Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

(Egy kis összehasonlítás)

Az utódállamok irodalmi és művészi törekvéseinek figyelője bámulattal tekint az erdélyi irodalom fejlődésére és kialakulására. Csodálattal tölti el az a hozzáértés, tapintat és az az ügy iránt való meleg szeretet, amely művészi és irodalmi munkára egyesítette a különféle, néha ellentétes tényezőket. Győzelme ez a mindenek felett álló szempontnak: az erdélyi magyar kisebbségi kultúrtörekvések összefogásának.

Dicsérettel és elismeréssel kell adóznunk báró Kemény Jánosnak, akinek marosvécsei otthonában a magyar irodalom új nemzedékét sikerült közös munkára bírni. Az irodalom munkásainak különböző világnézete eltérő, irodalmi iránya nem volt fontos szempont. A magyar kisebbségi kultúrának nagy befogadóképessége van, és kellő megértéssel ellentétes irányok, nézetek is megférnek egymással.

Szövetkezeti alapon megalapították az Erdélyi Szépműves Céhet, amely kiadója a Helikonnak és sok nagy sikert aratott könyvnek.

A Helikon az egyike a legjobb folyóiratoknak, amelyek valaha magyar nyelven megjelentek. Ez az irodalmi munkaközösség megérdemli minden kultúrember rokonszenvét és elismerését, mert fényes bizonysága, hogy a megszokott keretek és formák nélkül is ragyogó eredményeket lehet elérni az irodalom és művészet felvirágoztatása terén. Érdekes, hogy ennek a magas nívójú mozgalomnak nincsenek kötött alapszabályai, sem elnöke, sem pedig bürokráciája. Erről a kérdésről szóltam a Magyar Közművelődési Egyesület egyik előadó ülésén. Természetesen az erdélyi írók páratlan erkölcsi és anyagi sikereit párhuzamba állítottam a mai vajdasági viszonyainkkal. Az összehasonításnál nem vitatható, hogy a vajdasági magyar irodalmi és művészi állapotok elmaradtak az erdélyi mögött. Igaztalan volna az, aki a csodálatos kultúrmunkát, amit Erdély öreg és fiatal írói végeztek nem a legnagyobb elismeréssel fogadná. Rossz magyar volna az, aki az erdélyi Helikonban kifejezésre jutott magyar géniuszt nem ismerné el.

Igaz azonban az is, hogy az erdélyi viszonyok sok minden másban nem hasonlíthatók Vajdaságunkhoz. A magyar lakosság száma háromszor akkora, mint a mienk. Természetesen, hogy íróiknak és olvasóközönségüknek is nagyobb a száma. Gazdag és különleges történelmi múltra tekinthetnek vissza. Hagyományaik pedig bő forrásai kultúréletüknek. Törekvéseiknek anyagi alapját a régi Erdély nagy értelmiséggel bővelkedő városai biztosítják. Ezekhez [107] csatlakozott, most a határok változásával: Temesvár, Arad és Nagyvárad. Ez a három város maga több kultúrlelket, olvasót és előfizetőt jelent, mint egész Jugoszlávia magyarsága.

Azután ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az erdélyi magyar írók két olyan támasszal és vezérrel rendelkeznek, mint gróf Bánffy Miklós és báró Kemény János. A régi arisztokráciának ez a két tagja azt a nemes tisztet tölti be, amelyre Jugoszláviában egy gazdag magyar sem vállalkozott: a mecénás szerepét. Azokat a filléreket, amelyekkel Jugoszláviában a magyar irodalmat istápolják, a magyar középosztály adja. Túlzás nélkül hozzátehetjük, hogy nem könnyen, sőt néha áldozatosan.

