Ó, néha már nem érzem a rabságom
Két kezem is szépen szívemre teszem,
s ott bent elülnek a vad rohamok –
ütni, ölelni érdemes-e? –
és mosolygok a titkokon:
amikhez eddig nem értettem.
Én tudom már –
hogy az ölelés melege és az ütés
mind-mind az én szívembe hull,
hogy mindenki önkarjába hull:
mikor feleletet vár.
Igen: valaki a szívünk mélyén fáj –
a legszebb gyermek – [99]
kinek tejarcán még nem vonaglott
fájó, felmart anyai száj –
akié minden könnyünk,
akié minden örömünk!
Ő az: aki sugaras, megtaláló
szemmel mindig – Énrám vár.
Az én szememben mosolyog és sír
ő – aki egyszer majd megszületik
egy szép reggelen: iszonyú, vajúdó éjszakán –
amikor majd letépi magát szívemről,
amikor ajkunk egy sóhajban
egymáshoz ér – egy csókban
egymásnak mindent megbocsátván! |
Fejlesztette: GAS Softwares