Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

11.

A Napkelet munkatársai, akik péntek délután az Erzsébet királyné különtermében fogyasztották el habos kávéjukat, nem valami jó szemmel néztek az újdonsült munkatársra, aki ahelyett, hogy meghúzódna a fiatalok közt az asztalvégén, hol Tormay környezetében viszi a szót, hol Hartmann Jánossal, a kuliszerkesztővel húzódik el valamelyik sarokba. A Napkelet munkatársai, mint egy úszó keverék, ha ülepedni hagyják, a törzsasztal mellett három vadidegen rétegre különült. Akkoriban még eljárt oda néhány egyetemi tanár, köztük Pauler Ákos, Szekfű Gyula, Horváth János, Eckhardt Sándor, ezek alkották Tormayval a felső osztályt; a második csoportba azok a meglett férfiak tartoztak, akik ettől a tanár arisztokráciától társadalmilag messze estek ugyan, de megvolt az az érdemük, hogy írói, illetőleg költői működésüket a Nyugat fél emberöltőn át nem méltányolta. A macskaasztalnál szorongott az ifjúság, művelt vagy félig művelt tanulmányírók, akik mind Európába beleszagolt emberek, némi öniróniával telepedtek le Koroda Pál, Reviczky reszketős barátja mellé; viszont mint kezdő vagy reménybeli tanárok izgalommal lesték a tanár-istenek rájuk suhanó tekintetét. Ki ez a gimnazistaképű ifjú, aki nyilván az „ifjúsággá” játszotta ki itt magát, élvezve ezzel az asztalvégi ifjak hímporát. Miféle veszedelmet készít súgás-bugásaival a nove1laírásból élő proletárra s a műkedvelő költőre, akiről az a pletyka járja, hogy soronként fizeti meg tulajdon verseit!

Az ifjú azonban nem sokat törődött a rosszalló pillantásokkal, talán nem is vette észre őket, csak amikor később visszagondolt rájuk. Őt meghívták ide, neki tervei voltak, a tervei csak hasznára válhattak a lapnak, természetes hát, hogy ott üljön azok közt, akiknek érdekük, hogy a Napkeletet ne csak a Klebelsberg parancsára rendeljék meg olvasókat rég nem látott tanári könyvtárak, hanem kíváncsi emberek, művészek, diákok is felüssék hébe-hóba. A főemberek közül néhányan, mint Eckhardt, Pauler mindjárt az első cikkeimnél mellém álltak, Rédey, aki a Nyugat-kör ízlését oltogatta bírálataival a szittyákba, szintén fölmelegedett; a szerkesztőkben pedig, igazán nehéz megmondani, mi volt nagyobb, a jó igyekezet vagy az ötletszegénység. Mindenki érezte, hogy ennek a szegény, kiszikkadt folyóiratnak jó kiadós esőre van szüksége, s az én naivul arcátlan fellépésemnek olyan volt a szele, hogy abban esőt kellett szimatolni. A pillantások a hátamat bökték, a mormogások néha a fülembe jutottak, de én ettől csak még vakmerőbben alakítgattam, bélelgettem a kókadt fészket, tojásaimnak költőhelyül. [111]

Elsősorban a munkatársi listát akartam felfrissíteni. Még mindig magamon át ítéltem meg az „ország rejtett erőit”. Ahogy én ott szunnyadtam a tóban, amíg az irodalom gólyája, Osvát Ernő le nem dugta értem a csőrét, még hányan szunnyadhatnak ott hasonlóan; bizonyára érdemesebbek rá, hogy a Napkelet töméntelen papírján megosztozzanak velem, mint ezek az elbúsult elbeszélők, akik paraszttörténeteikbe, jó, hogy be nem jegyezték oldalanként: már nyolc pengő árát írtam, hála isten, már tizenhat pengő árát írtam, valahogy majd csak kinyomom a nyolcvan pengő árát is. Ez a hit az „ország rejtett erő”-iben persze tévhit volt, az írók manapság elég korán fölfedeztetik magukat; az olyan vad alak, mint én voltam, inkább kivétel, mint szabály. De ha még csupa Katona Józsefet ástam volna is ki a nyilvánosság alól, hányat bírt volna el belőlük a Napkelet? Azt hiszem, egy is sok lett volna neki. Egyelőre azonban úgy szólt minden, ahogy futtam; a Hatvany-ütközet óta a szerkesztők eltüntettek előlem mindent, ami a terep ellenállására figyelmeztethetett, Tormay szinte hozzáifjodott az én lelkesedésemhez. Azt ajánlottam, hirdessen a Napkelet „állandó pályázatot” versre, elbeszélésre, tanulmányra; én vállalom, hogy mindent elolvasok. A Napkelet jó munkákat, tehetséges munkatársakat kap s a „forgalma is nő”, tettem hozzá csábétekül, az a sok pályázó mind megveszi. Tormay nem mert egyedül dönteni; Pauler Ákosnál találkoztunk az egyetemen, aki a Napkeletnek valami igazgatóféléje volt; rajtam s a két szerkesztőn kívül ott volt még a folyóirat pénzügyminisztere is, akinek a kitűzött díjak és a várható nyereség mérlegkarjait kellett terveim fölött billegtetni. Én épp a találkozó napjára kaptam meg az influenzát, harminckilenc fokos lázzal mentem oda, de sápadtságom és izgalmam csak használt az ügynek; úgy álltam a négy öreg ember előtt, mint aki mögött száz hasonló láztól sápadt, tettvágyó ifjú tolong, ifjak, akik eltekintve az ifjúság kedves vakmerőségétől, angyalin ildomosak. Paulernek különösen tetszett a terv, s a pénzügyminiszter, egész enyhe ügyészi beszédet szerkesztett ellene, úgyhogy én még aznap megbízást kaptam a pályázati kiáltvány elkészítésére. A pályadíjak nagyságára már nem emlékszem, de az egész összeg nagyobb volt, mint a Nyugat pályázaton.

