Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

Esett homlokomat ki se érintse.
Csak magam
öleljem ó, e kicsi szegletet,
hol a szomorúság éle nyitja rám
elrablott utam: a meg sem ismertet.
Most kél a nap… fiatal szemembe fekete
rózsákat hullajt a magány, s mintha
találkozóra mennék, meghajolt homlokomon
a reggel fénye csillan tele békével és halállal.
Ó, így jó, így a magánnyal, magam vérző
tövisek vértelen sebével… elrablott utam
szerelmes-nehéz, úttalan fehér kövével.
Esett homlokomat ki se érintse –
holt fájásoknak intő bölcső: kő –
Így jön találkozóra velem az ősz virágja is még,
mi oly csodás és oly sötét…