ezt a szabályt. Az életben, aki arra van ítélve, hogy adjon, az csak ad… és sohase követel… Mindig úgy érzi, hogy még milyen sokkal tartozik… Kitűnő példát tudok erre… figyelj ide Margaretha.

Beltramo egy történetbe kezdett. Persze nem a maga kis élményébe, bármennyire is szélesedett az képzelmében. De anélkül, hogy tudta volna, meséje fő eleme a magyar úr szomorúsága volt és belekeveredett a maga kis élete, készülődő hűtlensége is. Nem tehetett másként. Szóáradata mögött ott uralkodott az igazi téma: a magyar úr és az ő élete összekeverődése. Úgy játszott, mint a zongorista, aki jobb kezével játssza a témát és bal kezével kíséri.

De Beltramo nem volt jó zongorista… Egyszerre elhallgatott a bal kéz: a szó… A jobb kéz: az agy pedig egyre erősebben verte a témát, a kettős témát, a magyar úr homályos szomorúságát és a maga örömét, hogy egy százlíráson keresztül el[125]juthat a régen vágyott nőhöz. És most már a kettős téma egybefolyt. A hirtelen csendben agya két nevet jelzett. Az ő asszonya és… Almássy Erzsébet nevét… Almássy Erzsébet nevét erősebben… Az agyban világosság gyúlt. A nagy fény bevilágította agya legfélreesőbb helyét is, ahol az elfeledett dolgok, emlékek zsúfoltan szunnyadnak, és ennél a kegyetlen fénynél az agy lomkamrájában meglátta Almássy Erzsébet nevét.

Alig egy pillanatba került, míg kiderült, de végiggondolni, szerves egészbe foglalni azt, ami kiderült, ahhoz percek kellettek.

– Giorgio, folytasd… Nagyon érdekes…

– Lelkem, Margom, nem folytathatom… Eszembe jutott, hogy… Még ma este el kell intézni… Nem késhetem. Ne aggódj, nincs semmi baj… El kell mennem…

Rendetlenül rángatta magára felöltőjét. Elrohant.

Sikerült egy üres taxit elcsípnie. A Cavourba vitette magát.

Az autóban újra meg újra átélte nagy felfedezését. Lehet, hogy látta, lehet, hogy nem látta soha Almássy Erzsébetet, de a nevét hét-nyolc évvel ezelőtt leírta vagy százszor a Deskovics bank folyószámlakönyvébe. Mindig két számla futott: Almássy Erzsébet conto nostro. Almássy Erzsébet conto loro. Így vezette a két számlát, melyeket sokszor kellett átvitelezni. Hogy is lehetett ezt elfelejteni? Mentegetőzött… Hiszen ő már hat esztendeje nem vezeti a folyószámlák könyvét. Más a beosztása. A ho1t kontókat vezeti, és így haltak meg agyában az élőkontók. De ez az egy most feltámadt. Mindjárt megmondja a magyar úrnak.

Tudja, hogy ez még nem ér semmit a magyar úrnak. De holnap bemegy az irodába és megnézi, „hogy áll” most Almássy Erzsébet számlája. Átnézi a levelezést. Reméli, hogy meg fog tudni mindent, azt is, hogy itt van-e Milánóban, hol szállt meg. Most már csak az a kérdés, hogy mennyire fontos ezt tudni Síró Zoltán úrnak, akinek – sűrűn elővett névjegyéből – végre megtanulta a nevét.

Síró az étteremben ült. Vacsora nélkül maradt. Nem vette be a gyomra az olasz kosztot. Már a pincér besúgta, hogy nem messze van egy magyar vendéglő, készülődött is oda, de sehogy se tudta rászánni magát, hogy felkeljen az asztaltól. Csak kóstolgatta a fanyar bort és egykedvűen nézett széjjel.

A belépő Beltramót nyomban észrevette, és a feléje közeledő ember ragyogó arca láttára elfogta az izgalom.

– No, talán egy szanatóriumban szállt meg? – kérdezte és elfelejtette hellyel kínálni emberét.

Beltramo kínálás nélkül is leült. Körülnézett a teremben. Arca titkolózóvá vált. Halkan beszélt.

– Nem kutattam a hölgy után… Késő este nem is lehet… Holnap akartam, de a kutatásra nincs is szükség. A hölgy pontos címét, ha Milánóban van, holnap délig megtudom. [126]

– Az késő. Reggel beküldők valakit a bejelentő hivatalba, esetleg önt megkérem… Ott mindjárt megmondják.

