Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben, és erejét hirdetni körberohanhat,
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét, s fordul, szarván a sűrű,
repedő levegővel, és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.

S úgy élet mostan is, mint a bika, de mint
bika, ki megtorpan a tücskös rét közepén,
s fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel, és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve,
fölszagol, s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
és elesik, s csontjait széthordja a tájon a horda –
és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben.