Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

Erzsébet külföldi lapokat járat. A világlapok gazdasági cikkeit olvassa. Időszerű gazdasági kérdésekkel foglalkozó könyvekbe mélyed. Figyeli az európai politikát.

Weiszberger bácsi, akitől az asszony még mindig veszi a gyakorlati leckéket, elámul, hogy a »selyemhernyó« mennyi eperfalevelet eszik.

Egy este kipirultan jelentkezik Weiszberger bácsi.

– Nagyságos asszony – szól lihegve –, nagy dolog történt. Ma délelőtt a liftnél megszólított a kegyelmes úr. »No, kedves Weiszberger«… így: kedves… »sikerült megnyugtatnia szép részvényesünket?« Nohát, én megmondtam! Mindent megmondtam. A selyemhernyóelméletemet is… Hogy a nagyságos asszony egy aranyos, édes selyemhernyó… Hahotázott a kegyelmes úr. Isten bizony, jóízűen mulatott… És most jön, ami még nem volt soha. A kegyelmes úr maga elé rendelt. Ez a nagy úr, kérem, leültetett engem, szivarral kínált meg… És képzelje, nagyságos asszony, újra elmondatta velem a selyemhernyó dolgot… És ez még mind semmi, le kellett diktálnom… Én diktáltam a kegyelmes úrnak! És írás közben is csak nevetett és nevetett… Aztán így szólt: »Kedves barátom«… Becsületszavamra, hogy így mondta: „kedves barátom, holnap felszólalok a parlamentben az iparfejlesztési törvény vitájában. Ne csodálkozzék azon, hogy beszédem során el fogom mondani a selyemhernyó-elméletet«… Meghívott engem is a parlamentbe. Adott is jegyet. Én kettőt kértem. Mondtam a kegyelmes úrnak, hogy a nagyságos asszony is szeretné meghallgatni a beszédet. »Jó – mondta ő –itt van a Selyemhernyó részére is egy jegy…« Különben azt üzeni a kegyelmes úr, hogy neheztel a nagyságos asszonyra. Azt remélte, hogy a tőlem kapott felvilágosítások után meglátogatja, és kijelenti, hogy rendben találta a Kőszénbánya Társulat szénáját.

Weiszberger bácsi egy lélegzetre mondott el mindent, aztán kifulladtan esett be egy fotelbe, és az asztalról felkapott újsággal legyezte magát.

Erzsébet mosolyogva nézte a boldogságtól remegő emberkét.

– Tehát holnap elmegyünk a parlamentbe?

– Igen, a kegyelmes úr meghívására. Tíz órakor találkozunk. Az Andrássy-szobornál várom… És most megyek a családomhoz. Vacsora előtt elmesélem az unokáimnak a mai szép napot… Fe[53]ledhetetlen nap… A kegyelmes úr megveregette a vállam… »Kedves barátom«… így, egyszerűen: »Kedves barátom«… Feledhetetlen… Érdemes volt születni, élni, dolgozni!

– Magát most előléptetik.

– Biztosra veszem… A kegyelmes urat… ezt a zord tekintetű, nagy embert megnevettettem… Ha most nem neveznek ki cégvezetővé, akkor soha… Már nem reméltem…

Weiszberger bácsi könnyesen beszél:

– Hatvanesztendős vagyok. Harminc éve szolgálom a társulatot. Körülöttem nevelkedtek fel gyerekek, akik ma cégvezetők, igazgatók… Én?… Utoljára huszonöt éve léptem elő főkönyvelővé… Azóta semmi előléptetés, csak intrika… De most!

Felkelt, és boldog reményeivel eltipegett.

Almássy Erzsébet számára Weiszberger bácsi közléséből a kegyelmes úr üzenete volt fontos. Hetek óta készülődött e látogatásra. Tervei voltak, melyek kiviteléhez tekintélyes támaszra volt szüksége. A Kőszénbánya Társulat elnökéről már pontosan tudta, hogy kicsoda. Nemcsak a társulat elnöke, hanem nyugalmazott miniszter, országgyűlési képviselő, egy nagy bank elnöke, és vagy tizenöt részvénytársaság igazgatósági tagja. Ez a hatalmas ember az, aki egyengetheti útját…

Másnap Weiszberger bácsival elment a parlamenti ülésre.

A kegyelmes úr tizenkét órakor szólalt fel. Pártolni az iparfejlesztési javaslatot… »de vigyázzunk, a kormány nézze meg, hova teszi az ország pénzét! Igen jó példázatot mondott egyik kitűnő tisztviselőm, megmondom a nevét, megérdemli, Weiszberger Zsigmond űr… Van vagy ezerfajta hernyó. Talán több is. Mind szereti az eperfalevelet… Kilencszázkilencvenkilenc fajta megeszi, az eperfalevélhez hozzáadja a maga tehetségét, szorgalmát. Ad a magáéból is… Vigyázzon a kereskedelmi kormány, hogy az iparfejlesztés céljaira csak a selyemhernyóknak adjon eperfalevelet… pardon!… szubvenciót…« (Nagy derültség a Ház minden oldalán… Weiszberger bácsi felkel, és Erzsébet előtt meghajol).

*

Erzsébet a parlamenti naptól számított három hét múlva lelakatolta a lakását, és kifüggesztette a cédulát: »Elutaztam«.

Viszi a vonat délre. Három névjegye van. »A Kiviteli Társaság képviselője«. »A Magyar Kereskedelmi Múzeum levelezője«… »hírlapíró«.

Mi történt Almássy Erzsébettel? Mi sikerült neki?

Nagyon egyszerű dolog… A »selyemhernyó« elmondta, hogy mit akar, és kívánságát teljesítették. Háromszor látogatta meg a kegyelmes urat. Az első találkozáskor homlokon engedte magát csókolni. A kegyelmes úr elragadtatásában tette ezt, és a harmadik látogatásnál is alig ragadhatta magát messzebbre.

Erzsébet már az első látogatáskor előadta terveit. A balkáni piacokért egész Európa verseng, Magyarország is kereskedelmi ki[54]rendeltségeket tart fenn egy tucat Balkán-városban. Olvasta a Kereskedelmi Múzeum statisztikáját. Az elért eredmény szomorú. Engedjék meg neki, hogy kísérletezzen. Részt akar venni a munkában. Ő, ha kell, ügynökösködik.