Beltramo gúnyosan mosolygott. Valószínű, hogy e mosoly a milánói bejelentő hivatalnak szólt, ahol nem mondják meg azonnal a keresett címet.

– Az én jegyzékem pontosabb, mint a bejelentő hivatal nyilvántartása. Bizonyos, hogy a hölgy nem lakik se szállodában, se panzióban, és így a hivatal sem tudhatja…

– Ön, honnan tudhatja meg?

– Otthon, vacsora közben jöttem rá… Én láttam, hogy mennyire lehangolta az, hogy nem találtam meg a hölgy címét. Az ön szomorúsága engem megrendített.

– Hagyja ezt, kérem.

– Nem tehetek róla, ez így van. Legyen szíves, tűrje el rokonszenvemet, még haszna is lehet belőle… Kérem, én ismerem Almássy Erzsébetet.

– Maga ismeri?… Ugyan kérem! – mondta emelt hangon Síró. Az étterem vendégei feléjük figyeltek. Halkabbra fogott szóval tiltakozott a merész fordulat ellen.

– Fél napig kutat utána… este eredménytelenül tér vissza. Most meg azt mondja, hogy ismeri.

– Személyesen nem. Ámbár lehet, hogy láttam, talán beszéltem is vele… Kérem, hallgasson meg végig… Igaza van, uram, furcsa, hogy ezt csak most mondom, de mit csináljak, ha csak vacsora alatt, véletlenül jutott az eszembe. Egészen véletlenül… Az csak szép dolog, hogy eljöttem… Reméltem, hogy megnyugtatom.

Síró nem vágott új kérdéssel Beltramo szavába. Pedig volt kérdezni valója. Ez az ember bolondokat beszel. Beltramo érezte is az elhallgatott kérdéseket. Deduktív elme volt. Nem tudta előbb az eredményt elmondani és csak utána a magyarázatot. Tudta, hogy kínpadra feszíti előadásával az indulatos természetű urat, és ezért többször félbeszakította előadását, türelmet kért, biztatgatva mondta, hogy a végén érthető lesz minden. Beltramo végre elérkezett a conto nostróhoz… és mikor ezeket a szakkifejezéseket nemcsak kimondta, hanem értelmüket még a laikus számára is érthetővé akarta tenni… Síró Zoltán kacagni kezdett, percekig nevetett… Isten tudja, honnan vette a nevetést, mit régen elvettek tőle. Azon nevetett, hogy ez a könyvelő egy hét év előtti adatot mond el, az is lehet, hogy egy másik Almássy Erzsébetről, és ebből a nyomból akar elindulni, hogy megtalálja az asszony mai milánói címét.

– Hogy gondolja ezt? – kérdezte Beltramótól.

Megkapta a választ. És az valahogy elfogadható volt. A nyom nem hétesztendős. A könyvekben és levelezésben új nyomoknak kell lenniük. Hat év óta nem ő könyveli a nyomokat, munkakörét más vette át. Majd holnap átlapozza ezt a hét esztendőt. Tudja ő, amit tud. Bizonyos, hogy nem szűnt meg a hölgy és cége közt az összeköttetés. És ha a hölgy Milánóban van, hogy hol lakik, csak cégénél tudható meg. [127]

Beltramo még hajnalig állítgatta volna, hogy holnap délig elhozza az asszony címét.

– Jól van – szólt végre Siró, aki már rég elunta a sok beszédet –, hát hozza el holnap a címet.

*

A Deskovics bankház irodai órái reggel kilenckor kezdődnek, de Beltramo már fél kilenckor könyvelőpultja előtt szorgalmaskodott. Álmatlanul töltötte éjszakáját, izgalmai egyre fokozódtak, nehezen várta a reggelt, hogy végre Almássy Erzsébet után kutathasson. Várnia kellett, míg a szolgák a vasszekrényekből a pultra rakják a könyveket. Az egyik szekrény alján megtalálta azt a regisztert, melyet hét év előtt még ő vezetett, meg is találta benne Almássy Erzsébet nevét és folyószámlái lapszámát. De e számok ősrégi nyomok. Ha helyes az a feltevés, hogy Almássy Erzsébetnek ma is összeköttetése van a bankkal, akkor nevének az új regiszterben is szerepelni kell. „Nézzük csak meg.” Egyik kollégája pultjához lépett. A hanyag ember fiókja nyitva volt. Beltramo a fiók gazdájának fölöttese volt, joga volt hát a fiókba nyúlni. Megtalálta a regisztert, de hiába kutatott benne, Almássy Erzsébet nevét nem találta benne. Megállapította, hogy a regisztert négy éve használják, így hát tudomásul kellett vennie, hogy az asszony négy év óta nem ügyfele a banknak. Nagyon leverten vette ezt tudomásul. Már-már arra gondolt, hogy a maga részéről befejezi ezt az ügyet, telefonál a Cavourba, mondják meg Síró urnák, hogy hirtelen el kellett utaznia, nem állhat tovább rendelkezésére, de nyugtalan agya megint kitalált valamit. Mielőtt telefonálna, megnézi, hogy mi történt, Almássy Erzsébet számláin, miért szüntették meg?

