Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

Fönn, valahol a valószínűtlen végtelenben ezüstgitárt penget az álmodó hideg,
Hull-hull a hó: most minden csupa ékszer s opálos diadém, havas sugárzás veri a város homlokát
S üres, fáradt villamosak sikongnak mereven álmos utcákon ál. Kongó terek, Dermedt liget. Sápadt fénykendőkben vacognak a fák: zúzott üvegdíszek.

*

Valahol boglyas tornyok mártják bomló egekbe fehérre szórt szellős fejüket, Mereven fülelnek szerte az éjszakába s ólálkodnak ódon, vacogó kereszttel
S álomszerűen – ahogy hűlt szívükben az óragép perceg súlyosan s hangokat ereszt el:
Őrlik az Időt, mely fagyosan virraszt halott tárgyak felett veszteglőn, a süket.

*

Most tükrös termekben pazar csillárok ontják a fényt, sikong a dzsessz, és tart a bál
Suhog a selyem, csillog a brokát, csörög az arany, csellóz az öröm, csengnek a dalok –
Míg városvégi viskók ványadt vackain rongyokba száz meg száz koldus vacog,
S fűtetlen, görnyedt gerendák alatt hét óta éhezők seregére leskel a kancsal halál…

*

A zárdákban most fehér apácák rózsafüzéres kezekkel kísértetet űznek, zsámolyokra esve,
És lázak vonítnak éjféli klinikákon, míg kívül csikorog a fagy kemény nyers ostora.
Most duzzad a titkos élet, és bűnök pezsegnek, szenvedélyek forrnak: ó, mennyi Szodoma
Kormozza a lelket! S mennyi piszkot szennyez rá rossz cédák cudar teste…

*