Harmadik látogatásakor megkapta, kinevezéseit és még egy megbízást, amit nem várt.

– Édes fiam! – szólt a kegyelmes úr –, figyeljen rám! Maga most a Balkánra utazik… a Balkán forrong… Figyeljen a forrongásra… Magának passzport-ja van mindenhova… Figyeljen… Magának jó füle van… Halljon meg mindent…

*

Így indult el Almássy Erzsébet egy furcsa, izgalmas pályán. Végre elérte a célját. Szabad, független, vállalkozásokkal teli életet élhetett… Belgrad… Szófia… Bukarest… Athén… Nagyrészt ezekben a városokban élt, dolgozott. Mindenütt feltűnést keltett. A társaságokban, ünnepelése közben, a rendőrségek titokban lestek utána. A társaság és a rendőrség egyaránt lesték azt a pillanatot, amikor végre sikerül leleplezni a szép asszonyt. Persze, a nagy társaság meg a rendőrség más-más leleplezést várt. Amelyik városban megjelent, és hónapokra letelepedett, az előkelőség izgatottan várta, hogy megtudja, ki az a férfi, aki Erzsébet életéhez tartozik. Erzsébet nagyon feltűnő életet élt. Eleinte ugyan szerényen kezdte. Bárhol ütötte fel tanyáját, mindenütt mint a Magyar Kereskedelmi Múzeum kirendeltsége alkalmazottja szerepelt. Kereskedőkkel tárgyalt, üzleteket kötött. Komoly sikerei voltak. A magyar cégeknek értékes vevőkört szerzett, és így ő is jelentékeny jövedelemre is tett szert.

De Erzsébet sokat, nagyon sokat akart keresni. Ezért bekopogtatott a hatalom ajtain is. Nem rohant ajtóstul a házba. Amikor elhatározta, hogy ezentúl csak nagy üzleteket csinál, egész életmódját átformálta. Nagy életet kezdett. Otthon kieszközölte, hogy a követség estélyeire meghívót kapjon. Költött magára, drága ruhákat, ékszereket vásárolt. A követség estélyein keresztül bejutott a legjobb társaságokba. Ismerkedett… Diplomaták, politikusok, bankárok azzal a kicsengő hangsúllyal barátkoztak vele, hogy eljussanak nála a legbensőbb kapcsolatig… Erzsébet sokszor eljutott a válságos pillanatig. Ilyenkor aztán megmondta: »Kérem, én nem magamat, hanem árut jöttem ide exportálni… Még a legelőkelőbb módon sem akarok „vengerka” lenni«… A barátság azért mindig megmaradt. A kegyelmes úr Budapesten elámult, amikor Erzsébet arról értesítette, hogy kétezer vagon sót adott el a ..*..*.. kincstárnak.

Bankárokkal nagy gründolásokról tárgyalt, és tárgyalásai ritkán maradtak meddők. Persze, a kivitel nem az ö dolga volt. Csak összehozta a feleket. Ö volt a nagy összehozó. Megkapta a jutalékát, és félreállt.

Nagyon szerette a pénzt. Kíméletlenül, rikácsolva alkudott. Mit akart a pénzzel? Gyűjteni akarta. Minél több pénzt akart. [55] Szenvedélyesen harcolt érte. Nem gondolt sosem arra, hogy mit fog csinálni, ha egyszer elfárad, sok pénzével hogyan fog élni. De nem fáradhat el senki abban, amit nagyon szeret csinálni… Izgalmas foglalkozásának nyomai nem látszanak rajta. Férfinak való munka ez, de ha a hivatott férfi végzi, az megrokkan, patikára szorul, éjszaka álmatlanul fetreng, nappal vonatban vagy várószobákban bóbiskol.

Erzsébet hat évig élt a Balkánon. Mindig bizalmas rendőri felügyelet alatt. A rendőrségeknek sokszor elfogyott a türelmük, kiutasítását tervezték, de ilyen akta sose került aláírásra, azt jótékony kezek mindig megakadályozták… Pedig a Balkánon forró napok jártak. Csekélység: annexió… a két balkáni háború… Erzsébet élt a nagy feszültségben.

Az első Balkán-háború alatt Beogradban lakott, és a szerb fegyverek sikeréért imádkozott. A szerb Vöröskereszt javára estélyt is rendezett.

A büfé szenzációja a konzervgulyás volt, melyet ez alkalommal a Weisz Manfréd gyárból hozatott. A vendégeknek tetszett a teremben felállított katlanban fövő konzervek körüli népünnepélyszerű hangulat… Persze, ez is üzlet volt. A magyar konzervgyár kollekcióját estélyén mutatta be. Kapott is megrendelést…

*

A szarajevói tragédia napján lezárult Erzsébet életének balkáni szakasza. E napon lezárult a történelmi »legújabb kor« is, és követte az újabb népvándorlás kora, népvándorlás a csataterekre.

Erzsébet is mozgósított. Likvidálta ügyeit, és átkelt a Száván.

*

A háború!…

Erzsébet nem ment el sebesült katonákat ápolni. Nem fogott rajta a háborús romantika… Csak azt vizsgálta, hogyan realizáltja a maga számára a háború rettenetes üzemét… Kezdetben tőzsdézett. Mit tehetett volna mást? A kereskedelmi ügyletek helyébe központok, rekvizíciók léptek, a javakat szinte fegyveres erővel foglalták el, és ami szabad forgalom maradt, az se várt a közvetítőre. Mindenki vevő volt, eladót alig lehetett találni. A bűntettnek egy új neme támadt. Börtönt kapott az, aki nem tudta szállítani, amit eladott. Csak a tőzsde volt az a hely, ahol a kereslet és kínálat mint egyenrangú felek találkoztak…

De Erzsébet a tőzsdéről is hamarosan kivonult. Mit érnek az árfolyam – emelkedések, ha nem tartanak lépést a korona zürichi kurzusának folytonos hanyatlásaival?… Erzsébet az elsők között volt, akik minden értéküket eladták, koronájukat átvitték a határon, és Svájcban átváltották kevés, de jó, semleges aranyfrankokra.

