Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.

E helyütt, ahol a nagypolitika nem téma, ahol mindössze egy népkisebbség kultúrpolitikai lelkiismeretének ébresztője variálódik, hadd essék most szó a világeseményekben kavargó problémákról, hiszen ezek kirezgései egy népkisebbség kultúrprogramját sem hagyják érintetlenül.

*

Kezdetben volt a háború – a bibliai genezis mintájára úgy lehet majd valamikor kezdeni annak a korszaknak történetét, amely a maga vajúdásainak tolófájdalmaival az egész emberiséget gyötri. A kezdet örvényébe belehullott a liberalizmus, a demokrácia és a testvériség s mire vége lett a tömegmészárlásnak, azok, akik a régi ideálok újjászületéséről álmodoztak, csakhamar kiábrándító tapasztalatokra döbbentek rá. Európa keletén merész igék harsantak fel és rivalltak rá a feltápászkodó liberalizmusra és demokráciára. Nyugaton sürgőssé vált a védekezés a felvöröslő tanok ellen, és létrejött a fasizmus, amely a liberalizmus és demokrácia lerombolását, a bolsevizmus elleni harc fontos szakaszává avatta. A fasizmus terrorral végezte az alapvető munkát, a polgári társadalom rendjének és a nemzeti egységnek védelmében, amikor pedig egész Olaszországban megerősítette pozícióját, végrehajtotta a nemzeti erők megszervezését a testületi érdekképviselet szellemében. Ezalatt Oroszországban megerősödött és végleg berendezkedett a bolsevizmus. Meg lehet állapítani, hogy mindkét irány, noha a tűz és víz heterogenitása választja el őket egymástól, a maga hatókörén belül jelentős eredményeket ért el, amelyek óhatatlanul a liberalizmus és demokrácia presztízsének rovására esnek. A nagy nyugati demokráciák: Franciaország, Anglia, Németország és az Egyesült Államok szilárdan megvetették lábukat a tizenkilencedik század ideológiájának talaján, azonban a nemzetközi szolidaritás szempontjait alárendelték a háború vívmányait féltő megfontolásoknak, és így keletkezett az a rés, amelyen át beszivárgott az európai közvéleménybe a fasizmus és bolsevizmus horogkereszttel jelzett kombinációja. Oroszország, Olaszország és Németország kormányzati irányuk minden különbözősége ellenére is egységfrontot [85] alkotnak a demokráciával és liberalizmussal szemben. A bolsevizmus a proletárság diktatórikus törekvése az osztálykülönbségek megszüntetésére és a létfeltételek egyenlősítésére. A fasizmus ennek az áramlatnak a reakciója azzal a rendeltetéssel, hogy a polgári társadalom fejlődését a rend és fegyelem medrébe zökkentse vissza. A nemzeti szocializmus a bolsevizmus elleni kereszthadjáratot a nemzeti felébredés szellemével telíti olyan germán alapossággal, hogy kő kövön nem maradt a fajvédelmi és világnézeti disztinkciókat csak felületesen mérlegelő régi német politikai és társadalmi rendszerből. Mindhárom koncepció elsősorban az embertestvéri együttérzést érzelgősen értelmező liberalizmus és demokrácia letiprására tör, s a népjólét forrásait az egyén és közösség viszonyának gyökeres átalakításával kutatja. Ez a közös gondolat fűzi őket össze, míg a demokrácia táborából hiányzik ilyen kapocs, és ennek tulajdonítható, hogy a gondolatszabadság, a lelkiismereti szuverenitás, a népek érdekeit összebékítő magasrendű nemzetköziség, mint utópialángocskák pislognak az akadályokat skrupulustalan kíméletlenséggel legázoló erő apoteózisának reflektorvilágításában. Mit tudott elérni a világgazdasági konferencia, és mire jutott a leszerelési értekezlet? Hol voltak azok a demokratikus erők és az internacionális összeborulásnak azok a tényezői, amelyeket a tizenkilencedik század nagy eszméinek gyógyíthatatlan szerelmesei reszkető gonddal óvnak az erőszak elméleteinek hármasszövetségétől? A világgazdaság példátlan válságával szemben összeomlanak a népek vállvetett együttműködésére számító kísérletek, mert mindegyik nagyhatalom a maga külön útjain keresi a boldogulását, és a leszerelés ábrándját nem tudja valósággá dörzsölni a nemzeti féltékenységbe esett demokrácia. Franciaország demokráciáját jobbról a király rikkancsai, balról a sans-culottok ostromolják, és Amerika demokráciája is be van már oltva a gazdasági szanálásra feszülő diktatúra szérumával.

Csoda-e ilyen körülmények között, ha Németország hitleri reneszánsza azoknak a jelenségek ellenére, amelyekre a kultúrvilág a barbarizmus bélyegét süti, többé-kevésbé minden országban talál hívekre, akik a Führer elgondolását a nekiindulás forradalmi kilengéseitől megtisztítva panáceaként értékelik? Kiváló írókat, művészeket és tudósokat elűztek, világhíres könyveket máglyán égettek el, megcsinálták és végrehajtották az árjaparagrafust, de szoros egységbe kovácsolták a német népet, és olyan erőt fejtettek ki, amely világszerte impozáns hatást gyakorol. Oderint, dum metuant – gyűlöljenek, csak féljenek tőlem –, Caligulának ez a jelmondata igazolódik Hitler kétségtelen sikereivel. A szeretet és megértés teóriái megbuktak, lássuk, mit hoz a szentimentalizmustól meg nem fertőzött őserő, amely, íme kitört a hagyományok és előítéletek ketrecéből. A destrukció, amellyel a német átszerveződés járt, talán olyan jelentőségű, mint az a pusztítás, ahogyan évezredekkel ezelőtt a pusztaságról előözönlő nomád hordák virágzó városokat a földdel egyenlővé tettek: pillanatnyilag [86] súlyos károkat okoztak, de az elpusztult erőket elhasználatlan energiákkal frissítették fel.

Ki a megmondhatója, milyen fordulatokon keresztül, a fejlődés folyamának melyik ágába fognak beletorkolni a mai történések. A háború óta tartott világkonferenciák csődje azt látszik igazolni, hogy a lefegyverzés és a nemzetek harmonikus együttműködése a világgazdaság problémáinak megoldására apriorisztikusan nem valósítható meg. Nyilván ez a felismerés adott erős lökést a népek körében a nemzeti megújhodásnak, amelyre a legmarkánsabb példát Németország szolgáltatta. A nemzetek egyesülése a jelen viszonyok között nem sikerült, tehát a nemzeteknek külön-külön kell magukat felizmosítaniuk, hogy majd annál foganatosabban kapcsolódhassanak bele a testvériség nemzetközi láncába. Akkor aztán fel fog virradni a liberalizmus és demokrácia hajnala, amelynek színei most alkonyi szürkületben tornyosulnak.

*

Az a nemzeti újjászületés, amelynek hullámai a világot elborítják, egy kisebbségnél nem nyilvánul meg politikai formákban, hanem csak közművelődési impulzusait teszi intenzívebbé. Az események históriai robogása közepett mi mást tehet egy népkisebbség, mint hogy szerényen és dolgosan építi kultúráját, ápolja nyelvét, felkarolja irodalmát, s gondozza azokat a szellemi értékeit, amelyek küszöböt alkotnak a küzdelmes ma és ígéretes holnap között?