Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

Úgy ültek egymással szemben, mint az apostolok az Úr asztalánál. Hangot nem adtak, csak faltak nagyokat, akárha sohse ettek volna. Szembe az ajtóval volt az asztaluk, ha valaki korai vendég érkezne, mindjárt meglássák és rázendítsenek egy indulóra. De senki se jött még, mert este hét óra volt csak, és így tovább ették a kozmás maradék paprikást a füstös képű öreg legények.

Egyformán feketék voltak mind éppen, hogy az egyik soványabb volt, a másik kövérebb; ez kicsi, mint egy gyerek, amaz meg hosszú égimeszelő. Csóré prímásnak akkora hasa volt, hogy egy nagyobbacska gyerek vígan eljátszadozhatott volna benne. Fütykös cimbalmos pedig éppen úgy nézett ki, mintha valaki mindig a nyakán ülne. Feje egészen előre esett, a melle pedig behorpadt a sok cimbalmozástól. Fiktus nagybőgős volt a legfiatalabb közöttük, magas széles vállú legény, égő fekete szemekkel. Nem egy asszonyt bolondított már magába. Aztán a többiek, Torma meg a Bicska kontrások és Patkány a pikulás.

Patkány volt a legkülönösebb közöttük. Szemeiből két árok húzódott le egészen a szája széléig. Mert Patkány örökké könnyezett. Ha evett, ha muzsikált, ha nevetett, vagy ha tétlenül nézett maga elé, örökösen két könnycsepp gurult végig az arcán. S az idő hosszú során – mert Patkány már az ötvenben ballagott – amint a patak a fekete földben, úgy az ő fekete képén is medret mostak maguknak a könnyek. Valami szembaja lehetett, nyilván a sok éjszakázástól. Most is, amíg a vacsoráját ette könnyezett, a szája szélén meg piros paprikás-lé csurgott az álláig. Két pofával falta a húst, közben sziszegve szívott levegőt magába, hogy leküzdje az étel csípős erejét. Úgy nézett ki most könnyező szemével, szétlapított orrával és pirosan csöpögő állával, mint egy rosszul festett vásári bolond.

Lassan azután abbahagyták az evést. Az étel is megfogyott az asztalon, meg a bendőjüket is megrakták már. Sok fért beléjük, mert napjában csak egyszer ettek itt a kocsmában. Otthon nem volt mit enni, meg különben is aludtak napközben. Ez az evés egész napra szólt.

Amikor befejezték a vacsorát, mélyet sóhajtottak, nagyokat nyögtek, jóllakottan, aztán ki-ki hangszeréhez ment és hangolta, pöcögtette a húrokat rajta. Utána valami elkopott indulóba kezdtek, amilyet már az inasok sem fütyültek az utcán.

Így ment ez minden este.

*

Éjfél felé lassan szállingóztak már a vendégek. Jöttek a kucsé[94]berek, virágos asszonyok, mert tudni lehetett, hogy ilyenkor kezdődik a mulatozás. Ilyenkor jött Lórika is, aki művirágot árult.

Lórika még egészen gyermek volt, talán tizennégy éves mindössze. Sápadt, csenevész kis cigánylány. A kucséberek és a többi virágárusok csak bejöttek körülnézni, s ha senki se volt, gyorsan odébbálltak. Lórika nem. Lórika behúzódott a nagybőgős mögé a sarokba, és ott gubbasztott virágaival. Műselyemből horgolt virágok voltak ezek, rikító pirosak, kékek meg sárgák. Egy rózsa alakú drótra voltak fonva a szálak, és Lórika azt tartotta, hogy szebbek az élő tubarózsánál. Illatuk nem volt, de fénylettek a lámpa alatt, úgyhogy Lórika nem győzte nézni őket. Nappal ő maga csinálta ezeket a rózsákat, hogy este eladja őket a részeg embereknek, akik nem válogatósak, és akik ezekkel a rikító művirágokkal is beérik. Minden este előbújt a kicsi külvárosi házból, mint az éjszakai madarak.

Patkány, a pikulás valahányszor meglátta a kislányt az ajtón bejönni, intett a fejével. Vagy előre intett, ami azt jelentette, hogy a vendégekhez kell menni, ha kinézett belőlük vásárlási kedvet, vagy a háta mögé intett a fejével, ami meg azt jelentette, hogy Lórika nyugodtan szundikálhat a bőgős mögött. Mert Lórika Patkány kislánya volt. Most is, amint belépett a kislány a kocsmaajtón, Patkány a bőgős mögé parancsolta.