Akkor sem mentek az ilyen merényletek simán. A síber mestersége mindig veszedelmes volt. A háborús esztendők síberje a háború elvesztésére spekulált, ezért átszöktette a határon a pénzét. Almássy Erzsébet a maga és a mások pénze szöktetői közé tartozott. Munkájában nem fenyegette veszedelem. Nem kellett félnie, hogy [56] elcsípik. Mindig fel tudott mutatni olyan okmányt, melyet ha elolvasott a határon őrködő finánc, csak meghajolt, és nem vizsgálta meg retiküljét, poggyászát. Persze, ezt az írást nem azért adták neki, hogy zavartalanul csempésszen, hanem azért, mert elhitték neki, hogy a semleges külföldön kitűnő barátai vannak nemcsak a semleges, hanem az ellenséges országok ott időző fiai között is. Hogy azokat nem tartották ragyogó jellemeknek, az bizonyos, de Almássy Erzsébet nemes honleány, aki visszatértekor hazáját értékes hírekkel szolgálja.

A határállomások vezető közegei már nagyon jól ismerték. Boldogan szalutáltak, ha szakaszába léptek, és felváltva udvaroltak neki, míg el nem indult a vonat, hogy átgördüljön a határon Erzsébettel, aki finom bőröndökben aranyat, drágaköveket és ezres, sőt később tízezres bankjegykötegeket »mentett át«.

Egyszer azonban megsúgták neki Zürichben, jó lesz abbahagyni a munkát. Odahaza mindenki gyanús, aki külföldre utazgat, és bizonyos, hogy már öt is figyelik. Vigyázzon magára Zürichben is!

Nem utazott haza. Zürichből elment Genfbe, és ott várta meg a háború végét. Másfél esztendőt töltött el a Genfi-tó partján, a legkitűnőbb hotelban, ahol túlnyomórészt különböző nációk előkelő önkéntes és kényszerült emigránsai éltek. Mint minden svájci hotelban és panzióban, itt is állandósultak a vendégek, éveken át laktak egy szobát, ugyanazon asztalnál étkeztek. Minden hotel olyan közösség volt, melynek tagjai magános, egykedvű emberek voltak. Kifejlődött az újfajta lény: a hotellélek, mondhatni így is: hotelpolgár.

A hotelpolgár hazájától és így a háborútól is távol, kényelmesen éli napjait. Itt, a Genfi-tó és a Rhöne partjain jól kiszolgálja a béke, a természet, a kultúra. Ragyogó nők és érdekes férfiak szelíden összeölelkezhetnek, vagy a legviharosabb szerelemben téphetik egymást. De oly ritka itt a szelíd összeölelkezés! Háború folyik itt is, és nemcsak a szerelemben. A legsúlyosabb háború: a belső emésztő harc, mely minden hotellelket elbúsít, ködbe borít. Ezek a hotellelkek azért vannak itt, mert féltek, vagy nem mertek otthon maradni, olyik pedig azért, mert elegendő pénze volt ahhoz, hogy pacifista világnézetét – egyelőre csak a maga számára – keresztül is vigye. Röviden és világosan: itt mindenki megszökött a hatalom vagy a hódító ellenségtől, így elkülönülten élnek nemzetük hitétől, lelkesedésétől, mámorától, nincs részük dicsőségben, bukásban, áldozatban. Hogy megmaradjon a kényelmük, kifosztották a lelkűket… Hitetlenül tolják el maguk elől a hazai lapokat, és idegesen olvassák a semleges lapok kellemetlen, tárgyilagos tudósításait. Így várják a háború végét.

Almássy Erzsébet köztük él. Könnyen, minden lemondás nélkül éli a hotel életét. Neki nem új ez az állapot. Így él már évek óta. Csak az a különbség, hogy nem dolgozik. Pihen… De pihenése itt sem tart sokáig. A csempész mindenütt csempész. Hotelországban sűrűn akad átutazó vendég is. Ezek a csempészek. És a csempészek messziről megismerik egymást [57]

Almássy Erzsébet volt a hotelban a legrosszabb hírű vendég. Soha semmi botrány, de a futó férfivendégek legtöbbje vele ismerkedtek meg, vele rándultak ki, vele bújtak össze meghitt beszélgetésekre. Ki tudta azt, hogy síberek bújtak össze, és nem a nő a férfival.

Ez időben már nem a szegény osztrák–magyar korona volt az árucikk. 1918 őszén hiába dobták a nagy múltú valutát, nem kellett senkinek. Új cikk került a piacra. Jelzálogkötvények, melyek után aranyban kell fizetni a kamatot. Ezt a cikket lopták át a határon… Az ilyen bandák közül egynek Erzsébet volt a feje.

Így érte meg a háború végét. Akkor vissza akart térni Budapestre. De otthonról figyelmeztették, célszerű is, jobb is künn maradni.

Genfben maradt. Rhône szigetén villát vásárolt. Várt.

*

Almássy Erzsébet 1923-ban férjhez ment… Ez úgy történt, hogy bandájának két tagját a magyar fináncok elcsípték a határon. Szörnyen megijedt. Fogvacogva leste a híreket. Attól rettegett, hogy a két lefogott ember kiadja a nevét, és a pesti rendőrség a svájci hatóságoktól kiadatását fogja kérni. Első ijedtségében szólt egy mindig körülötte lábatlankodó fiatalembernek, Jules Quartier-nak, egy magánbank prokuristájának, hogy gyorsan vegye feleségül. Jules Quartier bomlott Erzsébet után, akit madame Eliznek szólított. Huszonnégy óra telt csak el, és Erzsébet Jules Quartíer-val mint férj és feleség Párizsba utaztak.

Alig tudta kiheverni ezt a házasságát is. Mousieur Quartier-val nem lehetett tréfálni. Szerelmes volt az asszonyba, ezért a svájci állampolgárságért hetekig kellet szolgálni férji örömeit. Néhány hétig kellett várnia, míg ki nem derült, hogy két lefogott üzlettársát hiába vallatta a budapesti rendőrség, mégsem adták ki senki és így az ő nevét sem. Addig kénytelen volt házasságával »lefedezni« magát.

