Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Előkotorta zsebéből az utolsó kétdinárost, odaintette a leányt és megrendelte az utolsó, a negyedik császárkörtét. Már többi, mint egy órája várt. Az idő már régen meghaladta az éjfélt, az óra már fél háromat mutatott. Még egy fél óra és akkor zárnak. Zárnak, és Anna, a pincérleány vele megy. Megígérte.

Különös izgalom futott végig rajta. Az első nő az életében, aki az övé lesz… Az első kaland. Kicsit lenézte magát, hogy tizenkilenc éves korában még csak ez az első, de eddig még nem volt alkalom. A körülmények, az iskola, a szülők és minden… most más. Leérettségizett, és a korlátok letörtek. Azelőtt meg sem jelenhetett volna ilyen helyen: kocsmában és méghozzá ilyen kocsmában, ahol alkalom nyílik az effélére. Eddig lefoglalta más: az iskola, a tanítványok, és csak este későn jutott a tanuláshoz, amikor a többiek, a szerencsésebbek ezt az időt arra használták fel, hogy titokban tiltott gyümölcs után vadásszanak. Hányszor kísérte gondolatban ezekre az utakra barátait, hányszor nyílt fel lelkében lángolóan a vágy… és most itt az alkalom, az első, hogy a forró álmokat valóra váltsa az első nő Anna.

…Olyan különösen, hirtelen váratlansággal jött minden. Barátaival jött ide. Ittak. Sokat. Az ital elnyomta és elaludt ülve az asztal mellett. Amikor felébredt, ott ült ölében a leány és csókolta. Nem tudta, hogyan került az ölébe, később rájött, hogy a többiek ültették oda. Az ital akkor már elpárolgott a fejéből és a tompa részegség helyett most könnyű, langyos mámorban ringott. Ránézett a leányra, aki a térdén ült, és átkarolva tartotta a nyakát. Valamit álmodott is egy lányról, és ahogy az álomból átlendült a valóságba, az álomképek összekeveredtek a valósággal és minden olyan különös volt. Körüljáratta szemét az asztal mellett, és tekintete négy-öt vigyorgó, elmosódott arcba botlott. A rávilágló arcokon részeg derű ömlött szét. Mindnyájan őt nézték: lesték a hatást, amit az ölébe ültetett nő kelt. Újra felnézett a leányra. Először bizalmatlanul, de a fölébe hajló arcban nem látott kihívást. Kedvesen mosolygott rá. Jobban szemügyre vette. Nem volt csúnya, viszont szépnek sem volt mondható. Rövid, szőke haja ziláltan bomlott az arcába, fáradt kis kék szemével kissé vizsgálódva nézte. Megismerte. A pincérleány. Egészen kellemesen rámelegedett a térdére, és ez a közelség… ez a bizalmatlanság ott tartotta. Nem tudott megválni tőle akkor sem, amikor a többiek máshová mentek. Megállapodtak, hogy megvárja, amíg zárnak.

Eddig külön szobában voltak, de most már ki kellett jönnie az üresen maradt szobából. Éjfél után megélénkült a helyiség, és Annának a vendégeket kellett kiszolgálnia.

A leánynak most már alig jutott ideje az ő számára, csak néha vetett egy-egy biztató pillantást feléje.

Elnézte, amint a vendégek körül sürgött-forgott, figyelte a formáit, és megállapította, hogy egészen csinos, sőt egy kis jóakarattal még szépnek is mondható. Mennyit szaladgál, és közben mindenfelé mosolyog, mert ezt az üzlet érdeke is így kívánja. – Egészen fiatal – fűzte tovább megállapításait –, nem lehet több tizenhét évesnél, habár az éjszakázás már néhány keserű ráncot rajzolt az arcára, ami idősebbnek tünteti fel. Elég korán kezdte ezt az életet. Bizonyára egyedül áll a világon – szülei korán elhaltak, és így keres magának megélhetést. Kár érte, hogy itt tölti le fiatalsága legszebb éveit…

Azután előreszökkentek a gondolatai. Elképzelte a pillanatot, amikor magukra maradnak…

Bizonyosan valahol a város végén lakik, olcsó, bútorozott szobában. A szoba szűk, és éppen hogy elfér benne egy ágy, az asztal, egy vagy két szék, a szekrény és mosdó. A falakon vadidegen emberek arcképe. A villanylámpán színes papiros, lila vagy sárga… így mesélték a többiek, a barátai.

Az óramutató lassan közeledett a három felé. Már csak öt perc hiányzott. Felkelt az asztaltól, és még elfogott egy feléje küldött, biztató pillantást, mielőtt kilépett az utcára. Bent záráshoz készülődtek.

… Sejtelmes, langyos nyáréjszaka borult fölé. Az égen csillagmiriádok fénye reszketett. A városháza karcsú sziluettje komoly méltósággal nyúlt a holdas égboltozatra, és a megvilágított óralap, mint éber vigyázó szem őrködött az álomba hullt város nyugalma felett. Táguló tüdővel szívta magába az éjszaka halk, titokzatos zenéjét.