Az 1923. évi folyószámlakönyvek megteltek már, az irattárban vannak. Nem nehéz dolog hozzájuk jutni. Már az irattárban ül és a kikeresett könyvekben lapoz. Megvan!

„Almássy Erzsébet conto nostro.” A számla 1923. december 31. napján egyenleg nélkül zárult. Itt nincs mit keresni. Fellapozza a második számlát.

„Almássy Erzsébet conto loro…” Ezt a számlát is 1923. év végén zárták le… de nini… itt van valami, egyenleg 169000 líra… „átírás Eliz Quartier Genéve számlára”…

Gyorsan visszatért a könyvelési terembe. Lasca, a folyószámlák vezetője már a munkahelyén ült. Amint megpillantotta Beltramót, lecsúszott magasra csavart székéről.

– Beltramo úr a fiókomat vizsgálta – szólt közvetlen főnöke elé lépve. – Örülnék, ha szíves volna megállapítani, hogy nem talált restanciát.

Szerette volna a fiatalembert rendre utasítani, mert fiókját záratlanul hagyta, de most más gondja volt.

– A regiszterre volt szükségem – válaszolt, és hogy furcsa kutatásait leplezze, hazudni kezdett. – Ön is megállapíthatná, hogy külföldi összeköttetéseink egyre csökkennek. Míg én vezettem a fo[128]lyószámlákat, erre mindig figyeltem. Elhatároztam, hogy revíziót tartok. Legyen szíves, adja ide Quartier Eliz kontóját.

Lasca fellapozta a kért kontót és Beltramo asztalára tette. Ez is lezárt kontó volt, 1928-ban zárták le…

– Nincs tovább – motyogta maga elé, de azért, hogy csalódását takarja és hogy a most már céltalan hazudozását folytassa, korholni kezdte Lascát:

– Látja, ez is egy megszűnt összeköttetés. Nézze ezt a gyönyörű forgalmat… – És csak beszélt, beszélt, szidta a fiút és nem vette észre, hogy Deskovics a teremben sétált, egy pillanatra megállt a háta mögött, aztán visszament az irodájába. Pedig, ha észrevette volna, éppúgy csodálkozott volna, mint a többi tisztviselő. Deskovics nem szokott sose kimozdulni főnöki szobájából.

Beltramo magánál tartotta a folyószámlakönyvet. Lapozott ide-oda benne, közben minduntalan az órát leste. Fél tizenegy… nem örült az idő múlásának… nemsokára dél lesz… Nem, nem megy el Cavourba. Első tervénél marad, telefonálni fog. Felhívta a szállodát. „Mással beszél.” Háromszor is próbálkozott, de nem kapott összeköttetést… Eh! Elmegy a magyar úrhoz. Mondhat neki mégis valami érdekeset… Talán még megnézi Quartier Eliz levelezését is.

– Lasca úr! legyen szíves kérje ki az irattárból Quartier Eliz dossziéját!

Beltramo asztalára teszik a kért dossziét. Nem kell keresgélnie, az első levél – 1923-ban kelt – nagyon érdekes. Párizsból érkezett, Almássy Erzsébet írta. Közli, hogy férjhez ment, követelését írják át Quartier Eliz névre… Fellélegzett… Nagy eredmény ez. Most már nagy dolgot közölhet Síró úrral. Hiába keresi ő Almássy Erzsébetet. Quartier Eliz után kell kutatni. Jól érezte ő, hogy a bankban kell keresni a hölgyet. Tovább kell kutatni, délig mindent megtudhat. Újra előveszi a dossziét, az utolsó levelet nézi. Konstantinápolyból írta a hölgy. Vizsgálja a levelet, melyben semmi különös nincsen, csak annyi, hogy pénzét Deskovics úr utalja át a már megadott címre. Visszalapozgatva a levelekben ezt a címet keresi. Bizonyos, hogy e cím alapján új számlára bukkan, mely elvezeti a végső állomáshoz.