Nem volt igazi mulató vendég a kocsmában. Az egyik asztalnál valami bolond szabó ült és mesélt a pincérnek háborús kalandjairól. Már kissé be volt rúgva, és ezért állandóan zsíros szavakkal dobálódzott. Szivar volt a szájában, de egészen rongyosra rágta már, mert nem vette ki a szájából beszéd közben sem.

– Mondom, grófkisasszony volt, és úgy belém habarodott, hogyha egy kis eszem lett volna, elvehettem volna feleségül. De én marha voltam, alig vártam, hogy vége legyen a háborúnak, s aztán feleségül vegyem a szeretőmet. Mit csináltam most? Csak varrhatom a nadrágokat, amíg bele nem bolondulok, mert sok köll annak a sok kölöknek, akiket ez a marha feleségem nekem szült. Így mesélt és minduntalan büdös bagólét köpött maga mellé a padlóra.

A pincér unottan hallgatta, mert már kívülről tudta az egész mesét, amelyet a szabó minden este elmondott. Ismerte a grófkisasszonyt, akit Lengyelországban hódított meg a szabó őrmesteri mivoltában, amikor egy falut megszálltak. Nagy kastélyról, rengeteg hold földről és egy ringó derekú leányról beszélt a szabó, de mindez úgy összefolyt a fejében, úgy elmosódott a saját nyomorúságos életével, hogy nem kezdhetett mást vele, csak elböfögte százszor, ezerszer füstös kocsmaszobákban, és közben leitta magát nagy boldogtalanságában. A banda meg tovább muzsikálta az érzelmes dalokat.

Egyszerre kinyílt az ajtó, és nagy robajjal betört három férfi. Az egyik, aki elől jött, lovaglóostort szorongatott s a nadrágját verdeste vele. Futva előjött a gazda is, hétrét görnyedt a vendégek előtt, a pincér fejvesztetten rohant egyik sarokból a másikba, hogy [95] megfelelő helyet keressen az uraknak. A cigányok rögtön átcsaptak egy lármás indulóba, a bolond szabó pedig abbahagyta a mesét, szivarját kivette a szájából, úgy bámult az urakra, pislogó zavaros szemeivel.

A gazda a szeparéba vezette őket, és rögtön utána intett a cigányoknak is. Csóré meg Patkány bementek az urakhoz.

– Máma én is így mulathatnék, a fene a marha fejemet egye meg – dörmögte magában a szabó és kiitta a borát –, de nem baj, az ember csak két nagy marhaságot csinálhat az életében. Egyszer, amikor a világra jön s egyszer, amikor meghal. A többi mind semmi. – Azzal unottan legyintett.

Az urak pedig már hangosan énekeltek a belső szobában. Az első a lovaglóostorral Vitkovics Karcsi volt, egy környékbeli földbirtokos, akit híres mulatozásairól mindenki ismert. A másik kettő a barátai lehettek, őket nem hatotta meg a nagy alázatosság, sőt mintha még elégedetlenek lettek volna. Egyre szidták a gazdát, a pincért s a cigányokat. Vitkovics Karcsinak Patkány síró képe nem tetszett.

– Ne sírj, büdös cigány, ha senki se bántott – mondotta –, mert majd mindjárt okod lesz a sírásra. Szétverem a fejeden azt a pikulát.

Patkány erre rögtön mosolyogni kezdett. Olyan képe lett, mint a holdnak, amikor szép kerekre hízik. De a könnyei tovább gördültek, le a mosolygós szájába. A félelem és mosolygás egybeolvadt az arcán, s valami megrendítően szánalmas kifejezést adott neki. De elhúzta a száját a füléig, úgyhogy senki se mondhatta, hogy sír. Teli tüdővel fújta a szomorú nótákat a pikuláján. Az urak itták a finom borokat és énekeltek.

Amikor aztán berekedtek az éneklésbe s Csóré prímásnak az ujjai meggémberedtek, Patkánynak meg a nyála a pikula végén folyt ki, akkor abbahagyták a muzsikálást, éneklést.

Vitkovics Karcsi Patkányhoz fordult leereszkedőleg:

– Van-e feleséged? – kérdezte.