A kocsmaajtó kinyílt, és az ajtó felett álló lámpa fénye Anna karcsú árnyékát imbolyogtatta felé. A leány belekarolt, és megindultak. Mögöttük hangos csattanással bezárult a kocsma ajtaja, és kialudt a sárga fény melegsége.

– Egy kicsit átmegyünk ide, a Kék Macskába – fordult most felé Anna.

– A Kék Macskába?

Megütközött. Mit akarhat ez a lány ott ilyenkor? Átvillant agyán a gondolat, hogy minden pénzét elköltötte… Meg aztán mit is keresnének ott.

– Minek megyünk, nincs nálam több pénz – mondta, és érezte, hogy szavai nagyon bután, esetlenül hullottak. De Anna akkor már benyúlt a táskájába, és egy tízdinárost vett kezébe.

– Itt van tíz dinár, fogja, ez elég lesz… maga iszik egy spriccert, én egy málnát, ez elég…

Szótlanul, fejbe ütötten meredt a leányra.

– Na, fogja hát! – sürgette a leány, és a kezébe nyomta a bankjegyet.

– De hát minek… inkább… haza… nincs értelme… – dadogta.

– Nem, nem, gyerünk – türelmetlenkedett Anna –, egy kis zenét hallgatunk, na jöjjön már!

Belekarolt, és magával húzta. Tehetetlenül, ügyetlenül követte. – Talán egy kis hangulatot akar, nyugtatta meg magát, amikor a Kék Macskába beléptek.

Áporodott kocsmaszag csapott az arcába. Füst, borgőz, részeg rikácsolás és vad tamburazene keveredett össze a helyiségben, ahol a legtarkább társaság vegyült össze. Hervadt pincérlányok szolgálták ki a vendégeket, vagy ültek egy-egy asztalnál. Egyik másik unott, merev arccal a nóta szövegét énekelte. A zenekar mellett foglaltak helyet, és megrendelték az előre megállapított egy spriccert és a málnát. Annát itt is sokan ismerték, és többen odajöttek az asztalhoz beszélgetni vele.

A leány láthatólag kezdett elhidegülni. Néhány semleges kérdésére rövid, odavetett válaszokat adott.

Most már gyanús szemmel kezdte nézni. Anna kezdett érthetetlenül viselkedni. Felkelt az asztaltól, és bizalmas beszélgetésbe eredt egy fiatalemberrel. Egymás fülébe sugdostak, majd a fiatalember mosolyogva rákacsintott, és eltávozott.

– Ki volt ez a fiú? – kérdezte a leányt. – Anna vállat vont:

– Egy ismerősöm.

– Mit akart?

– Ah, semmit – legyintett, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon.

Kínos csend ereszkedett közéjük. Figyelte a leányt, aki most már kerülni kezdte a tekintetét. Gyanakodni kezdett arra a fiatalemberre, de egy szóval sem tett erről említést. Csak nézte hosszan a leányt. Egyszerre nem ízlett neki a bor, tűrhetetlen lett minden körülötte: a zene, az egész kocsma, a részeg kurjongatások dühítették. Odaintette a fizetőpincért, és fizetett. Felállt.

– Gyerünk! – mondta kurtán a leánynak, és megindultak kifelé. Valahogyan bántani kezdte lelkiismeretét az elfogadott tíz dinár. Keserű ízt érzett a szájában. Az ajtóhoz értek. Kinyitotta, és a lépcső előtt egy autóra esett a tekintete. A bizalmas fiatalember ült benne.

És most filmszerű gyorsasággal következett minden. A leány hozzáfordult, és a kezét nyújtotta.

– Ne haragudjon, de most nem mehetek magával – hadarta. – El kell mennem… már korábban megígértem… jöjjön el hozzám holnap… most nem lehet… ne haragudjon…

Beugrott az autóba, és még visszaszólt:

– De igazán holnap jöjjön el… jó éjszakát…

A következő percben a kocsi már tovagördült. Fülében még visszacsengett:

– Jó éjszakát… holnap…

… Mintha rossz álomból ébredt volna, még felötlöttek lelkében az autó, a bizalmas fiatalember és a búcsút intő kéz. Megsemmisülten roskadt magába. Érezte, hogy az arcán bíbortűzben lángolt a szégyen, és valahogyan úgy érezte, hogy mindenfelől ezer gúnyos arc vigyorog felé…

Összeszedte magát, félénken körülnézett, ki látja, azután elkeseredetten sziszegte:

– Tíz dinár!…

Lelkében mélységes csömört érzett, torkába égetően feltolakodott a császárkörte íze. Valami fojtogatta.

Az égen felviláglott a hajnal zöld tengere, és ő bizonytalan, tétova lépésekkel megindult a virradatba…