Elmúlt a veszély… Quartier úr anélkül, hogy házasságát felbontotta volna, nagylelkűen visszavonult. Erzsébet egyetlen emléket fogadott el tőle, a »madame Eliz« nevet, melyet azóta minden megszakítás nélkül visel.

Madame Eliz egy svájci és egy magyar útlevéllel Párizsban maradt. Az első pillanatban a svájci útlevelet el akarta dobni. De meggondolta a dolgot. Két útlevél két embert jelent. Két útlevél: »köd előttem, köd utánam!« Mi történnék, ha felmenne a magyar követségre, és megmutatná, hogy neki két útlevele van? Nem használhatná-e mind a két útlevelet? Hol az egyiket, hol a másikat…

Nem ment fel a követségre… Hazautazott, és magyar útlevelet mutatott fel a határon.

Hat év után visszatért Budapestre. Megjelent a Jávor utcai lakása ajtaja előtt. Levéldobozába hat év alatt egyetlen levelet dobott a postás. Egy gyászjelentést: Weiszberger Zsigmond meghalt 1919. év november 10-én. Tizenkettedikén temetik a farkasréti róm. kat. [58] temetőben… 1919 őszén Budapesten két járvány uralkodott: a kikeresztelkedési járvány és a spanyoljárvány. Szegény Weiszberger bácsi mind a kettőt megkapta.

Erzsébet egy pillanatra meghatódik… »Szegény bácsika! – Aztán átlép a meghatottságán, át a küszöbön…

A házmesterné követi.

– Úgy adom át, nagysága, a lakást, ahogy itt hagyta. Nagy csuda is kérem. A prolik alatt el akartak vinni innen mindent. De én szóltam a rokonomnak – miniszterféle volt a drága – és ő magának rekviráltatta el. Itt lakott, míg Bécsbe nem szökött… Azóta minden héten takarítok, szellőztetek.

A lakás megviselt állapotban volt. Rendbe kellett hozni mindent. Míg a tatarozás, az új bútorozás munkája folyt, Erzsébet szállodában lakott.

*

Néhány hetet töltött csak Budapesten. Ez idő alatt felújította régi és most is használható ismeretségeit. Akadt közöttük egy férfi, aki sokra vitte. Valamikor a Kereskedelmi Múzeum tisztviselőcskéje, ma a kormány magas embere, egyik fő-fő gazdasági szakértője. Minden nemzetközi gazdasági szakértekezleten jelen van. Szorgalmas, hivatását áhítattal teljesíti. Itthon, a vonatban, a tárgyalások színhelyén mindig csak dolgozik.

Ez a férfi, Kelecsényi János egy a sok közül, aki szintén szerelmes volt Almássy Erzsébetbe. Nyolc éve látta utoljára. Azóta sok szerelmen botlott át, de mindig Erzsébetet tartotta az igazinak, bizonyosan azért, mert nem érte el soha. Tizenöt évvel ezelőtt, Erzsébet balkáni missziója idején találkozott vele először, és a háború kitöréséig rendületlen készséggel, reménytelenül szolgálta az asszonyt.

Erzsébet fejéből kiesett ez az ember. Nem kereste, véletlenül találkozott vele a Dorottya utcában, amint éppen egy üzletből kilépett. Elfogulatlanul, mosolyogva nyújtott kezet régi hívének, mintha mosolya csak egy köszönet volna azért, hogy néhány percig várt rá, míg a boltban bevásárolt. A férfi megindultan nézte. Bámulta, hogy az asszony fölött nyomtalanul tűnt el a nyolc esztendő… És szentnek tartotta a percet, mely a találkozás mennyei ajándékát nyújtja.

Egy hét múlva látta vendégéül. Akkor már rendben volt a lakása. A régi, divatját múlt bútorok helyébe az új stílus vonult be a szobákba… Az asszony is új volt… Csupa ígéret Kelecsényi számára.

De nem csak ígéret. Erzsébet döntött. E férfiúra szüksége van, és csak úgy használhatja fel, ha együtt él vele. Hozzá kell tartoznia.

Vacsora után elhazudta eddigi életét. Lehet úgy is hazudni, hogy csak igazat mondunk… Még a házasságát sem hallgatta el. Elmondta, hol élt, merre járt, de hogy mit művelt, síberéletét nem leplezte le a becsületes férfi előtt. [59]

Kelecsényi néhány pohár pezsgőt ivott, alig volt magánál. Megfogta az asszony kezét, lázasan dadogta: »szeretem«.

Az asszony a férfi kezében hagyta a kezét. Lényét meghamisítva beszélt:

– János… örülök, hogy találkoztunk, hogy itt van nálam. Maga komoly, értékes ember… Ha karja, együtt élhetünk. Szeretem a maga életét. A nőt a férfihoz annak élete, munkája kapcsolhatja a legmaradandóbban, a legértékesebben… Akarja-e, hogy mindig maga mellett éljek? Elkísérjem útjain? Ígérem, hogy mindig magával tartok, segítő társa leszek, részt veszek munkájában.

– Hát van-e ennél tökéletesebb egyesülés? – ujjongott a férfi, akit az asszony most készül magával rántani a piszokba, haverjévé tenni…

Megegyeztek. Erzsébet a világ előtt, de a munkában is Kelecsényi titkárja lett, aki elkísérte a nemzetközi konferenciákra is. Öt éven át nem volt olyan népszövetségi közgyűlés, nemzetközi konferencia, melyen Kelecsényi kíséretében meg ne jelent volna. Viszonyuk hol égett, hol elhűvösödött, mindig az asszony szabályozása szerint, de a hivatalos munkában mindig együtt voltak. Erzsébet nem volt látszattitkár. Megtanulta a gép- és gyorsírást. De nem csak segéd-munkaerő volt. Kelecsényi használhatta az asszony eszét is. Nagyon is használta, sose volt kárára…

Csak abban volt kára, hogy Erzsébet szobalányoskodott is körülötte. Ha utaztak, ő csomagolta ki-be poggyászát. És hogy csomagolta be Kelecsényi János poggyászát?… Úgy, hogy a maga dolgai egy részét is az ő holmija, iratai közé rakta. Egy részét… A csempészárut: valutákat, értékpapírokat… A finánc nem vizsgálhatja meg a diplomáciai útlevéllel utazó Kelecsényi János poggyászát…

Így síbereskedett valóban zavartalanul öt éven át, és a külországokban egyre gyűltek bankbetétjei…

Egyszer azonban kiderült minden.