Boldogan mentem haza, mint aki kezébe kerítette az elemek börtönkulcsát. Azt hittem, a pályázatra beözönlő írásokba csak belé kell nyúlnom, hogy egy-egy kövér zseniporontyot kiemeljek. Csalódtam. Kézirat érkezett talán ezer darab is; tehetség alig. Ma már körülbelül tudjuk, kik azok, akiket akkor még ki lehetett volna fogni, csakhogy azok nem olvasták a Napkeletet. Egy Napkelet-pályázat nemigen vonzhatta a tehetséges ifjakat. A Napkelet-munkatársakkal is baj volt; jelige nélkül adták be elbeszéléseiket s elvárták, hogy övék legyen a pénz. A bírálóbizottság sem volt olyan kezes, mint reméltem; Dóczy Jenő, akit hallatlan tehetségszimata első pillanattól ellenségemmé tett, még azokba is beléjük kötött, akiket én a papírkosárból nagy munkával kimentettem. Egy igen tehetsé[112]ges, de durva elbeszélőt, akinek máig sem tudom a nevét, Napkelet-szempontok miatt nem engedhettünk a nyilvánosság elé. Addig ismeretlen költő, ha a tizenöt éves Weöres Sándort nem számítom, egy tűnt fel ott: Gulyás Pál (aki életem legválságosabb szakában adta vissza ezt az első buzdító lökést); a tanulmánypályázaton Mátray Lászlót ismertem meg, akkor még elsőéves bölcsészt, a győztes Hamlet-tanulmány álneves írójáról nemrég tudtam meg, hogy az Eötvös-kollégium nagy reménysége volt, akit az egyetem vaskalaposai kedvetlenítettek el.

Bizony nem nagy eredmény annyi munka után, de szerencsére nem adtam teljesen „altruizmusra” a fejem, s ami fáradságot magamba öltem, most is jobban kamatozott, mint amivel a „közügyet” támogattam. Még a közügynek is. A „Harmadik Magyarország” íróit nem találtam sehol; a Nyugat-sorozatra nem volt terem; nem maradt más kritikai tárgy, Európába kellett kiutaznom. Ez a kiutazás, mint későbbi, valóságos utazásaim is, meglehetős rendszertelen és előkészítetlen volt. Nem tartozom azok közé a fürge szellemek közé, akik gyermekkoruktól ide-oda szimatolgatnak az irodalomban, felhajtják a legfrissebb műveket, s számon tartják a legújabb véleményeket. A folyóiratokat még akkor sem szoktam elolvasni, ha előfizetek rájuk; könyvtárlátogatónak mindig nehézkes voltam, inkább elkotlottam egy-egy munkán, minthogy egy tárgykör anyagát végigízleljem. Ma húsz-huszonhét éves fiatalembereket látok, kiforratlan ízléssel s egy öreg könnytárnokot megszégyenítő „anyagismerettel”. Ez az anyagismeret, melyet egyik ismerősöm katalogizmusnak nevezett el, belőlem teljesen hiányzott. Európának egész találomra vágtam neki; egy-két név csengett a fülembe: Pirandellónak egy darabját láttam a Vígszínházban, André Gide-nek a Meztelenjét olvastam magyarul, Claudelről Osvát beszélt, Knut Hamsunról Gorkij mondta egy nyilatkozatában, hogy ő Európa legnagyobb írója, a Forsyte Saga akkoriban kápráztatta el a „higgadtabb klasszikusokért” lelkesedő urakat, Thomas Mann volt az egyetlen német író, akinek meg szoktak bocsátani, s hogy egy spanyol is legyen a sorozatban, Harsányi Kálmán tanácsára, (minő pénz és erőpocséklás) a ponyvaóriást, Blasco Ibanez műveit hozattam meg. A módszerem igen egyszerű volt: végigolvastam Pirandello összes műveit, aztán Gide, Blasco Ibanez, Knut Hamsun összes műveit, s miután kiolvastam egy szerzőt, leírtam a véleményeimet. Soha eszembe sem jutott, hogy utánanézzek, másoknak mi a véleményük, még ahhoz is nehézkes voltam, hogy a környezetükből fölemeljek egy-egy könyvet, s teljesítményüket a szomszédjukéval vessem össze.