Égő szenvedéllyel kutat, és így nem veszi észre, hogy Deskovics megint a teremben van és már harmadszor áll meg mögötte. Nem veszi észre azt sem, hogy a tisztviselők is mind őt bámulják. Azt sem tudhatta, hogy Deskovics pontosan tudja, hogy mit művelt ő fél kilenctől tizenegyig… A tisztviselők már sok jelből sejtik, hogy Beltramo örvény felé rohan.

Deskovics úr kényes természetű ügyletekkel is foglalkozik. Ezért amennyire csak lehet, sok mindent eltakar a tisztviselők elől, ezenfelül szemmel tartja őket. Az irattáros rokona, abban bízhat meg a legjobban. Azért bízta rá az irattárt is. Vigyázni kell nagyon a levelekre, elszámolásokra. Az irattárostól kérte el Beltramo fél kilenckor a régi folyószámlakönyvet. Ennek az embernek sikerült [129] egy pillanat alatt megállapítani, hogy Beltramo Almássy Erzsébet tíz év előtti kontóit nézi, és ez gyanús volt. Gyanúja csak fokozódott, hogy később Quartier Eliz dossziéját kérette. Az irattáros-rokon kezelte Deskovics legbizalmasabb levelezését is. Jól ismerte ő Almássy Erzsébet és Quartier Eliz közötti kapcsolatokat… Miért kutat Beltramo e régi dolgok között? Gyanús!

Deskovics tízkor jött be, és az irattáros nyomban jelentést tett neki az észleleteiről.

*

Két hosszú egy rövid csengetés! Ez Beltramónak szólt. A hívásra megjelent Deskovics előtt. Mi rosszat sem sejtve várta a parancsot.

– Beltramo úr! Pontos értesüléseim vannak arról, hogy ma, szokása ellenére, jóval az üzleti óra kezdete előtt jött be… Az irattárban kutatott.

– Kérem, én nem kutattam – szólt remegve, bár úgy érezte, hogy semmi bűnt nem követett el. – Amit tettem, nem lopva csináltam… Megmondtam Lasca úrnak is, hogy a megszűnt üzleti összeköttetéseket vizsgálom felül.

– Ki bízta önt meg ezzel a munkával?

–… Senki… Úgy éreztem, hogy a mai rossz üzletviszonyok közt a kevés munkán kívül, egyebet is kell produkálni.

– Úgy?… És ma délelőtt hány kontót, dossziét nézett át?

– Többet… nem tudom pontosan hányat.

– Ön csak egy kontót nézett át!

–… Kettőt…

– Egyet! Megállapíthatta, hogy a kettő: egy… És két óra alatt csak egy kontót, és azt a kontót tanulmányozta át… Ezért önt állásából elbocsátom.

Beltramo elsápadt. Deskovics figyelte hivatalnokot.

– Deskovics úr, önt félrevezették… Hallgasson meg.

– Kár minden szóért.

– Kérem, hallgasson meg… Feleségem, gyermekeim vannak. És nem követtem el semmi bűnt… Semmi szabálytalanságot… Tizenegy éve szolgálom a céget. Soha semmi kifogás nem volt ellenem.

– Úgy van… ön például tizenegy év alatt magánügyben sose telefonált… De ma délelőtt négyszer…

– Ma is csak egyszer akartam… de többszöri kísérlet után sem kaptam összeköttetést.

– Kivel akart a Cavour szállodában beszélni?… És mondja meg, miért kutatott Almássy Erzsébet és Quartier Eliz számláiban és levelezéseiben. Nincsen bennük semmi titok. De ön mégis kutatott… Hogy rossz szándékkal kutatott, azt abból is megállapíthatom, hogy hamis állításokkal védekezett. Bizonyos, nem azért, vizsgálta a két összefüggő számlát, hogy cégem számára valami hasznos munkát végezzen. Különben is ön nem kezdemé[130]nyezö szellem. Erről tizenegy éven át meggyőződtem. Ha az volna, már régen szélesebb hatáskörű, jobban fizetett tisztviselő volna… Csak azért maradhatott meg állásában, mert szorgalmas, rendes, tisztességes embernek tartottam… ilyen is kell… De ma meg kellett tudnom, hogy a tisztessége körül is baj van… Elmehet!