Nem állítom, hogy a jugoszláviai magyar írók ugyanolyan értékű kultúrmunkát teljesítenek, mint az erdélyiek. De tudom és meggyőződésem, hogy a tradíciónélküliség, a más kulturális és anyagi feltételek az okai ennek. Íróink sokkal nehezebb viszonyok között tisztességgel, nem minden eredmény és dicsőség nélkül szolgálják a magyar kultúrát, művészetet és irodalmat. Az erdélyi írók már több olyan névvel dicsekedhetnek, akik az egyetemes magyar irodalomban kapták fémjelzésüket. Most már mi sem nélkülözzük ezt az elismerést. Fekete Lajos a Baumgarten-díjak kiosztásánál jutalmat kapott. Fekete Lajos fiatal éveiből tíz évet töltött itt, és lélekben még ma is idetartozik. Az idén ő volt az egyetlen a kisebbségi magyar írók közül, akit kitüntetés ért. Ez az elismerés közvetve a délszlávországi magyar írókat és a Kalangyát is érte.

Alig néhány hónapja, hogy itt megalakult a Szenteleky Irodalmi Társaság, amelynek minden egyes tagja megérdemli, hogy munkájukkal külön foglalkozzunk. Nem szándékom itt részletes, csak összefoglaló beszámolót adni, és azért nagyon sok említésre érdemes író és szerző munkáját nem említem. A múlt évi termésből mégis kiválik Szirmai Károlynak Ködben című novelláskötete, amelyről Kállay Miklós a kiváló magyar esztéta tanulmányt írt a Kalangyában. Kállay Miklós értekezésének lényege az, hogy Szirmai méltón foglalhat helyet az egyetemes magyar irodalomban.

A másik megemlékezésre méltó irodalmi esemény a Szenteleky Kornél gyűjtésében Akácok alatt címmel megjelent elbeszélő antológia. Ha az elmúlt esztendőben a Kalangya csak ezeket a műveket adta volna ki, úgy a jugoszláv magyar irodalomnak ez is szép teljesítménye lett volna. De egyedül a Kalangya kiadóhivatala tizenhat könyvet jelentetett meg, amelyekkel külön-külön is érdemes foglalkozni.

Kállay Miklós, a kiváló kritikus igen helyesen állapítja meg a vajdasági írókról, hogy maga az antológia döntő bizonyíték amellett, hogy van vajdasági magyar irodalom, amiben ennek a földnek, ennek a népnek lelke tükröződik az egyetemes emberi közösség széles horizontján.

Ha az erdélyi és vajdasági irodalmak között lényeges különbséget keresünk, akkor a színpadi irodalomról kell beszélnünk. Ha eltekintünk Hunyadi Sándortól és Indig Ottótól, a két nagy be[108]érkezettől, akik ma már nem is erdélyi, hanem budapesti írók, akkor azt látjuk, hogy az erdélyi írók a színpad számára alig dolgoznak.

Ezzel szemben tapasztaljuk, hogy a vajdasági írók meglepően sok színpadi terméket produkálnak, és azokat elő is adatják. Tavaly pl. egyedül Becskereken három eredeti operett és néhány vígjáték került színre. Túlzás volna azt állítani, hogy akár drámai, akár zenei szempontból tekintve itt teljesen kiforrott művészettel állunk szemben. De amit kaptunk, az reményt ébresztő. Bizonyos, hogy nemsokára kitermelődik olyan drámai irodalom, amely határainkon kívül is elismerést biztosít szerzőjének. Erre a feltevésre jogot ad többek között az az örvendetes tény, hogy a magyar rádió zenepályázatán, bár négyezren vettek részt, a második díjat egy vajdasági magyar zeneszerző, Vitkay Gyula nyerte el. S aki figyelemmel és hozzáértéssel hallgatta tavalyi operettjeink bemutatóit, az megállapíthatta, hogy nem egy olyan részlet csillant elő, hol a színpadon, hol a zenekarban, amely elfelejtette, hogy itt első kísérletről van szó. Nem egy mulattató szövegkönyvvel találkoztunk, amely arról tanúskodott, hogy a szerzői tisztában vannak a színpad követelményeivel. Aki mindezt elfogulatlanul szemléli, abban az a meggyőződés születik, hogy idővel ugyanezek a szerzők meg fogják írni azt az operettet vagy operát is, amelynek szövege a mi életünket tükrözi vissza. A zene pedig abból a kimeríthetetlenül gazdag forrásból táplálkozik, amelyet az itteni magyar és szerb népdal kínál pazar bőséggel. Bízom abban, hogy nemsokára jugoszláviai magyar operát hallgatunk.