Ez meglehetősen ostoba és műveletlen módszernek tűnhet fel, de számomra a Harmadik Magyarország reménytelen hajszolása után mégis nagy láthatártágulást jelentett. Az új írókat nem a kritikusuk vezette elő, az enyéménél fejlettebb ízlés és gazdagabb tudás tolmácsolásával hamisítva meg élményemet. Énnekem magamnak kellett benyomásommal tusáznom, dadogó küszködésem nem olvadt fel kész tanulmánypatronokban bevált műszavak nem [113] nyomták el az élmény körül tapogatózó metaforáimat. Ha a naiv eposz mintájára van „kritika” is: ez az volt; olvasó és alkotás a paradicsom első reggelén. Magyar művekkel szemben sosem tudtam, s talán ma sem tudok annyira „közömbös” lenni, hogy ezt a paradicsomreggeli tisztaságot az agitátor buzgalom el ne ködösítse. Magyar művek mögött remények csillantak meg és fekélyek bűzlöttek fel: a bírálóból utópista vagy ostorozó lett. Ezen a találomra választott cikcakkos útvonalon a szemlélődő közömbösség örömét ismertem meg; egy vasúti kocsi ablaka lett a könyv, melyben a kortárs Európa tájai váltakoztak – s annál szabadabban szemlélődhettem a magyar kritika ekhós szekere után ebből a vasút ablakból, minél kevesebb részük volt ezeknek a tájaknak mindennapi nyomorúságomban.

Egy-két íróból éppúgy megismerhet egy szellemi tájat a tájékozatlan, de alapos olvasó, mint százból a mindentudó, csak az ismeret lesz más; azé személyesízűbb, élményszerűbb, líraibb, ezé térképszerűbb, rendszeresebb, tudományosabb. Ezen a néhány írón át (pedig Thomas Mannra, Galsworthyra már nem is került sor), mégiscsak támadt valami képem a kortárs világról, s ha hézagos is, mélyebb mint amit folyóiratokból lehet szerezni. Csaknem minden művet eredetiben olvastam, a nyelv újsága hozzátapadt az íróéhoz, a mondatról mondatra betűzött szövegben egyszerre bontakozott ki költő és nyelv szelleme. Az anyanyelvén sosem olvashat ilyen figyelmesen az ember; ott egészben érzi a stílust, itt külön-külön a rostjait.

Nyelvtudásomról sok ostoba legenda terjedt el; itt a helye, hogy megcáfoljam őket. Idegen nyelven én sosem tudtam rendesen megtanulni; németül akadozom, franciául dadogok, olaszul nyögök; volt olyan idő, hogy angolul, oroszul diskuráltam valamicskét, ma talán a számat sem tudnám kinyitni. Már a középiskolában is az idegen beszéd volt a leggyengébb oldalam; azóta annyit beszéltem csak, amennyi elkerülhetetlen volt. Annál hamarább tájékozódom egy idegen nyelvben mint olvasó. Ezt a képességemet ezeknek a tanulmányoknak az előkészítése közben fedeztem fel. Böngésztem én addig is Dantét, Shakespeare-t, Corneille-t, Goethét eredetiben, de nagyon nagy időközökben, ifjúságom különböző korszakaiban; s ha nyelvtudásomra gondoltam, a szótár nyomorékjának kellett tartanom magam. Mert felfedeztem, hogy én ezeken a nyelveken egész oeuvre-ket tudok végigolvasni, egykettőre elvetve a szótár mankóját. Az új nyelvek, mint a spanyol vagy a norvég, szinte csak dialektusai voltak már a régieknek. Egy év alatt hat nyelvben vittem annyira, hogy regényeket tudtam olvasni rajtuk. Ez nagy öröm volt, mintha Európa kulcsai estek volna az ölembe.