– Hát volna, hogyne volna – válaszolta az félénken.

– Van vagy nincs? Ne teketóriázz velem, mert szétverem a fejedet. Szép?

– Cigányasszony, könyörgöm. Egyszerű, szegény cigányasszony, de nekem jó.

– Azt kérdeztem szép-e, nem azt, hogy neked jó vagy se.

– Nem szép, csak olyan magamhoz való.

– Mondtam már, hogy megjárod, ha nem beszélsz rendesen velem. Mit hazudsz, mit csűröd-csavarod? A cigányasszonyok mind szépek. Nekem adnád-e egy éjszakára?

Szegény Patkány nem tudta, mit válaszoljon. Amaz kidüllesztet szemeivel egészen az arcába hajolt. Mind disznók az urak, ha részegek, ezt jól tudta Patkány, de jó mélyre ásta magában ezt a véleményét, mert ezt nem volt szabad kimondania sohasem. Most ismét mosolygott, vonogatta a vállát, és nem jött hang a torkára. [96]

– Hát ideadnád vagy nem? Meddig várjak még a válaszodra?

A többiek is mind Patkányt nézték és mosolyogtak. Csóré oda is szólt hízelegve, nagy bátran:

– Na, mondjad már, ha kérdik az urak. Mit restelkedsz.

– Odaadnám, mért ne adnám oda, csakhogy öreg az a nagyságos úrnak.

Vitkovics Karcsi, mintha meggondolta volna, nagy kegyesen így szólt:

– Ha öreg, akkor nem kell, akkor csak tartsd meg magadnak. Hanem, talán volna valami szép lányod…

Patkány először megkönnyebbült, aztán meg egészen megrémült. Könnyei sebesen csorogtak végig az arcán. Szája a füléig tágult a vigyorgástól, hogy előbújtak füstös, sárga fogai. Rettenetesen kínlódott magában. Fejében össze-vissza jártak a rémült gondolatok, s mindhiába, nem tudott semmi okosat kigondolni, amivel elüthetné a dolgot.

Vitkovics Karcsi nem hagyta egykönnyen, ha valamibe belekezdett. Ostorával végigvágott az asztalon.

– A másodikat a képedre vágom, ha bolonddá, teszel. Beszélj vagy… Megint Csórénak kellett beleavatkozni.

– Mért nem mondod, hogy van. Van neki nagyságos uraim, csak egy kicsit beteges. De azért szép lányka lesz belőle.

– Hát ezt mért nem mondtad, vén bitang? Mindent harapófogóval kell kiszedni belőled? Kell a kutyának a feleséged, ha szép lányod is van. Remélem, azt is ideadod.

Patkány újra hallgatott, mélységes fájdalom motoszkált a lelkében, és nem könyörült rajta ez a gazember. Nem válaszolt, de vigyorgott rendületlenül. És ebben a pillanatban, mintha az összes ördögök ellene esküdtek volna, halkan kinyílt az ajtó, és félénken belépett Lórika.

– Szép virágot tessék – mondta kislányos, éneklő hangon, és jött színes virágaival az asztal felé.

– Éppen ez a lánya – igyekezett újra a prímás.

– Ez? – nézte végig Vitkovics Karcsi elbiggyesztett szájjal. – Elég silány kis csibe. Éppen olyan, mint az apja – szólt, és mindannyian nevettek.

– Kis beteges féreg – kapaszkodott a kedvező hangulatba Patkány –, olyan, mint én vagyok. Nem köll ő ilyen finom uraknak. Nem köll, dehogy köll, isten bocsássa meg. Eriggy ki, Lórika, ne zavard az urakat! – beszélt össze-vissza, maga se tudta mit, csak Lórikát szerette volna kint tudni a szobából.

– Nem úgy, öreg! – szólt bele Vitkovics Karcsi – Gyere csak közelebb, kislány! Hogy adod a virágokat?

Lórika közelebb jött az asztalhoz, megmondta az árát a virágnak, mire Vitkovics Karcsi a zsebébe nyúlt, kivett egy marék pénzt, hogy Lórikának szeme-szája elállt, és odadobta neki.

– Nesze, tedd el, aztán ülj ide az asztalunkhoz.

Patkány most már nem törődött semmivel. Belenyugodott a [97] sorsába. Lesz, ami lesz, gondolta magában, és vigyorgott tovább.