Beltramo, míg a bankár kemény szavai kopogtak, mind világosabban látta kegyetlen helyzetét és szidta ostobaságát, hogy az átkozott magyar úrnak ennyire szolgálatára akart állni. Mi haszna lett volna belőle? Kapott volna tőle még egy-kétszáz lírát… És most a kenyerét veszti el, anélkül, hogy reménye volna arra, hogy máshol megtalálja… De hiszen ő még gondolatban sem akart ártani és hiszi, hogy nem is ártott… Meg kell mondani az igazat. Ezzel kellett volna kezdeni. A baj meg van, mert hazudott, talán az igaz beszéd kimenti.

– Deskovics úr, bocsásson meg nekem. Nem követtem el semmi bűnt, csak azt, hogy hazudozással védekeztem. Igaz, hogy a számlákat nézegettem, de esküszöm, hogy e munkában gonosz szándék nem vezetett… Valakinek szívességet akartam tenni, de – esküszöm! – nem a bank kárára… Elmondok mindent… Tegnap, utasítás szerint, a szállodákban a magyar vendégek neveit írtam össze. Amint jártam szállodáról, szállodára, többször találkoztam egy magyar emberrel, aki egy Almássy Erzsébet nevű hölgyet keresett. Én, bevallom, némi mellékkereset reményében felajánlottam annak a magyar úrnak, hogy az összes magyar vendégek névsorát megszerzem neki.

A bankárnak kedvére lett volna a tintatartót Beltramo fejéhez vágni, de fékezte magát, hiszen nem tudott meg még semmit. Ezzel a gazemberrel, vagy hülyével még barátkozni is kell, hogy állásáért harcolva mindent bevalljon.

– Látja, ezt szeretem… Az őszinte beszéd szép dolog… Foglaljon helyet… No, üljön le… És hogy volt aztán?… Maga elvitte a jegyzéket a magyar úrnak…

Beltramo, akibe visszaszállt a reménység, most már folyamatosan beszélt és szinte kihagyás nélkül mondott el mindent.

– Még csak két dolgot nem mondott meg. Mennyit adott a magyar úr?

– A jegyzékért kaptam száz lírát… Sokalltam ezért a szívességért, ezért ajánlottam fel, hogy tovább kutatom a hölgy címét.

A másik kérdésem, hogy mi a neve annak a magyar úrnak? Ezt elfelejtette megmondani.

Nem jutott eszébe a név. Hiába törte a fejét, nem tudta megmondani… Egyszerre felderült az arca. Benyúlt egyik zsebébe.

– Nem emlékszem a nevére, de nálam van a névjegye.

Ki kellett szednie zsebei tartalmát, míg végre előkerült a megviselt kartonlap.

Deskovics elolvasta a névjegyet. Síró Zoltán neve ismeretlen volt előtte. Irattáskájából kivette a magyar vendégek jegyzékét, melyet tegnap este vett el madame Eliztől. Mielőtt elmentek a Sca[131]lába, megmondta az asszony, hogy át se nézte a névsort. A bankár ezt könnyelműségnek tartotta. Ha madame Eliz a Scalába akar menni, előbb át kell néznie a jegyzéket. Az asszony szót fogadott, de a nevek között még ismerősre sem talált.

A bankár örült, hogy reggel magával hozta a jegyzéket. Most megállapíthatta, hogy benne van-e Síró Zoltán. Nem volt benne. Deskovics felnézett a jegyzékből.

– A Cavour szállodában ön írta össze a neveket?

– Igen.

– Ennek az úrnak a neve hiányzik a jegyzékből…?

– Lehet, hogy csak azután szállt meg, amikor én már ott összeírtam a neveket… Lehet, hogy… talán tévedésből… Igen, most jut eszembe… hogy ott nem adták át a lajstromot, csak lediktálták…

– Úgy?…

Deskovics a telefon után nyúlt, de meggondolta magát. Madame Eliznek akart telefonálni, de óvatosnak kell lenni, előbb elküldi ezt az embert.