Alig másfél év telt el első tanulmányom megjelenése óta, de ez épp elég sűrű kritikusi múlt volt már, hogy hajdani magányom, melyben költőnek nevezhettem magam, homályos üvegen át derengjen felém. Az emberek elrubrikáztak. A „tehetséges fiatal kritikus” lettem, akinek kicsit Szabó Dezső-s a stílusa (ez alatt azt értették, hogy bőven ontom a hasonlatokat), de remélhetőleg elnövi, s közben az [114] emberi érdekek szövevényében is kiigazodik. A kritikus az ő magyar tapasztalataik alapján azt jelentette, hogy nem író. Gyulai Pál és Beöthy Zsolt nagy kritikusok voltak, s a közepes regényű Schöpflin Aladárról, noha a Nyugat gárdájához tartozik, nem lehet tagadni, hogy kiforrt kritikus, de jaj a regényei és hajjaj a drámái. Ennek az összeférhetetlenségi törvénynek az alapján én is azzal vásároltam meg kritikusi rangjelzésemet, hogy az íróiról le kellett mondanom. Hiába céloztam egészen óvatosan a szerkesztők előtt a Horváthné meghal-ra, nem kértek elbeszélést tőlem, versre magam sem mertem gondolni. Ügyes nőcskék egykettőre helyet szorítottak gyermeteg kísérleteiknek, s nekem, aki egy pályázat nyertese s egy pályázat bírálója se voltam, tisztelni tartóztam bennük a szépíró sarzsit, mint ahogy a legöregebb zupás őrmester is tisztelni tartozik a legnyálasabb hadnagyot. Pedig most, hogy szinte belevesztem a kritikába, szépírói gyökereim egyre jobban sajogtak. A külföldi írókat nemcsak bíráltam, tanultam is tőlük, új mesterségbeli lehetőségek csillantak föl, most már ki tudnak törni a Horváthné meghal autószuggesztiójából, csak ne éreztem volna valami beteges szégyenkezést attól, hogy bírálataim mellé elbeszélésekkel, versekkel tolakodjam. Bírálni és alkotni, ez majdnem annyi, mint bírálni, hogy alkotásainkat igazoljuk, s ebben (s nem a kétféle képességben) csakugyan van valami összeférhetetlenségféle.

Megint Zsinka lett a „felfedezőm”. Panaszkodott, hogy nincs megfelelő novellája a következő számra, pedig már nyomdába kellene adnia. Én céloztam rá, hogy nekem volna egy, az talán megfelelne a Szemlének. Zsinka ráállott, bár a Horváthné meghal után nemigen várt valami „megfelelőt”. Valójában nem is volt „megfelelő” novellám; akkor este kellett megírnom s másnap már a nyomdában volt. Ragaszkodtam hozzá, hogy álnév alatt jelenjék meg; részben az összeférhetetlenség miatt, részben, mert féltem, hogy túlságosan megfelelő lett. Alighanem így is volt, mert az elbeszélés (Fiatalok: egy tábor) nagyon tetszett, s a Napkelet Németh László után most már Lelkes Lászlót is elkívánta a Protestáns Szemlétől. A törzsasztal pechjére mindkettő én voltam.

Ettől fogva a Napkeletben és a Protestáns Szemlében több elbeszélésem jelent meg álnév alatt; sőt két langyosabb versem is, egyik a kislányomról szólt, amint luftballonjával az őszi parkon az anyja karján végiglebeg, a másik nagyapámról, akivel a szilasi kisszobában, az aggkor refúgiumában annyiszor ültünk egymással szemben, én a kertben kigondolt verset kottázgatva, ő fecsegve és pityizálva. Az elbeszélésekről hamarjában nem is tudom milyenek (ami írásom kéziratban maradt, itt van a fiókomban, de ami megjelent, szétszóródott a kölcsönkért folyóirat-számokkal.) Én akkoriban afféle taktikai műveknek tekintettem őket, melyekkel szépírói pályám egyengettem. Legjobb tudásom szerint írtam meg a taktika inkább csak a tárgyválasztásban volt. Az elbeszélések, mint látni fogjuk, meg is tették a magukét, az Emberi színjáték sosem jelenhetett volna meg, ha az ő sikerük föl nem puhítja a talajt, de az [115] öregapámról szóló verssel (talán első az azóta százszámra gyártott öregapás versek közt) nem volt szerencsém. Ebben a versben szegény nagypapa sokat szájhősködik, úgyhogy nagymama, a novella Horváthnéje kifakad ellene, „Csak temessen el”, motyogja, lámpát gyújt, szemüveget vesz s róni kezdi a Bibliát. Ez a nagyapámról szóló vers vége, s szerencsétlenségemre egy olyan nagyapa kezébe került, aki az unokák kegyeletsértő humorával szemben a legőszintébb felháborodást érezte, s felháborodását a szerkesztővel szemben is éreztette. Mondjam-e, hogy ez a nagyapa Varga Gyula volt? Zsinka valahogy kimászott a bajból, de nekem azóta sem jeleni meg egyetlen sor versem sem sehol.

12.