– Tudsz-e valami szép nótát? – kérdezte Vitkovics Karcsi a kislánytól. Lórika félszegen nézett maga elé és mosolygott ártatlanul.

– Énekelj valami szép nótát – ismételte Vitkovics Karcsi –, mert látod, mi már kifogytunk belőle. Akkor aztán kapsz még ennyi pénzt.

Lórika egy ideig gondolkozott, azután selypítő, gyerekes hangon, hamisan, majdnem minden dallam nélkül rákezdte:

– Mi mi mi mi mi, Mi mi mi mi mi, Mi mozog a zöld levelű…

A cigányok kísérték a kislány énekét. Mindannyian hangosan nevettek, még Patkány is, és Vitkovics Karcsi elégedetten dűlt hátra székében. Kétszer-háromszor elismételte Lórika az éneket, akkor Vitkovics Karcsi ismét a zsebébe nyúlt és egy halom pénzt adott a kislánynak.

– Na, most valami szomorúbbat – rendelkezett Vitkovics Karcsi és átfogta Lórika derekát.

A kislány ismét gondolkozott egy ideig. El akart húzódni Vitkovics Karcsi mellől, de az nem engedte. Arcáról most már ijedtség tükröződött.

– Valami szomorúbbat, és kétszer ennyit kapsz. Lórika kevés töprengés után belefogott:

– A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek…

A cigányok nem tudták kísérni. Sohse játszották ők ezt a nótát. Lórika is valahol az iskolában tanulhatta. Sipító fejhangon énekelt, elnyújtva, mint a templomi énekes vénasszonyok. Szépen, szomorúan igyekezett énekelni és csodálkozva nézett körül, amikor mindenkit hangosan nevetni hallott. Pedig olyan szépen énekelte.

Amikor befejezte, Vitkovics Karcsi bort töltött neki és koccintott vele.

– Igyál az egészségemre!

Patkány most félénken újra megszólalt:

– Nem szabad neki nagyságos úr, mert beteg.

– Már megint belebeszélsz az én dolgomba? Hallottad, hogy az én egészségemre iszunk! Nem szabad neki? Várj, majd aztán az övére is inni fogunk.

Lórika vonakodott kiinni a bort.

– Látod, vén gazember, elijesztetted a gyereket, most nem mer inni – Folytatta Vitkovics Karcsi. – Ha még egyszer megszólalsz, holtra verlek – és dühösen nézett rá, mintha valóban meg akarná ütni.

Lórika erre megremegett, azután szó nélkül a szájához emelte a poharat és fenékig mind kiitta. Patkány tehetetlenül nézte.

Aztán mintha megbolondult volna egyszerre ez a Vitkovics Karcsi, magához ölelte a kislányt és csókolta, mint az eszeveszett. Patkány nem is nézett feléje, csak a falra bámult könnyező szemeivel és vigyorgó arcával, hogy semmit se lásson, mert úgy érezte, hogy többet már nem bír el. [98]

Lórika pedig hiába szabadkozott, hiába rángatta magát, annak vaskarjai voltak, nem szabadulhatott belőlük. Egyszer aztán mégis megunta Vitkovics Karcsi Lórikát csókolni. Karjai lassan leváltak róla, aztán ernyedten lehulltak, és így maradt egy pillanatig. Akkor hirtelen mintha új ördögök szállták volna meg, felugrott az asztalra és elkiáltotta magát:

– Vígat! Az angyalát neki!

Vad csárdásba kezdtek a cigányok, Vitkovics Karcsi meg, mint az őrült, ropta a táncot az asztal tetején.

Eközben Lórika ingadozó léptekkel a falhoz támolygott, annak nekidűlt és teste többször megvonaglott. Azután, mint egy halott elvágódott, elterült a padlón.

A zene rögtön elhallgatott. Patkány odarohant a gyermekhez és fölébehajolt. Lórika pedig csak rángatódzott sápadtan, mint a fal, amelynek tövében feküdt és száját bugyborékoló sárga hab lepte el.

A prímás magyarázott az uraknak:

– Nyavalyatörős szegényke.

Patkány felkapta a kislány vonagló rángatódzó testét és kivitte a másik szobába. Ott letette az asztalra, egy ideig babusgatta rémült szavakkal, majd amikor kissé lecsillapodott a kislány, Patkány fejét az asztalra hajtva hangos zokogásba kezdett.