Felkelt és így szólt Beltramóhoz:

– Mondjuk, hogy elhiszem a meséjét. Mondjuk, hogy maga nem gazember… Ez esetben korlátolt ember… egy hülye áll előttem… Lehet, hogy nem tudja, hogy bűnt… bűnt!… bűnt!! követett el… de az bizonyos, hogy felhasználták ellenem… Felhasználták!… Fel!!…Ne féljen! – ordította – Nem bántom magát… De állásában nem maradhat meg… Adja át Lasca úrnak munkáját.

Beltramo lesújtottan hagyta el Deskovics szobáját. Az előszobában megállt, hogy rendbe szedje magát. Kollegái bizonyára tudják már, hogy őt kidobták. Nem akar úgy visszatérni közéjük, hogy kárörömmel vegyes szánalmukat fokozza… Falnak dől. Pihen. Most nem gondol sorsára… Csak a kollégáitól való búcsúra gondol. Ezt szépen kell megcsinálni. Hideg mosollyal vállalni a bajt… és kedvesen, meghitten, barátságot tarlón búcsúzkodni… Ezt nagyon szépen kell megcsinálni… Vele itt disznóság történt… Úri módon kell tűrni… Nagy igyekezettel szedi össze magát.

Egyszer csak kinyílik az előszobaajtó és egy ragyogó asszony lép be. Jön vele szemben. Tragédiájából kitekint az asszonyra. Meglátja… egy szemvillanás az egész. Mintha áram rázná meg… Elindul, elmegy az asszony mellett és még egyszer ránéz…

Az asszony már eltűnt Deskovics ajtaja mögött, de ő még mindig látja… Almássy Erzsébet! Agya lomkamrájába megint fény villan be… és látja, hogy Almássy Erzsébet ül az asztalánál, vizsgálja a conto nostrót, a conto lorót… Minden tételt kifogásol, a számlán vezetett adatok, kamatok, árfolyamok körül egy egész délután folyik a vita. Az asszony a legutolsó centesimóig harcol… órákon át kínozza… Hogy ő ezt elfelejtette!… Most rohanni kellene Síróhoz… Ki ez a Síró? Kicsoda ez az Almássy Erzsébet, akik így beleléptek az életébe. Mit akarnak, az ő holttestén keresztül miért kergetik egymást. Bizonyos, hogy az az elkeseredett magyar úr kergeti, [132] el akarja fogni az asszonyt. Tudja Isten, mióta fut utána? Almássy Erzsébet néven kutatja, és nem tudja, hogy hét év óta más nevet visel. Ma délelőtt tizenegykor ő is elvesztette a nyomát, és ha a gazdája maga elé nem idézi és végzetesen el nem ítéli, talán sose akadt volna a nyomára… nem foghatta volna el itt az előszobában… Igen! Almássy Erzsébet – Quartier Eliz őrizet alatt van… legalább is felügyelet alatt áll. Nem menekül el előle. Csak egy kijárat van. És ha mégis megszökik, míg ő búcsúzik, hát majd jótanácsot ad Síró úrnak. Menjen Deskovicshoz, keresse rajta az asszony címét…

Majd ad ő ennek a Deskovicsnak, ennek a síbernek… le merte őt gazemberezni, hülyézni… Most visszamegy az irodába. Átadja Lascának asztalát. Kollegáinak csak kezet nyújt. Igenis, mosolyogni fog. Csak nem borul gyászba ezért a vacak ezerlírás állásért? Örül, hogy elmehet erről az obskúrus helyről, ahol – sokszor érezte – az igazságnak meg nem felelő tételeket könyveltettek el vele.

Mindenki munkája fölé kapta a fejét, amikor a könyvelési terembe belépett. Lasca, aki váratlanul avanzsált, alig tudta boldogságát eltitkolni. Deskovics, mielőtt Beltramot becsöngette, az irodafőnököt hivatta magához és utasította, hogy Beltramo háromhavi fizetését utalja ki. Így hát tudták már, hogy kitették a bankból. Asztalukról fellesve nagyon csodálkoztak, hogy kirúgott társuk nyugodtan rakja kulcsait Lasca elé, és mosolyogva mondja:

– Kedves Lasca barátom, nincs semmi átadnivalóm a tegnapi postán kívül… Nohát, Isten vele! – és nyújtotta a kezét.

De nini!… milyen furcsa… Lasca csak a fejével biccent, és a kollégák az asztalnál ülve maradnak, pedig ő búcsúzni akar.

