Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

Kulturális megmozdulásunk egyik fontos célja megmenteni, rendszerbe foglalni kisebbségi népünk meglévő értékeit. Ez alatt értjük: a nyelvi, viseletbeli, építkezési, háziipari stb. különösségeit, szokásait, művészetét.

Sajnos, ez irányban alig történt valami, pedig a dolog sürgős, mert a kultúra fejlődése, az anyagi nehézségekkel való küszködés napról napra eltöröl, megsemmisít, feledésbe merít egy-egy szép viseletet, nótát, szokást, lerombol egy-egy napsugaras homlokzatot vagy nagykaput, amelyekről pedig eddig még az idegen is felismerte mindjárt a magyart.

Be kell vallanom, hogy rendelkezésre álló szakkönyvek hiányában magam is csak emlékezetemre, a régen hallottakra, olvasottakra támaszkodva írom e sorokat, s inkább csak a lendítést szeretném megadni, hogy azután az avatottabbak folytassák és fejezzék be a nagy művet.

Mert bizonyos, hogy a magyarság le, egészen a Száváig kisebb-nagyobb tömbökben él együtt, s ezekre a vidékekre rányomja bélyegét.

Nemcsak azáltal, hogy beszéde, dalai, szokásai eltérők az uralkodó szlávságétól, hanem építkezési modora is más. Viselete, ruházati cikkei, háziipari tárgyai meg éppen megkülönböztetik sorstársaitól, a szerbektől, horvátoktól, bunyevácoktól, sokácoktól, sváboktól.

Ezeket a megkülönböztető népi sajátosságokat volna elsőrendű kötelességünk a jövőnek megmenteni.

Mik volnának tehát az első teendők? [73]

Falunként vagy legalább vidékenként keresni megfelelő intelligens embereket, lehetőleg tanárokat, tanítókat, papokat, akik vidékük magyar népi sajátosságait összegyűjtenék, rajzban, fényképben megörökítenék. S minderről cikkekben megemlékeznének. Beszámolnának.

Idővel a gyűjtött dolgokat eredetiben, rajzban vagy fényképben egy magyar kisebbségi néprajzi múzeumban kellene egyesíteni.

A gyűjtésnek szakszerűen kellene történnie. Vagyis külön kellene csoportosítani a nyelvi, külön a viseletbeli, építkezési és talán háziipari sajátosságokat Külön a Tisza menti, külön a Duna menti, külön a szerémségi, a bánáti, a baranyai, s a muraközi magyarságét.

Ez a nagy horderejű munka nemcsak érdekes, de kedves is volna. Melyik intelligens magyar embert ne érdekelne, például – ha van szíve és lelke – az a kérdés, miért tart a szögedi nyelvjárás csak Horgosig. Zentán már inkább palócosan beszélnek a magyarok. Martonoš és Stara Kanjiža népe beszédén meg már csak gyengén érzik a szögedi tájszólás, de semmiképp se palócos. Senta közelsége dacára. S egyáltalán miért beszél a sentai magyar mély „á”-val, amely már csaknem az ,,ó” felé hajlik.

Vagy nem volna érdekes és kedves megtudni attól a horgosi öreg, bús magyartól, hogy mit tart az ő szögedies beszédjéről, az ő származásáról? Ugyanezeket a sentai mokány magyar atyafitól a palócokkal, a muraközieket Zalával, Vassal kapcsolatban.

Vagy nem volna-e érdekes kutatni s felderíteni, mily befolyása van a népi jellegre a foglalkozásnak? Hogy vajon az, aki földműveléssel keresi kenyerét, nem változik-e könnyebben és gyorsabban, mint az, aki állattenyésztéssel, halászattal vagy mondjuk ún. ipari növények (dohány, len, kender, komló, cukorrépa stb.) termelésével foglalkozik?