Könyveket nem lehet büntetlenül olvasni; amibe az ember a betűn át belekóstolt, meg akarja ízlelni a valóságban is. Akinek az élete nem nyújtózik ki többé olvasmányai után, az vagy a könyvről mondott le vagy az életéről. A külföldi írók társaságában tett európai utazásom egyre bűvösebb színekkel festette ki képzeletemben egy valóságos európai utazás tervét. Az utazás szónak bennünk, akik a háborúban nőttünk fel, s puskákkal teletűzdelt kerítések szorongatását éreztük magunk körül, varázsló akusztikája volt. Bennünket sajnált Ady, hogy nem tudjuk, mit susognak éjente a Szajna-habok, mivel ifjúságunkból csakugyan hiányoztak valamiféle habok és valamiféle suttogások, elhittük, hogy ezek csakis a Szajna-habok lehettek. Egyetemi hallgató koromban, mint az apám iskolájához tartozó cserkészcsapat vendége, egy hét alatt végigröpültem Olaszországon, hat-hét évvel fiatalabb suhancok közt csörtettem az Arzenál körüli lebujokban; Rómában a Monte Pincio fáinak éles tavaszi árnyékai közt ott száguldott a többié közt az én cserkészkalapom árnyéka is. A könyveim most újra megkívántatták velem a Svábhegy széles háta mögött a végtelen teret, mely felé esti, vérmezei sétáinkon annyiszor kísértük tekintetükkel a vándorló napot. A feleségem Bécsen kívül még semmit sem látott Európából, s nekem könnyű volt egy-egy helynév körül a várakozás bizonytalan mondatát támasztani fel. Ebben az évben a rendes három diákomon kívül még egy negyediket is vállaltam, akit különbözeti érettségire készítettem elő. Diótörőbe való feje volt, egy óra helyett három-négyet is vesződtem vele, mégis javítóra bukott. Összetörve ment el tőlem, s én is összetörve estem a díványra, amikor elment; de valamelyest megédesítette a kínlódást, hogy tudtam, most kerestem meg azt a három pengőt, amelyet Fiesoléban, a kolostor mellett fogunk elkávézni.

Május végére együtt volt kétezer pengő; az államtól is kaptam Pauler Ákos névjegyére egy szerény segélyt (ekkor az egyszer támogatta tanulmányaimat a Collegium Hungaricum-os Magyarország); betegeim száját egykettőre rendbe szedtem s az új jelentkezőket boldogan küldtem el; kérem tessék ősszel jönni, én „külföldi tanulmányútra” megyek. Úgy számítottam, hogy két-három hónap[116]ra is futja a pénzem; a körutazási jegyet elővigyázatosságból csak Nápoly–Párizs–München útvonalra váltottam meg, de biztosra vettem, hogy Palermóba, esetleg Tuniszba is átjutok; Párizsból pedig Londonba ruccanok át. Az utolsó napokat alig elviselhető mámorban töltöttük; elég volt azt mondani „holnapután ilyenkor”, hogy egy óriás karácsonyfára gondoljunk, melyet holnaputántól két kézzel, telhetetlenül kopaszthatunk három hónapon, azaz egy örök életen át. Kislányunk ott játszott a Déli Vasút egyik kavicskupacán a pöfögő vonat mellett; az anyám, akinek a gondjára bíztuk, föltartotta, hogy távozóban utoljára az ő lebegő kezecskéjét lássuk; a feleségem elfacsart képpel pillantott rám, hogy elsírja-e vagy elnevesse-e magát; aztán levetettük magunkat a fapadra, egymás szemébe mosolyogtunk, s a kelenföldi állomást már azoknak a lelkiismeret-furdalásával néztük, akik tudják, mivel tartoznak életük ritka pillanatainak.

Ezzel utazásunk legkellemesebb szakaszán át is estünk. A krajnai éjszaka holdfénynél felvillanó falu képei után a fapadokon összetörve, egymásra hajtott nyakunkban húzó fájdalommal érkeztünk Velencébe. Persze, legyűrtük fáradtságunkat s legalább olyan boldogak akartunk lenni, mint amennyibe a vasúti jegy került. Egy nagyobb és egy kisebb bőrönd volt az összes csomagunk, azt magam cipeltem be a Calle dei fabriig, ahol mint kisgyerek az apámékkal laktam egy nyáron. De a régi vendéglő nem volt már meg; a tiroli vendéglős a háborúban fizethetett rá. Bizony nem a Pilseniben vettünk lakást, s a szűk lukban nem győztük egymásnak bizonyítani, hogy három napra ez is megfelel. Hatvan lírát szántam egy napra, de kiderült, hogy a jobb vendéglőkben hét líra az ebéd. Egy kis osteriában halat rendeltem, végre is Olaszországban vagyunk. Ella gyűrte a halat, de a vendéglős szakma, láttam, ágaskodott benne. Ebéd után kivezettem a Szent Márk térre, s mintha én csináltam volna az egész teret, úgy álltam meg vele a sikátor torkolatánál. Neki is valami olyasféle érzése lehetett, hogy ezt a teret én csináltam, mert csak annyit mondott: „Hát ez az? Én egész másmilyennek képzeltem.” Nem volt ebben a kérdésben és ebben a megállapításban semmi támadó; engem mégis mérhetetlenül felháborított. Nézze meg az ember a burzsuj hercegnőjét; csalódott a Szent Márk térben. Dacosan mentem mellette, s félszóval felelgettem. Este megvetésem éreztetésére egy kitűnő német vendéglőbe vittem őt, s az étlap magasabb régióiból rendeltem, ő ezt békítésnek vette, s vacsora után nem győzött a kivilágított Szent Márkkal betelni. Az is sokat lendített Velence sorsán, hogy találkozott egy lánykori barátnőjével, aki nászúton volt, s egy előkelő szállodában töltötte az első éjszakáját. Most már azonban én találtam a kivilágított Szent Márkot díszletszerűnek; mintha nem is márványból volnának azok a paloták, hanem valami opera számára festették volna oda.