Nincs haragban senkivel, soha senkit se bántott. Lasca nem fogadja el a kezét, és a többiek is, akikkel tizenegy éven át egy irodában élt, közös kocsmájuk volt, gyerekei keresztelőjén megjelentek, mind-mind félnek a búcsúzás aktusától, talán kezet se szorítanak vele… Aha!… Míg ő Deskoviccsal „tárgyalt”, azalatt itt leleplezték: üzleti titkok után kémkedő, hűtlen tisztviselő… így jár mindenki, aki meglopja gazdája bizalmát… Szegények félnek… persze, kenyéradó gazdájukkal szolidárisak… kompromittáló volna, ha vele kezet fognának.

Csodálatos dolog, nem vörösödött el, hogy ilyen megalázásban részesedett. Mosolygott, egyre csak mosolygott. Pedig tele volt izgalommal, mert rettegett, hogy nem veszi észre, ha eltávozik Almássy Erzsébet. E percekben csak egy programja van: megtudni, hova megy innen az asszony.

– Beltramo úr! – kiált be a terembe egy gyakornok – Tessék a pénztárhoz jönni!

Úgy tesz, mintha csak a pénztárhoz menne, nem köszön senkinek. A pénztárnál felveszi utolsó járandóságát. A szolga hozza utána kabátját, kalapját. Rohanna már ki, de a pénztáros mindenféle aláírást követel tőle. És míg sorra írja alá a jól ismert nyomtatványokat, az irodafőnök belép a pénztáros ketrecébe, és hallja, amint mondja: [133]

– Pénztáros úr, hozasson, egy jegyet a római repülőre. Nagyon sürgős… A gép egy órakor indul.

– Milyen számla terhére? – kérdi a pénztáros.

– Madame Eliz terhére…

Beltramo már az utcán van. Nem úgy van az „utcán”, ahogy gazdája és kollégái gondolják. Nem, nem! Elbűvölten néz maga elé: „Madame Eliz!” Nem lehet elbújni előle, ő nem hiába lapozgatott a dossziéban. Talált ő ott sok másolatot, melyek eredetijét Deskovics maga diktálta, és mindig így szólította meg a gyönyörű hölgyet: „Madame Eliz!”… Tehát madame Eliz egy órakor Rómába repül? Beugrott egy taxiba: „Hotel Cavour!” – kiáltotta oda a sofőrnek.

*

Deskovicsot Beltramo kutatásai és meglepő vallomásai megijesztették. Lehet, hogy Beltramót nem vezette avulási szándék, csak beugratták – mindegy, a baj megvan. Úgy látszik, itt egy előrehaladott nyomozásról van szó… Madame Elizt Budapesten Almássy Erzsébet név alatt keresik… Keresik!… Ez a bitang Beltramo révén már eljutottak Quartier Elizig… Tyű, de nagy szamárságot csinált, nem volt helyes, hogy ezt a fickót kirúgta… Most rohan a megbízóihoz… Vissza kell tartani… bármely irányban is elutaztatni… Nem, nem jó! Beltramóra ügyeltetnek a megbízói. Egy pillanatra sem vesztik el szem elől… És ha mégis sikerül megszöktetni? Az is baj. Újabb gyanúk… már nemcsak madame Elizről van szó… ö nem akar belefúlni egy botrányba… Jó, hogy Beltramót munkája közben csípte meg. Amit eddig megtudott, az semmi. Amit ezután megtudhatnának, azt el fogja tüntetni… Először madame Elizt fogja Milánóból eltüntetni… Haza telefonál… Tessék?… Elment?… Nem mondta meg hová?… Nem?!… Ledobja a kagylót. Dühöng. Nagyon kedves… talán sétálni ment… ez a dög!!

Az ajtón belépett a… madame Eliz, és repeső hangon mondta:

– Mit szól hozzá? Alghieri telefonált, hogy benne van az üzletben, de nincs elég pénze, és ezért azt ajánlja, hogy csináljuk meg Rómával közösben. Úgy döntöttünk, hogy még a ma esti vonattal hármasban elutazunk.

– Nem, madame Eliz, ön nem az esti vonattal utazik – vágott közbe Deskovics izgalomtól rekedt hangon. – Ön egy óra múlva utazik. A római repülő egy órakor indul.

– Miért?

– Mert nyomoznak maga után… Ma délelőtt már a bankomban nyomoztak. Nincs időm elmondani a dolgot. Ma délelőtt egy kém az ön levelezését olvasta. Menjen, siessen haza…

– Az Istenért!… Mondja el röviden…

– Egy szót sem. Nincs időnk… Holnap reggel Rómában leszek.