Kutatni kellene, s megállapítani, vajon a négy nagy folyó mentén halászatból élő magyarok használnak-e még ősi szerszámokat is? S hogy nevezik ezeket? Vannak-e különleges halászati módszereik, fogásaik, cselvetéseik? Hogy nevezik a halak sokféle fajtáját?

A nótagyűjtésből már adtam egy kis kóstolót. Egy csokorra való kanizsai nótát kottástól együtt leközöltem a Kalangya áprilisi számában. Meg kellene ezt próbálni minden magyar nyelvszigeten. Meg kellene örökíteni főleg a lakodalmi kidanoló és párosító dalok szövegét, melódiáját. A különleges szokásokat ezzel kapcsolatban. No meg a keresztelői, temetési, aratói ünnepeket. Luca-szék faragását. Húsvéti locsolkodást, karácsony körüli Betlehem-járást meg a háromkirályok népszokásokat.

A magyaros, zsinóros, pitykegombos viselet utolsó mohikánjait meg kellene óvni a pusztulástól. Ott, ahol még tö[74]megesen megtartotta népünk szép ruhaformáit, azon kellene iparkodni, hogy tartsa meg azt továbbra is. Sőt fejlessze, szépítse, díszítse, ha van rá mód, anyag és alkalom. Főleg a leány, és asszonynépet lehet az ilyesminek megnyerni. A szép, díszes, kivarrott pruszlikokat, ködmönkéket, rokolyákat, szögedi papucsokat a világért se szabad letenni kisasszonyos selyemruhákért, gumisarkas cipőkért. Pártát, fejkendőt a kalappal nem volna szabad felcserélni.

Azt is figyelemmel kellene kísérni, hogy falusi népünk megmarad-e, ha nősül vagy férjhez megy, kis faluja határai között? Vagy átnéz a szomszédba is?! Kötnek-e házasságot más felekezetbeliekkel, s ha igen, mily befolyással van ez jövőjükre, szokásaikra? Viseleteikre?

S végül, hogy hol helyezkedik el falvaink emberfölöslege? Kubikossá lesz-e, vagy uradalmi cseléddé? Esetleg – s ami a legvalószínűbb – a városokba húzódik, s iparmunkássá válik? Avagy kivándorol az országból? Ha igen, hová?

Mind, mind igen fontos tudnivalók, amelyek különben egyes részeikben nem is csak bennünket érdekelnek, hanem magát az államhatalmat is, s jöhet idő, hogy azok, akik e kérdésekkel behatóan s módszeresen foglalkoznak, meghívást nyernek ankétekre, fontos tárgyalásokra, amelyeknél épp e kérdések ismerete a döntő.

Elismerem, hogy e kérdéseket felvetni egy cikk keretében sokkal könnyebb, mint azokat megvalósítani.

A nép gyermeke bizalmatlan a nadrágos úri fajtával szemben. S nem nyilatkozik meg szívesen, ha észreveszi, hogy a kaputos atyafi őt kísérleti nyúl szerepére kárhoztatja. Mert ebben az esetben vagy nem nyilatkozik meg őszintén, vagy pedig hamis adatokkal félrevezeti az úrfajtát, s utána jót nevet.

Kérdéseket nem szabad tehát direkte föltenni, hanem ha már a kutató a maga közvetlenségével megszerettette magát a néppel, úgy kell intéznie a dolgokat, hogy a nép fiának szíve önmagától nyíljék meg, s önként beszéljen, s meséljen, s adjon meg mindent, amit a néprajzi lesipuskás tudni akar.

Tehát ne mint városi s ne mint úr jelenjék meg a kutató a nép között, hanem mint jó barát, aki tanáccsal, útbaigazítással látja el őket. Aki segíteni akar a bajban, mókázni a vidámságban. S ha már mint ilyet látják s megszeretik, fogjon hozzá a tulajdonképpeni gyűjtőmunkához. Ha ugyan akkorra már minden adat nem volna a zsebében.

Ezek volnának a célok s azon eszközök és módszerek, amelyek e célok eléréséhez vezetnek, vagy egyelőre közelebb visznek.