Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

(Dr. Kohlmann Dezső 1933. december hó 26-i sombori felolvasásának kivonatos ismertetése)

A legrégibb idők költői sokkal összeforrottabbak voltak népeikkel, mint az utánuk következő korokéi. Nemcsak énekesei voltak törzsüknek, hanem papjai, jósai és tanítói, úgyhogy sorsszerűen kapcsolódtak életükbe. A Nyugatrómai Császárság klasszikus írói már erős elkülönülést mutatnak. Horatius gyűlöli a tömeget. Ez az arisztokratikus elzárkózás egyre nő, s tetőpontját a francia precieusök alatt éri el. Pedig a költő nem szakadhat el kora életétől és mozgató eszméitől. Az irodalom nem üres játék. Franz Werfel szerint a szellem szörnyű kötelesség. Felelősségteljes elhivatottság. A mai kor költőjének vagy írójának, akár a napnak, mindenkire egyformán a szeretet jótékony melegét kell árasztania. A maga lelkének harmóniájával meg kell teremtenie az egész világ harmóniáját – vagy legalább egy ország testvéreiét. Az elhivatottságnak e szent kötelessége legerősebb a legnagyobb szellemeknél, tehát az ő tevékenységükben jut legjobban kifejezésre.

Jugoszláviában a legnagyobbak között elsősorban a szerb Jovan Dučić és a magyar Szenteleky Kornél neve említendő. A szerb-magyar szellemi kapcsolatok újbóli megteremtése és közelebbhozása nékik köszönhető.

E nemes célkitűzés valóra váltásában Szentelekyé a kezdeményezés.

Debreceni Józseffel együtt – maga a nagyobbik részt vállalván – lefordítja az újabb szerb lírikusok jellemzőbb költeményeit, s »Bazsalikom« cím alatt a Napló kiadásában juttatja el a közönséghez. Azt hiszi – mondja előszavában –, hogy ezzel közelebb hozta a magyar olvasó lelkéhez a szerb lelkek rezzenését, a testvéri vágyak röpülését, a bazsalikomos szerb mezők egyszerű báját és finom illatát.

Mintegy szellemtestvéri ölelkezésben találkozik vele Jovan Dučić, a szerb poéták legnagyobb és legkikristályosodottabb formaművésze, midőn az »Álmok városa« c. s a Jugoszláv Magyar Könyvtár kiadásában megjelent művének előszavában a következőket [71] mondja: »Minden célkitűzést, mely a népek közeledésének eszméjét propagálja, nemesnek és pártfogásra méltónak tartok. Az ilyen közeledési akciók elhivatott vezérei az írók és költők, akiknek feladatai korunkban nagyon megsokasodtak, mikor szerte a világban a gyűlölet és elfogultság kiáltó szava harsog.«

– Dučić és Szenteleky – folytatja az előadó – nagyon közelről érdeklik a somboriakat, mert mindketten Somborból indultak el.

Dučić – Konstantin Kostić tanár közlése szerint – a régi, sombori szerb tanítóképezdének volt növendéke, Szenteleky pedig a magyar gimnáziumé. Mindkettő tiszta lírikus, még ha regényt, esszét, útirajzot vagy bírálatot is ír. Minden írásuk ennek az örök zengésnek kifejezése. Egyformán szerelmesei a nevelő nyugatnak, a delelő délnek és a képes keletnek, de bármilyen távol is legyenek, mindig a hazai röghöz térnek vissza, és abból merítik azt az őserőt, mely csiszolt alakban a költészet örök értékeit adja.

»Dučić a szerb líra modern úttörője, ki alakban, felfogásban művészivé alakítja nemzete költészetét, Szenteleky az itteni magyarságnak lesz költője és éber ébresztője.«

Dučićra először a múlt századvégi szerb poéta: Vojislav Ilić hatott a legerősebben. De párizsi tartózkodása alatt megismerkedik az új francia lírikusokkal, akik között különösen Henri de Régnier gyakorol reá befolyást.

Dučić számára a forma – különösen eleinte – fontosabbá válik a tartalomnát s az emberi lelket a dolgok lelkével összekötő, szubtilisen finom vonalak: fontosabbakká az általános, emberi érzelmeknél. A formaveretért sokszor feláldozza a gondolatot, az őszinteséget és szabatosságot s legbensőbb, költői tulajdonságait, stílusa azonban oly mesterien csiszolt, kifejezésekben és képekben oly csillogóan gazdag, mint a legtékozlóbb színkeverésű szőttes. Alig akad hozzá hasonló szerb stílusművész.

Témái: természet, férfi és nő. A természet képei azonban minden témájából kiragyognak, minden hangulatán átütnek. Gondolatgazdagsága – ami lírai költőnél ritka – meglepő. Gondolatai a metafizikával érintkeznek.

Stílusának virtuozitásával, verseinek muzsikájával és csodálatosan finom természetérzésével a magyarok közül leginkább Babits Mihályhoz áll közel. Költeményei a fordítónak nehéz munkát adnak, mert mindegyikük átköltést kíván.

Dučić, körülrajongva nemzete lelkesedésétől, még ma is folytatja nagy hivatását. Szentelekyt azonban sokkal mostohább körülmények között megkezdett teremtő munkájában megakasztotta a halál. Mint ismeretes, Szenteleky a semmiből teremtett irodalmat s szellemi jövőt a magyarságnak. Gyönge fizikumú férfi volt, de betegségtől kikezdett testében ritka lelkierő vívta szélmalomharcát a hagyományos vajdasági magyar közönnyel. Mindig tisztán ragyogó fegyverrel, »nyílt csatában, keresztes lovagként, áhítatos lelkese[72]déssel és modern hadvezérként a költészet és művészet minden felkészültségével« harcolt, s mindig a legelső sorban.

Szenteleky kettős rétegeződésű. Alapja: »egy igazi széplélek annak minden előnyével, de hátrányai nélkül… Minden gondolata líra, minden lírája nemes, emberszerető, humanisztikus filozófia… Folyton tanul, de minden tanulmánya nagy szíve kohójában nemes veretet kapott.«

Csalódásai nem térítették el útjából, nem puha, lírai álmodozó, hanem kemény, következetes, férfias akarású.

–

Az előadó ezek után Szenteleky gimnáziumi éveiről beszél, s mint egykori tanára, felemlít néhány esetet annak dokumentálására, hogy mily korán nyilatkozott meg benne az eljövendő író. Majd újból visszatér a néhai irodalmi vezér nagy kultúrmissziójára, mellyel annak idején a Kalangya emlékszámának cikkírói szintén részletesen foglalkoztak.

–

Dr. Kohlmann Dezső fent kivonatolt előadását a sombori Magyar Közművelődési Egyesület körében tartotta meg.