– Nem érhet engem baj Rómában? [134]

– Nem. Legyen nyugodt… Menjen már… Nem szabad lekésni…

*

Síró Zoltán szobájában ült és várta Beltramót. Már féltizenkettő, még csak fél órát kell várnia. Percenként méri az időt tegnap éjfél óta. Hitt Beltramóban, mint mindenki, aki szeret valakiben, valamiben hinni. Rettentő izgalmak jártak benne készülődött a találkozásra. Szerette volna magát nyugtatni, sört hozatott fel, mindig azzal bágyasztotta magát, szerette a sörhozta zsibbadtságot. De a komisz olasz sör nem segített. Igen melege volt, ledobta kabátját. Az se segített, tovább kínozta a hőség.

Tizenkét óra. Felvette a kabátját. Mindjárt itt lesz az olasz.

Még öt percet kellett várnia, és berobbant Beltramo.

Rohanva futott fel a lépcsőn. Kifúlt a lélegzete. Lihegett. Nagyon fárasztó napja volt. Szeme megakadt Síró tekintetén, a tágra nyílt szemeken, melyek mennydörgő szónál hangosabban kérdeztek:

– Megvan!… – mondta reszketve, száz ízre szaggatva a szót.

– Végre… – sóhajtott Síró. – Hol lakik?… Beszéljen.

– Mindjárt… Állásomba került… Kirúgtak…

Beltramo kezdett magához térni, és nyomban a maga ügyét vette elő. Sírót ez nem érdekelte, talán meg se hallotta.

– Láttam madame Elizt!… Itt úgy hívják… Láttam…

– Hol lakik?

– Az nem fontos. Egy óra múlva már nincs is Milánóban. Egy órakor repülőgépen Rómába utazik.

– Repülőgépen?

– Igen… Esküszöm, hogy repülőgépen… Nagyon… nagyon érdekes. Az állásomba került…

– Repülőgépen… no jól van… repülőgépen… Menjen, váltson nekem egy jegyet arra a repülőgépre…

Egy ezerlírás bankjegyet nyomott Beltramo kezébe.

Beltramo elment az utazási irodába. Nincs jegy. Telefonált a repülőtérre. Nincs jegy. Visszarobogott Síróhoz.

– Nincs jegy!… De jöjjön… Lenn vár az autó… Akarja látni? Meg kell győződnie, hogy igazat mondtam. Egyetlen egzisztenciám…

Robogott velük az autó a repülőtér felé.

Még jókor érkeztek. A gép öt perc múlva indul.

Ma nagy közönsége volt az induló gépnek. Egy miniszter utazott el, és egy nászpár is Róma felé röpült. Rendőrök vigyáztak, tartották a kordont, és így nem lehetett megközelíteni a gépet.

Madame Eliz fenn volt már a gépen. A korlátra támaszkodva, mosolyogva nézte a közönséget. A megmenekülés gyönyöre ragyogott az arcán. Virágzott, mint egy szép rózsaszál… És Síró Zoltán ráismert. Olyannak találta, mint harminc év előtt. Úgy ölelte szemeivel, mint az első ráboruláskor… mintha mi sem történt volna, tegnap szállt el volt… Hullottak a könnyei, harmincéves kegyetlen álmot mostak ki szeméből. Boldogan hajtotta meg a fejét. Tudta, most [135] már tudta, hogy a fia: az ő fia… megremegett a fogantatás gyönyörétől…. úgy szereti ezt az asszonyt, mint amikor maga mellé választotta, és mindig is úgy szerette.

Szólni akart. Kiáltani akart… de mintha leszögezték volna a száját. Felemelte a kezét. Inteni akart… mert mintha Erzsébet feléje nézett volna… De nem tudott inteni. Ujjai, karjai merevek voltak.

A gép nekifutott és már repült…

Az asszony már benn ül a fülkében, de Síró azon a helyen látja, ahol megpillantotta. Látja hamvas arcát, szelíd acélszürke szemét… Látja a kalapját, gyönyörű alakját… nem a Caproni repül… Erzsébet repül..

Bámul a magasba tágra nyílt ajakkal. Kiáltani szeretné: „Erzsébet, repülj vissza, szállj le!…”

A Caproni csak egy pont már.

Idősb Síró Zoltán eszméletlenül zuhant a földre…