Rómába utaztak. Velence felé robogott az expressz. Erzsébet átment a büfékocsiba uzsonnázni. Kelecsényi unalmában levette a polcról duzzadt irománytáskáját, és egy iratot keresgélt benne. Nem találta. »Bizonyosan betévedt a főtervezet aktái közé« – gondolta. A főtervezet, száznyolcvan gépírásos oldal a nagyobbik táskában van, melynek a kulcsát Erzsébet őrzi… »Talán a kistáska kulcsa is nyitja«… Igen… A táska kinyílt: – Ahá! megvan!… Ejnye! ez volna az?… kissé súlyos… Van ez két kiló is”… Félretolja, kotorász az irattárnak beillő bőröndben. Végre megtalálja a keresett írást… Iparkodik rendbe szedni, Összenyomni az iratkötegeket, hogy becsukhassa a bőröndöt. Nem sikerül. Mérgelődik is, fél is, mert minden pillanatban visszatérhet Erzsébet, aki össze fogja szidni, mert rendetlenséget csinált… »Ez a nagy csomag az oka… Mi lehet ebben a csomagban? Ő ad át minden darabot Erzsébetnek, aki pedánsan a bőröndbe rakja… Erre a csomagra nem emlékszik… Nézzük meg, mi van a csomagban… Lássuk csak!«… [60]

Elszörnyedt… Magyar aranyjáradék – kötvényeket talált a csomagban a legnagyobb címletekben…

Az értékpapírokat csomagolatlanul visszadobta a bőröndbe…

Felugrott, hogy az asszonyért rohanjon… De megállt a fülke ajtajánál. Lemondóan legyintett… Az ablakhoz lépett, mélyen kihajolt… Könny hullott a szeméből…

Velence felé közeledtek.

Ez alatt Erzsébet befejezte uzsonnáját. Retiküljéből noteszt vett elő. Akkora noteszt, mint egy vasúti jegy. Benne hártyavékony lapok, tele miniatűr számokkal. A noteszbe új számokat írt be… Elégedetten mosolygott. A szemben levő tükör megmutatta mosolyát. Egy kicsit még igazított mosolyán, és arcán hagyta… Oda fogja adni Kelecsényi Jánosnak. Jó volna kiszállni, a konferencia öt nap múlva nyílik meg, két napot eltölthetnének Velencében. Megy vissza a fülkébe, mosolya az arcán.

Fülkéjük ajtajához ér, kilincsen a keze… Látja az ablakon kibámuló férfit, látja a sárga táskát a pamlagon. A sárga táska nyitva… Az ijedelem lerúgja az arcáról a mosolyt, és helyére a rettenet rakja fel ónszínét… Reszketve vonul vissza. Ahogy remegő lábai bírják, átsiet a szomszéd kocsiba, hogy összeszedje magát, hogy zavartalanul átgondolja a helyzetet… A kulcs nem volt nála, mégis ki tudta nyitni… Neki is van kulcsa? Talán minden utazáskor kileste a táskát… Tűri… beleegyezik… De ez lehetetlen… Bizonyos, hogy nem kutatott… Ha mégis… és megtalálta volna az »árút«nem hagyta volna nyitva a táskát… és nem fordít a nyitott táskának hátat…

Megnyugodott… Púder… rúzs… és újra mosolyogva lépett a fülkébe.

Kelecsényi megfordult… Erzsébetre nézett, azután a táskára vánszorgott tekintete, és odatapadt. Nem lehetett félreérteni a helyzetet… Erzsébet várta a sorsát.

Szenvedett. Fizikai fájdalmak gyötörték. Belsejében furcsa lárma zúgott. Szíve nagyon rendetlenkedett. Eddig még soha… most először… hiba történt a motorban. Talán szíve változott, dörömböl, mintha ki akarna törni és meztelenül a férfi tenyerébe terülni.

Percekig tartott ez a rémséges némaság… A vonat dübörögve robogott át a velencei hídon… Mestre–Venezia!

– Kérem, zárja he a bőröndöt!

Erzsébet remegve szedte elő retiküljéből a kulcsot, és teljesítette a parancsot.

– Kérem, adja ide a kulcsot.

Odaadta.

– És most arra kérem, hogy válasszon… én szálljak ki, vagy maga akar Velencében maradni.

Erzsébet sóhajtott… [61]

– Kérem, döntsön, vagy én határozok. A vonat tíz percig áll itt.

– János… kérem… utazzunk még egy állomást együtt. Egy óra az egész… Nem bánom, tegyen velem, amit akar. De egy órát még magával akarok tölteni… Az első férfi, akit szeretek. Magát is csak tíz perc óta szeretem… nem tudom, meddig tart… jaj… Isten óvjon meg engem attól, hogy a szerelem… ez a fájdalom sokáig tartson…

A vonat elindult…

Kelecsényi a pamlag sarkába bújva tűrte az asszony beszédét.

– Most már tudja, hogy bőröndjében mindig az én csempészboltomat is szállította… Tudtam, éreztem, hogy nagyon szeret engem. Bízik bennem… Mertem…

A férfi ráordított.

– Minek magának az a sok büdös pénz?!

– Kellett… Mindig kellett… A békében rendes úton sok pénzt tudtam keresni… Jött a háború… Azóta csak így lehet… Akik ma kereskednek, tolvajlámpással járnak.

