Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

Háromfelvonásos színdarab s egy tucat novella: ez a kötet.

Az írások borítólapjai – amennyire tudom – 1920 és 1929 közötti keltezésűek, de belső dátumaik régebbiek. A novellák földbe süppedt fejfáin nem egyszer időrágta, század eleji évszámok rozsdásodnak.

A könyv olvasása közben egy, még a Nyugat-os mozgalom delelőjén lezárult irodalmi korszak kúszik fel horpadt temetőjéből, és úszik felénk, akár a Halál szigete Turgenyev egyik prózai költeményében. Heltai Jenőnek »A hét sovány esztendő« c. könyvére emlékezünk, a kortársírásokra, lekerült cégtáblás, budapesti kávéházakra, boldog bohémidőkre, kávéházi márványasztalokra, melyek mellett egy-egy ötletből előleghúzó novellák és újságtárcák kerekedtek. Ez a kor elmúlott, bocskorát megrágta s megette az örökéhes Idő, de ennek a tükörfényben gazdag, irodalmi Tegnapelőttnek a lelke jár vissza Radó nem egy írásában.

Néhányan azt kérdezték: miért kellett az írónak ily messzire nyúlni az anyagért, mikor az összeomlás utáni időszak oly gazdag témakollekciót kínált fel? Az ily kérdést feltevők elfelejtik, hogy az aktualitás még nem téma, s nem is igazi témainspiráló. Az aktualitás a riportműfajokat látja el vérkeringéssel, de a tiszta irodalmaikat legtöbbször elsenyveszti. Az aktualitásnak távlatra van szüksége, hogy a művészi alkotás termelő talajává válhassák. A gondolkodás hiába fordul a Ma felé, ha az érzésgyökér idegenkedik, s a sorsosságot nem vállalja. (Egészen más, ha valaki beleszületett egy forrongó korszakba, vagy ha az eljövendő kor látnoki erejű viselője.)

Az új korszak vízsodra Radót is elkapta, de a Múlt anyatestéről nem tudta letépni. Így kerül az Új Idők határmezsgyéjére egy csomó restanciával: megíratlan témákkal, esedékességük napján ki nem egyenlített tartozásokkal, melyeket talán már esztendők óta prolongált. Idegenül állott a Mában, de lassan, szinte észrevétlenül kiidegenedett a múltból is – kikopott, kinőtt belőle, s mire tollat fogott, hogy megírja az elmaradt témákat, úgy érezte, hogy aktualitásuk megfogyatkozott. Az ily ráeszmélés felhőt von az alkotásra, [77] s mindenáron fizetni akart. Néha inkább kötelességből, mint meggyőződésből, inkább szánalomból, mint szeretetből. Innen ered egyes írásainak egyenetlensége. Jellemző egyébként, hogy még elévült témáival szemben sem érzi magát felmentettnek. Amikor sorra veszi a restanciákat, a régi hangulatokat, nem egyszer hiába élesztget. A múlt fájdalma megkopott, mert lassan, észrevétlenül megkezdődött a regenerálódás folyamata, mely ösztönösen újabb lélektájak felé keres tájékozódást. Radó nem találja magát többé otthon a régi világban, s ha szemében könny is csillan, s tétova keze gyöngédebben is simogat meg egy-egy alakot, utána kihűlten néz maga elé, s szíve helyett hajdani kellékes holmik után nyúl. Néhol, ahol igaz hevületet várunk, pátosszal tapasztgat, s ahol a valóság szilárd köveit rakta le, hirtelen a romanticizmus futóhomokjára siklat. Többször erősen hepehupás talajon járunk. Hol süllyedünk, hol meg emelkedünk. Ritka a teljesen egyenletes föld. Radó egyszerre romantikus és realista.

Témái közül több az olyan, melyet a Ma vérkeringésébe kapcsolhatna, s átmenthetne, de Radó idegenkedik a felfrissítéstől, az aktualitással való beoltástól. Meghagyja tehát őket régi miliőjükben, s nem ad hozzájuk semmit, nem tágít perspektívát. De kevesebbet ad, mintha esedékességük idején írta volna meg őket, mert múltérzése összezsugorodott.