Külön kell megemlítenünk, hogy Jugoszláviában magyar színtársulat nem működik. A színpadi írók ezáltal nem segédkezet nyújtó színművészekre, hanem műkedvelőkre kénytelenek támaszkodni. Ezzel szemben érdekes jelenség, hogy mióta hivatásos magyar színészek nem játszanak, nagyobb városainkban tehetséges, nagyra hivatott műkedvelő gárda fejlődött ki. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, mert szintén egyik elismerésre méltó diadala a jugoszláviai magyar kultúrának.

Igazságtalanság volna meg nem említeni a jugoszláviai magyar Helikont, a Kalangyát. Sok meddő kísérletezés után, mint a Vajdasági Írás és egyéb rövid életű folyóiratok, a Kalangya immár három esztendeje jelenik meg és kivívta magának úgy itthon, mint a határokon túl a magyar közönség elismerését. A Kalangyát Szenteleky Kornél alapította, és bár szerkesztője fiatalon elhunyt, a Kalangya túlélte a tél zord napjait, sikeresen megküzdött a májusi faggyal, s a perzselő nyártól sem fonnyadt el, s most már ott tartunk, hogy bízhatunk benne, miképp az egyre izmosodó fában. A Kalangya minden támogatást megérdemel. Hozzáértéssel szerkesztik, épp felöleli magában a bennünket érdeklő problémákat, megszólaltatja a vajdasági írókat és jó fordításban közöl szerb irodalmi műveket, ami a kölcsönös megértés szempontjából igen fontos feladat. Sok szép és figyelemre méltó verset olvastam itt is akárcsak a [109] Helikonban. Olyanokat is, amelyek megérdemelnék, hogy más nyelvű olvasóközönséggel is megismertessük. (E sorok Írója három kötetben igyekezett fordításaival a magyar poézist a német közönséggel megismertetni.) Ha módomban áll, a legközelebbi kötetem címe ez lesz: Die ungarische Poesie in den Nachfolgestaaten. Hadd ismerje meg a külföld a Magyarország határain kívül dolgozó magyar írók irodalmi termékeit.

Összegezzünk: Örömmel látjuk, hogy Erdélyben a világháborút követő időben erőteljes magyar irodalom sarjadt fel. De ugyanekkor megállapíthatjuk, hogy a jugoszláviai magyar írók és költők sem nézték ezt a megmozdulást ölbe tett kezekkel, hanem elkövettek minden lehetőt, hogy anyanyelvünket, nemzeti létük alapján megtartsák és továbbfejlesszék. Minden tiszteletünk az erdélyi magyar íróké, de korán elhunyt vezérpoétánk szavával élünk, amikor azt mondjuk: „Szeressük azt, ami a miénk”.

Mindezt el kellett mondanom, hogy a vajdasági íróknak és költőknek a kultúra fejlesztésére s a magyar lélek erősítésére irányuló sokszor lenézett és ritkán méltányolt munkájának megbecsülést és méltó elismerést szerezzünk. S bár az erdélyi magyar írók minden kétségen felül értékesebb eredményeket mutatnak fel, mégis egyforma munkát végzünk, egyet akarunk és egy a célunk: valamennyien a népek és nemzetek kibékülését és megértését hirdetjük, és magyar irodalom segítségével törekszünk megvalósítani az emberi szolidaritást.