Kipihent tagjaink, s ablakunk alatt a víz locsogása reggelre persze megint összebékítettek; de azért nem múlt el nap, hogy a papi frázis kegyetlenségét, mely a házastársakat útitársaknak nevezi, [117] meg ne állapítsam. Ha a házasság utazás volna, s a házastársak útitársak, ez a különben is népszerűtlen intézmény réges-rég megszűnt volna. Ellentétek, amelyek a házasságban áldásosan egészítik ki egymást, az utazásban elviselhetetlenekké válnak. Én már gyermekkoromban is röstelltem beismerni, hogy testem is van; az éhséget, fáradságot, vágyat éreztem, de nem vettem tudomásul; még kevésbé beszéltem róluk. A feleségemből ez az aszkéta szemérem teljesen hiányzott, s az utazás kitűnő alkalom volt rá, hogy az ő testét s annak minden csínja-bínját, szükségletét kettesben fedezzük fel. Ő viszont az én élhetetlenségemet fedezte fel, s megbotránkozva vette tudomásul, hogy a gyomrán megtakarított lírákat hordárok, pincérek és múzeumi teremőrök vágják zsebre. A múzeumok és a kéziratok érdeklődésünket osztották meg; az észszerű utazásról szóló elmélkedések véleményeinket. Itália műkincsei apró prózai eseményekkel forrtak össze emlékezetemben; az Uffiziben a cipő törte fel Ella lábát, a Pantheon közelében pedig egy sofőrkocsmában, kilenc órai gyaloglás után, melyet reggeli nem előzött meg, a légypiszkos tányér fölött fakadt könnyekre, amit én a vendéglős gőgre tett megjegyzésekkel toroltam meg.

A múzeumokban is csalódtam. A képek ezrei közt úgy éreztem, elvész az élmény, s a Grieben-könyv csillagai minduntalan kétségbe ejtettek. Szidtam magam, hogy nem készültem fel jobban erre az utazásra. Tanulmányúton voltam, s a tanulmányalkalmak közt vakon, süketen lődörögtem. Ez persze nem volt egészen igaz. Mostanában elég sok időt szánok a képzőművészet történetére, s látom, hogy azok az olaszországi emlékek frissebbek, mint akkor voltak; a műtörténeti korszakok szellemét ott fedeztem fel, s könyveim világításában nem kell előítéletemet szégyellnem. Egy ember érzéki előítéletei annál szervesebben függnek össze, minél kevésbé vannak „elméletileg” előkészítve. Mint a Fodor zeneiskola nem valami fényes előmenetelű növendéke, csak Bachnak és a tizennyolcadik század szonátaíróinak bocsátottam meg valamit a zongora melletti gyötrődésemből; Olaszországban a tizenötödik századi képzőművészek vonzottak. S most, hogy tanulmányokban eltelt évek után Európa történetét készülök megírni; az újkori részben először megint efelé a két század felé fordulok.

A mindennapi szükségletért, és elguruló lírákért folyó harc, múzeumrobotolások s éjszakai utazások közben a legboldogabb óráim „az eltévedések” voltak. Mihelyt egy új városba érkeztünk, s a csomagjainkat, ezeket a nyűgös gyermekeket, rábízhattuk dajkáikra a szállodában, találomra nekivágtunk az utcáknak, s nem nyugodtunk, amíg el nem tévedtünk. Mellettünk idegen színek, szavak, mozdulatok úsztak el; keskeny utcákból kiérve hatalmas dómokkal ütköztünk szembe; piaci kofák állványai közt kóborogva kihalt városnegyedbe értünk; kapaszkodók a teraszokra nyíltak, s ha fölszálltunk, a csörömpölő villanyosra, nem tudtuk, hol rak le bennünket. Ezek az eltévedések voltak a legszebbek. Bolognában, Firenzében, Pisában, Livornóban, Rómában, mindenütt. Különösen egy firenzei estére emlék[118]szem vissza szívesen. Későn értünk oda, kinn a lóversenytér körül kaptunk szállást; rövid sétánk alatt csak vacsorázóhelyet kerestünk, s vacsora után a feleségem, aki előző éjjel nem aludt, ágyba kívánkozott. Én nem nyughattam a szobában, s egy félórára lementem szellőzni. A félórából két óra lett; a dominókockából épített székesegyház, a Palazzo Vecchio történelemkönyvből idejáró épület kísértete, az Arnón túl a domboldal házai, fái összekeveredtek az égen rohanó felhőkkel, megremegtek a rekkenő nap után felserkenő szélben, s megtörtek a lámpák és csillagok sugarában. A kis földteknő tele volt lármával, emberekkel, hallgatag múlttal és harsány ívlámpákkal és bújdokló csillagokkal. S mindez idegen volt, s valami meséből mégis ismerős. Én úgy mondtam „erdő-érzésem” volt. A tátrai erdőkben futottam úgy, egyedül magányommal s a lelkesítő idegenséggel, mint gyerek.

Így gyűrtük néhány lelkes pillanatért, öregkorunkban felmelegíthető emlékért az utazás keserveit. Álltunk a Tirrén-tenger partján, s feleségem vászonruháját csapkodta a szél, mint a moziban a színésznőkét szokta. A Capitoliumon leültünk, s ha nem is határoztam el Róma hanyatlásának megírását, mint Gibbon, eltettük emlékezetünkbe magunkat a Capitoliumon, Traján undok macskái fölött, s a katakombákban a szép szakállú szerzetes nyomán. Sajnos ez a néhány lelki fényképfelvétel nagyon sokba került S minél délebbre értünk, annál kevesebbet dicsértük a fasisztafegyelmet, s annál többet szidtuk a rabló olaszokat. A nápolyi három nap azután egészen letört. Egy jóakaratú olasz egyetemi hallgató, akivel a vonaton ismerkedtünk össze, méregdrága szálloda autóbuszába vetett be; egy napunk vagy negyven pengőnkbe került, az étteremben kimártogattuk a majonézt, s kis híja, hogy gyümölcsöt nem mostunk a kézmosó edényben. Vesztünkre mindenütt nászutasoknak néztek, s virágcsokrot raktak az asztalunkra. Pompejibe, nem tudtam, hogy kétféle vonaton lehet kijutni; a hátsó kapuján mentem be; térképemnek és kézikönyvemnek meg az elülső kapu felé eső részében próbáltam tájékozódni. Romok közt voltunk, s így nagy nehezen hátul is megtaláltam, ami elöl volt; legfölebb a feleségem csodálkozott, hogy miféle helyiségeket teszek meg fürdőnek, úriháznak, kézi malomnak. A Vezúvra is föl illett volna menni; de harminc pengőbe került egy siklójegy, s ennyit nem volt szívem arra a salakhegyre rászánni. A vonaton, még Pompejibe menet, elcsípett bennünket egy olasz; azt mondta, hogy ő autón féláron visz fel a hegyre. Odaadta a prospektust is. Visszafelé megvárt az állomáson, mi kifizettük a felszállást s visszautaztunk néhány állomást, a Vezúv tövébe. A vonaton forgatni kezdem a füzetüket; akkor látom, hogy az autó csak egy darabon visz fel, onnan lovon kell továbbmennünk. Egyikünk sem ült soha nyeregben. Vesszen el a pénz, mondtam, de nem a Vezúv oldalán veszem az első lovaglóleckét. A feleségem azonban azt tartotta, hogy inkább föllovagol a Vezúvra, minthogy a pénz elvesszen. Az olasz füttyentett egyet, amikor meghallotta, hogy sosem lovagoltunk, de azt is tudomásunkra hozta, hogy ha a pénzünkhöz ragaszkodunk, most meg kell tanulnunk. Az autó egy vendéglőnél [119] állt meg velünk, ott négy-öt gyanús alak vett körül, s míg a lovakat nyergelték, ebédelnünk kellett. Azonkívül lacrima christit ittunk, amiből az olaszokat is meg kellett kínálnunk. Amikor fölültünk a nyeregbe, a szerepek felcserélődtek; feleségem sírni kezdett; most már ő akart visszafordulni, s én erőltettem, hogy akárhogy is, megnyargaljuk a hegyet. Amíg a ló meg nem indult, attól tartottam, hogy fordítva ugrom a nyeregbe, a ló kirúg alattam (nem a bordatöréstől féltem, hanem a szégyentől); de amikor láttam, hogy sikerül a lovon megtartanom magam, hallatlan büszkeség fogott el. A lovak állítólag betanított hegyi lovak voltak, de nemigen lehetett rajtuk észrevenni; a sikló, úgy látszik, kiszorította őket a forgalomból. Gyerekek futottak utánunk, s fél téglával dobálták őket, hogy jobban fussanak. Rajtam fehér nadrág volt, a feleségemen kurta szoknya, amely a nyeregben nyakába szaladt. A vezetőnk egy félkezű ember volt, aki most akarta leszoktatni lovacskáinkat az időszerűtlen legelésről. A hegy derekán, egy söntés félében három-négy olasz várt; azokat megint megitattuk lacrima christivel, s láttuk a szemükben a kajánságot, amit a játékos vadak érezhetnek, amíg a kezükbe esett fehérekkel udvariaskodnak. A Vezúv tetején egy nagy luk volt, annak a közepén egy füstölgő domb, amelyből kövek repültek szerteszét. Visszafelé a félkarú ember leesett a lóról, fél lába a kengyelbe akadt s a fél karjával sántikált a földön. A ló szerencsére megállt vele, az enyém meg mellé állt, úgyhogy felsegíthettem. Hálából a félkezű elkérte a feleségem retiküljét, amelyben a pénzünk java volt, s egy ízben elmaradt az erdőn. Micsoda megkönnyebbülés, amikor kiszabadultunk ennek a furcsa vállalatnak a markából. Az út lacrima christikkel, borravalókkal jóval többe került, mintha siklón mentünk volna fel; este tajtékos nadrággal állítottam be a szállodába, s a nyereg törése csak párizsi tartózkodásunk vége felé gyógyult be. Olaszországból ennyi elég is volt. Másnap vonatra ültünk; két nap, két éjjel utaztunk; Rómán, Genován, Marseille-en, Lyonon át kiszállás nélkül Párizsba. Amikor a vonat az édeskés Riviéráról szép lombfás, dunántúli forma dél-francia tájakra tért be, mintha egy lakkos körmű, atropinozott szemű szajhának a hálójából szabadultam volna meg.