Elbeszélései nagyobbrészt a Tegnap és Tegnapelőtt embereiről szólnak, s nyíltan vagy burkoltan valamely gondolat szolgálatába állítottak. Ritka azonban az oly írás, melynek meséje a gondolathoz erőszakolt.

A letűnt irodalmi kor ötletnovelláira emlékeztetnek »Drexler«, »A negyedik«, a »Két asszony« és az »Augusztus« c. írások. Kis kalapok ezek, nagy tollakkal. A »Két asszony« gondolatmotívumát megtaláljuk a régies levegőjű »Áram« c. háromfelvonásosban is. Az »Augusztus« ötlethangulata Ibanez »Mindenki asszonyá«-nak kokottá züllött úriasszonyát juttatja eszünkbe, aki nem tud többé visszaemlékezni régi szeretőire, s mintegy megvakult tükörbe, úgy mered vissza saját múltjába. De mily megrendítő távlatot kapunk ott, a nyomorult teremtésnek sivár, kiégett vallomásában! Az ötletnovellához tartozó, bár újabb hajtású a mai levegőjű »Lement a muzsikaszó ára« c. írás. Több elhallgatással s takarékosabb fokozással tökéletesebb lett volna.

Az »Allevéltáros« is tegnaphangulatos írás. Könnyed, folyamatos, mint Radó minden dolga. De nincs benne semmi újság. Aba nem igazi hőse a tudománynak. Nyárspolgár, nyárspolgári bilincsekkel és megalkuvással. Lemondása nem hagy vissza tragikus érzést.

A »Dolgok és emlékek« éppúgy szívéhez nőtt írása Radónak, mint a vége felé elromantizált »lsmétlő egérfogó«.

Legjobb novellája a »Csodálatos szerelem«, mely regénybe kívánkozik, s mely egy Charles-Louis Philipp tollára kerülve, akár [78] a »Donadieau Mária«, nagyszerű könyvvé nőhette volna ki magát. Nem tegnapos történet ez, tegnapos hangulattal. Dátum nem köti meg idejét. A kis Jeanette szerelme a magyar paraszt származású festőművész iránt sokáig fog emlékezetünkben rezonálni – Radó ehhez a történethez nem ad sehol sem több anyagot a kelleténél. Színes realizmusa – Radó egyik legnagyobb értéke – mindvégig frissen gombolyítja le a meseorsót. Jeanette jellemében sehol sincs törés. Az írót nem köti a restancia nyűge. Dédelgető szavát ritkán hallatja, de meleg szívét egy-egy elnéző és gyengéden megbocsátó kézrátevésben mindenhol ottfelejti.

Erősen realista beállítású »Menekülés« c. novellája is. Az igásszekéren pipázgató, elparasztosodott tanyai tanító: legsikerültebb alakjainak egyike. Miliő- és helyzetrajzai élesek, elmoshatatlanok. De a biztosan vezetett novella vége kisiklik az író kezéből. Szükségtelen, színpadias közbeiktatásokon, felesleges szógöröngyökön csúszik el.

A vagabundok beállítása szintén valószerű. Tájhangulata éppoly maradandó, mint a »Menekülés«-é, de kompozíciója laza.

Ugyancsak regénytéma az »Ivadékról ivadékra« c. hosszabb novella is. Radó a kántorban, Sekszpir asztalosban és az alkoholhoz visszazüllő tanítóban igaz alakokat ábrázol. De a realizmusa mellett nem tud kitartani. Természetének ellentétes végletébe szédül, s a romaticizmus felberregő repülőgépén beleszáguld a kalandosság szféráiba. Meséjének egyenes vonala meghajlik, elgörbül, s az apa és fiú nagy kerülővel jut a vég pincejelenetéhez, mikor pohárral a kezükben félig részegen-borban és szeretetben egymásra találnak.

A könyvben ne keressünk magasságok felé törő írásokat.

Radó legkedvencebb alakjai a sorsvert, lecsúszott vagy züllésnek indult emberek. Keze annál biztosabb, minél mélyebbre hajolhat le a szenvedőkhöz. A fogyatékosságoktól ment embereket már kevésbé tudja megeleveníteni.

Radó idegenkedik a Ma ábrázolásától, s még jobban a jövőétől. A jelen csak akkor kezd élni a számára, mikor múlttá nemesedett. Ezért is látása mindig retrospektiv.