Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

Megnyílt s feketébe borult virág ez az éjjel,
lámpák száza fehéren bóbitázik a testén,
záporoz és dúl, fújtat az ősz esője fölötte
és csatornák sok dala árad rézvörösen, vagy bádogfehéren.

Járom az utca sorát, a vállamon barnán megülnek az évek,
fönn a magasban vijjog a szél, tűnő szeretőm zokogása.
Képzeletem gyeplőjét dobom a szélnek
hadd paripázzon, s vesse magát az őszi hegyeknek.

Künn a Dömör kapunál, látom, megtérül a tájék,
nyílik a völgy öble, és a mélyén feketén fölugatnak a bányák,
hegyek gerincén száll a tekintet, és egyberohannak a képek,
látni sok hegy derekát hosszú hullámba hogyan torlódik,
múltba zuhant, süllyedt esztendők állnak így megjegesedve.