Amikor Párizsba megérkeztünk, befejezettnek tekintettem az utazást. Volt még öt-hatszáz pengőm, s egy hónapig legalább itt kinn kellett maradnom, hogy odahaza rajtunk ne mulassanak két esztendeig. Olaszországban eleinte vidáman kérdezősködtem, fecsegtem, dudogtam; amikor Párizsba, értünk minden idegeneket szólogató hajlandóság kiállt belőlem. Egy papírra fölírtam, hogy milyen szobát akarok, a feleségem azzal házalta végig a Sorbonne körüli kis szállókat. Ujjai és a Párizsban is ismeretes német számok segélyével alig egy óra alatt igen kellemes hónapos szobát vett ki, nyolcvan pengőért. Én egy-két nap alatt megmutattam neki, amit megtudtam; egy könyvesboltban megvásároltam Proust összes műveit, s nincs az a vizsgára készülő egyetemi hallgató, aki olyan keveset törődött Párizzsal, mint én. A Louvre és a Sorbonne utcái, házai közt járkáltam ide-oda, s Watteau, a tizenkilencedik századvégi francia [120] festők meg Proust jóvoltából, tökéletesen meg voltam elégedve a világ fővárosával.

A feleségem nem különben. Párizs akkoriban nagyon olcsó volt; kitűnő, hosszú kenyereket lehetett kapni, hozzá vajat, szardíniát, abból remek vacsorákat csaptunk. A reggelit hol a bárban hörpintettük fel, hol az előzékeny és szellemes mindenes emberünk adott be egy-egy hatalmas ibrik tejeskávét. Ebédet öt frankért ettünk egy diákétkezdében. Öt tálacska ételt kaptunk; négerek vicsorították mellettünk a mosolygó ínyüket, japánok udvarolgattak fehér leányoknak. A kiszolgáló lányt Ivonne-nak hívták s két-három nap alatt rájöttem, hogy mit csicsereg, amikor az étlapot vagy az ételeket elénk rakja. Ella már Velence óta egy kendőt készült venni; illik valami ajándékot vinni az anyámnak. Most kendővásárlás ürügyén otthagyott a könyveim mellett, s amikorra utolsó este a kendőket megvette, azt hiszem, Párizs minden kereskedőjét elkápráztatta a német tudásával, tudniillik csak Párizsban tudnak nála is kevesebbet németül. Közben lenyíratta a haját, belenyugodott, hogy a moziban pénzt kell adni annak, aki a helyünkre vezet; megszerette Rodint és Ingres-t, a Luxembourg-kertben sajnálta, hogy nincs itt a mi Pocókánk, a stadionban drukkoltunk a magyar vízipólózóknak, egyszer elcipelt egy mulatóba, s egyszer megnézte velem az Elektrát, viszont nem jutott fel az Eiffel-toronyba. Nagyszerű város volt ez; akár a Krisztina, csak nagyobb és szebb. Nápolyban sosem olvastam volna el ilyen nyugodtan a Du cóté de chez Swannt. „Párizs az én Bakonyom?” Bizony, bizony. Itt minden elől el lehet bújni; még az utazás közérzete elől is.