– Ez maga!… Mindent élesen határoz meg… Saját magát is. Szégyenletes dolog, hogy szóba állok magával… Mit akar tőlem?… Hallgassam tovább?… Magát, aki így rászedett és meggyalázott engem?…

– Igaza van… De jóvá tehet mindent… Maga az egyetlen ember, aki megváltoztathat engem… Csináljon belőlem új embert! Tartson meg engem… Új lélek száll belém. Új életem magának adom. Még sose szerettem senkit…

– Bizonyos, hogy így könyörögne egy fináncnak is, ha rajtacsípi. És vegye tudomásul, hogy most is finánccal beszél… Kötelességem, hogy magát feljelentsem… Én se viszem el szárazon… félrelöknek… de csak így menthetem meg a magam számára a becsületem…

Kelecsényi felkelt a pamlagról, és kiment a fülkéből.

Az asszony is felugrott. Kelecsényi a folyosón, ő belül fogta a kilincset. Az üvegen át szemben álltak. És Kelecsényi kemény, határozott tekintetéből megértette, és tudomásul vette, hogy végzett vele…

Elengedte a kilincset…

A vonat Padova állomás váltóin lassítva zakatolt… Erzsébet figyelt. Gondolkozott. Határozott. Egy pillanatig a bezárt sárga táskára nézett. A kulcs nincsen nála. A táskát mindenestül magával kellene vinni… Mindjárt megállapította, hogy bolond dolgot akar művelni… Nincs sok idő a töprengésre. A vonat megállt. Karjára kapta felöltőjét, kézitáskáját…

A férfi háta mögött, a kiszállók közé surranva leszállt… Menekült a finánc elől…

* [62]

Erzsébet nem mert hotelban megszállni. Félt Kelecsényitől, hogy üldözteti, és a hotelben bizonyos, hogy elcsípnék. Autóba ült. A sofőrnek azt mondta, hogy a várost akarja megtekinteni. Kétórai kocsizás után az állomásra vitette magát. Néhány perc múlva egy vonat indult Trieszt felé. Erre a vonatra felszállt. Triesztbe utazott.

Triesztben hajóra szállt, és Konstantinápolyban kötött ki.

Menekülése tizenöt napig tartott.

Az első napokban még a hajón is rágta a félelem. De lassanként megnyugodott, és mind tisztábban látta, mit kell tennie, hogy megmeneküljön. Sürgősen félre kell tenni minden okmányt, és helyükbe újakat szerezni. Új névre van szüksége megint. Új, de törvényes névre. Őt megtalálják Almássy Erzsébet néven, megtalálják madame Eliz Quartier néven. Bolondság volt, hogy nem vált el Quartier-töl. Eh!… Ő már az első pillanatban döntött. Tudja ő, hogy miért hajózik Konstantinápolyba. Áttér a mohamedán vallásra, férjhez megy egy törökhöz. Már tudja is, hogy kihez…

Egy hónapot töltött el Konstantinápolyban. A dolog nem ment olyan könnyen, mint ahogy gondolta. A kiszemelt török – békebeli ismerős – régen is sűrűn eladta magát, szívesen adta volna oda nevét most is azért az ezer svájci frankért, de már nős volt a szerencsétlen, és szidta a gházit azért a törvényért, hogy egynél több felesége nem lehet. De szerzett maga helyett egy tekintélyes, de egzisztenciájában gyönge ifjút. Azzal megesküdött, A török ifjú sok futkosás után megszerezte az útlevelet, de mielőtt átadta volna, előbb járadékát egy évre kifizettette.

Erzsébet a török férjtől örökre elbúcsúzott, és Bécsbe repült. Onnan Drezdába utazott. A Lahman-szanatóriumban bújt meg. Hat hónapos kúrát tartott. Nagy szüksége volt rá.

A kúra kijavította Almássy Erzsébet idegeit, és visszaadta hervadhatatlan szépségét. Megállapította, hogy nincsen semmi baj, semmi veszély. Kelecsényi János futni hagyja. Most már bosszankodott azon, hogy ellágyult Kelecsényi előtt. Mi történt volna, ha meghallgatja az az ember, és mint megbélyegzett rabszolganőt maga mellett tartja?… Összeomlott volna az élete. Visszaemlékezett akkori szívverésére, mely most is visszadobog a fülébe. Soha nem érzett kínok gyötörték akkor. Ez hát a szerelem?… Bizonyos, hogy az a szerelem, mert ő akkor nem hazudott. Egyetlen férfi, aki röpke félórán át nagy hatással volt rá. Ki tudja?… talán tovább is tartott volna… Fél óráig volt egy férfi számára… Az első férfi… de az aztán kirúgta…

Így pillant vissza Almássy Erzsébet… Most meg se moccan a szíve… Elmegy tornászni, mintha a szívére izmokat akarna gyűjteni.

Egy este ágyában elneveti magát. Most már három útlevele van. Magyar, svájci, török… Utazhat, nyitva áll előtte a világ.

Egészségesen, vidáman nevetett.

Másnap Budapestre utazott. Boltját újra megnyitotta… A határon török útlevelét készült felmutatni. Sok pénzébe került, leg[63]alább használni akarja. De meggondolta magát… Haza mégis legokosabb magyar útlevéllel utazni…

*

Ez idősebb Síró Zoltán elvált feleségének harmincéves története.

Idösb Síró Zoltán Milánóban ül, és keresi egy szóra az asszonyt. Hiába keresi… Madame Eliz, vagyis Rücski Mehmed efendi felesége Ettore Dešković bankár vendége, és most, fürdő után, tükör előtt ül… Rendbe szedi magát. Ebéd előtt Dešković és még két üzletbarátja fontos tanácskozásra látogatnak el hozzá.

Az öreg Síró kutathat az asszony után. Almássy Erzsébetet hiába keresi.

III.

Erzsébet vendégei közül elsőnek a házigazda, Ettore Dešković lépett be. Hatvan év körüli, elegáns dalmát férfi. Húszéves korában került Olaszországba. Ma lelkes, hangos, olasz hazafi. Bankár, és állandóan nagy üzleteket bonyolít le, nagyrészt Jugoszlávia felé. Már a békében is a Balkánon dolgozott, és ez időben sokszor és hosszabb ideig tartózkodott a nagyobb balkáni városokban. Erzsébettel való ismeretsége Szófiában kezdődött. Ismeretségük akkor felületes volt, de a háború után Erzsébet felmelegítette és kimélyítette a kapcsolatot, és mert nem idegenkedett üzleteitől, komoly üzletbarátság fejlődött ki közöttük. Dešković bankirodája a síbervilág jelentős állomása volt.

– Madame Eliz, csak üdvözölni jöttem, és hogy ezt a levelet átadjam.

– Az urak?

– Bocsánatát kérik, de fél órát késnek… A déli tőzsde lázas. Ott kellett maradniok… Velük együtt visszajövök.

Dešković elment. Erzsébet a levél borítékát nézte. Tudta, honnan jött a levél. A levél Dešković címére szólt, és Erzsébet saját kezű írása volt. Nem levelezett ő senkivel sem, csak a szobalányával, akinek elutazása előtt mindig átadott egy csomó megcímzett borítékot. A szobalány tudta azt a három-négy várost, amelyek egyikében úrnőjét utoléri a levél. Mindenik városba elküldte ugyanazon tartalmú levelet. Csak öt esztendeje levelez szobalányával. Öt évvel ezelőtt egy béna detektívtől megtudta, hogy lesnek rá. Azóta tudni akar róla, ha valami történik a háza táján. Persze, a szobalány rendszerint szamárságokat irt meg. Bizonyos, hogy most is, előre bosszankodik a levél tartalmán.

Ám a levél így szólt:

»Nagyságos asszony, kérem, a házmesterné nagy szemtelenséget csinált velem. Tegnap nála voltam, és nagyon erős teával kínált meg, és kérdezte, hogy merre van a nagysága. Azt mondja, hogy rendelet van, muszáj bemondani, hogy a lakó hol jár, és nála is he kell írni a könyvbe, nincsen abba semmi, ha [64] megmondom, nem titok az, ha rendelet van rá. Én megmondtam, de a Dešković urat mégse, jó, ez megvan. De én még az este megkérdeztem testvérem vőlegényétől, aki rendőrbiztos, igaz-e az a rendelet, amit a házmesterné mondott, nem hinném, de utnajár. Ma délben gyün hozzáma rendörbiztos, és mondja: „Hallod-e Mariska, szó se igaz az egészbű. No mondok, adok én a házmesternének. Szaladok hozzá. Fifikus voltam, nem mondtam, hogy mér rántott be engem, csak kérdeztem, kedves tésaszony ugyan milyen volt az az ember, aki az én nagyságámat kérdezte magátul, mer bizonyra vettem, hogy másnak vette ki belőlem, hogy az én drága Nagyságám merre jár. Én is hazudtam neki, hogy nálam is járt valaki, és olyan buta voltam, hogy megmondtam merre van. Mondja hát meg, hogy nézet ki az az ember, tudni kell hogy egy vagy két ember kereste, mer azt nekem meg kell írni az én nagyságámnak, így becsaptam a házmesternét, és megmondta, hogy egy fene magas, vöröses arcú öregember kereste, meg is mondta neki Milano városát, és mos már ő is ajánlotta, jó lesz megírni a nagyságának, mer az a fene nagy ember aszonta, hogy mos mingyá felül a milánói vonatra. Minden nap szellőztetek, tessék nyugot lenni nagyságos asszony, mindenre vigyázok, és mindenkinek aszondom, hogy nem tudok semmit. Kezeit csókolom, Mariska szobalány«.

Erzsébet bosszankodva olvasta a levelet. Bosszankodásába aggodalom is vegyült. Ki keresi őt? A házmesterné a rendőrségre hivatkozott, amikor a szobalánytól kicsalta tartózkodási helyét. Talán Kelecsényi keresteti a rendőrséggel?… Lehetetlen. Egy év telt el a »brutális« eset óta. Vagy más ügyben kutat a rendőrség? De hiszen nincs semmi »ügyben« benne. Saját számlára, egyedül dolgozik. Sűrűn van otthon, most is négy hetet töltött el Budapesten… Ki lehet az, aki őt keresi?…

A vendégek Deškovićtyal együtt megérkeztek.

– Madame Eliz, ön nagyon nyugtalan… – szólt Dešković.

– Ez a levél… Értesítést kaptam, hogy valaki kutat Utánam. Állítólag már itt van Milánóban… Kérem, kedves Deškovič, intézkedjék, hogy megkapjam a hotelek magyar vendégeinek névsorát.

– Ne aggódjék. Bárki idegen keresi is, önt nem találhatja meg. De azért intézkedem. Estére megkapja a névsort… Kérem, nyugodjék meg.

Erzsébet Cinzanóval kínálta meg vendégeit. A Deškovićtyal jött két úr tipikus északi olaszok voltak. Termetük, fejük germán típus felé hajló, csak élénk tüzű szemük hirdette az olaszt. Gazdag emberek, és pénzükkel csak biztosra menő játékot művelnek. A két úr Deškovićtyal együtt Madame Elizzel új alkalmi társulásra készül. Azért jöttek most össze, hogy meghallgassák a nagyszabású tervet.

Madame Eliz beszél:

– Uraim!… Bethlen István egy beszédében félreérthetetlenül megmondta, hogy a magyar állam pénzügyi csőd előtt áll. A magyar miniszterelnök elszólta magát. Másnap visszaszívta… Mind[65]egy… Uraim, ez nagy szenzáció. A dolgot otthon elkenték. Előttünk azonban ilyen súlyos kijelentéseket nem lehet elkenni… A magyar pengő esni fog. Nagyon nagyot fog esni… Pénzügyi csőd! Egy hét múlva… két hónap múlva… Nekünk már most munkához kell látni… El a pengőtől! Dolgozzunk pengőben. Én hozom a pengőt. Ma annyit hozhatok, amennyit akarok. A hónom alatt hozhatom, Ma még a pengő príma valuta. Teljesen nyugodt. Van időnk bőven. Ha Bethlen vissza merte szívni nyilatkozatát, úgy a baj még nem akut. Lassan, minden zaj nélkül szivárogtathatjuk ide, és más jó helyekre a pengőt, és veszünk érte finom valutákat és más jó mobilértéket.

Madame Eliz hanyagon megdőlve a pamlagon Mariska szobalány levelét gyűrögetve rapszodikus modorban adta elő tervét. A romlott asszonyt nem piszkálta lelkiismerete. Egy pillanatra sem gondolt arra, hogy hazája, egy vergődő nép ellen tör. Csak mosolyogva nézett a három férfira, kereste szemükben a rablási lehetőségre felcsillanó tekintetet.

De a hárem férfi elkerülte madame Eliz tekintetét. Az asszony nem ért el náluk nagy sikert.

– Nos, uraim? Megbukott a tervem?

– A terv nagyon érdekes. Érdemes tanulmányozni – szólt Dešković.

Alberto Alghieri, az egyik úr hűvösen állapította meg:

– Érdekes, hogy Bethlen nyilatkozata nem jelent meg egyetlen olasz lapban sem.

A harmadik úr is megszólalt:

– Lehet, hogy a magyar kormányelnök közbenjárt a Ducénél, hogy tiltsa meg a nyilatkozat publikálását. De a francia lapokban sem olvastam.… Madame Eliz, nem vezették önt félre?

Minden magyar lap közölte. A kormánypártiak is… De úgy látom, uraim, nincs kedvük az üzlethez… Talán hagyjuk…

Felkelt a pamlagról, töltött a poharakba, és erőltetett kedvességgel kínálta vendégeit.

Alghieri lassan, szinte csöppenként, de egy szájhoz emelésre itta ki vermutját. Úgy látszik, felmelegedett tőle, mert széles mozdulatok kíséretében, lendülettel beszélt:

– Jó, rendben van, elhiszem, hogy a nyilatkozat megtörtént. És aztán? Kérem, madame Eliz, figyeljen reám! Mi most nem olyan atmoszférában élünk, hogy kedvünk legyen egy pengő-besszhez nyúlni, ön egy államférfi pesszimista nyilatkozatába kapaszkodik bele… Ezzel szemben Mussolini a korporációk nemzeti tanácsában néhány nap előtt jelentette ki, hogy a világgazdasági válság elérte a tetőpontját, elértük a mélypontot, és most már lassú javulás következik. Ugyanezt mondta Benes. Snowden angol pénzügyminiszter szintén nagyon optimista beszédet mondott. De nekem elég a Duce nyilatkozata… Madame Eliz jól tudja, hogy a valutapiacon szörnyű stabilitás uralkodik. És ön most akar egy nagyszabású valutaüzlethez fogni?… Akar még egypár jó hírt?… Most tanácskoz[66]nak Bázelban az angol, francia, német, olasz és a belga jegybankok elnökei… A közép-európai tőzsdék Zagrebban konferenciáznak. A B. I. Z. bank kölcsönt nyújt a kelet-európai országoknak – Magyarország Londonban 87 millió pengő kölcsönt kap. Flandin francia kereskedelmi miniszter Budapesten tárgyal, szintén kölcsönügyben. E tényekhez még száznyi figyelmeztető jelenség járul, melyek nyilvánvalóan ellentmondanak számításainak. Madame Eliz, vegye tudomásul, hogy nekünk bealkonyodott. Jön a gazdasági fellendülés. Ezentúl a pénz nem fog unalmában országról országra meddőn csavarogni A pénz elmegy dolgozni. Nekünk vissza kell vonulni. Nem szabad új engagement-ba menni, mert amit kerestünk, egypár nap alatt elveszíthetjük.

Az asszony idegesen nevetett:

– Alberto Allghieri gyáva! Becsukja a boltját. Majd nyit a Gallerián egy aprópénzváltó boltot a boldog Európa számára… Szegény, boldogtalan optimizmus… Mussolini!… Snowden! Benes!… Bizony, ők szeretnének egy fellendült Európát csinálni, csak nem tudnak. Szeretnének már nagyon felszállni a mélypontról! Nem tudom, miben bíznak? Csak az Istenben bízhatnak… Akar, Alghieri úr, az ön jó híreivel szemben egy csomó rossz tényt? Íme: meghiúsult a francia–olasz flotta-megegyezés!… A szovjet a leszerelési konferenciát megelőző értekezleten a fegyverkezés 50 százalékos leszállítását parancsolja, ezzel szemben Franciaország 19 milliárdot fordít újabb fegyverkezésre. Németország moratóriumot kér nemzetközi adósságai és a Yung-féle fizetésekre… Parancsol még rossz tényeket?

Villogó szemmel nézett Alghierire, aki unottan állta a tekintetet. Ez a félkézkalmár nem szerette az asszonyt. Félt a fantáziájától, remegett, hogy egyszer úgy beleragadja egy vakmerő üzletbe, hogy mindenét elveszti. Az asszony is gyűlölte Alghierit. Dešković és a másik vendég alig adtak pénzt a közös üzlethez, ők inkább csak a lebonyolításban vettek részt, de Alghieri volt az, aki a szükséges tőke túlnyomó részét adta, ezért volt, mint mindig, most is tartózkodó, de azért is, hogy a nyereségből a legnagyobb részt a maga számára erőszakolja ki.

Kemény párbeszéd indult meg közöttük.

– Tehát ön feszt a magyar pengőre? – kérdezte az asszony.

– Feszt vagyok!

– Vegyen tőlem pengőt.

– Nincs szükségem pengőre.

– Öt ponttal olcsóbban adom a mai kurzusnál.

– Nincs szabad pénzem.

– Magának nincs pénze?… Hitelbe adom. Ismerjen el érte lírában. Hat hónapi hitelre adom.

– Mennyi pengője van?

– Egymillióig hitele van nálam.

– Hol a pénz?

– Itt. Milánóban. A B… fiókjánál. De készpénzért kap töb[67]bet. Római átutalást, triesztit… milyent akar?… Csodálkozik? Nem tudja, hogy elkezdődött a pengő menekülése?… Megbízásaim vannak, hogy kurzuson alul adjak pengőt.

Dešković közbeszólt:

– Hát olyan nyilvános már a dolog?

– Dehogy nyilvános! Hiszen akkor önök is tudnák! – mondta csúfolkodva az asszony. – De rajtam kívül akadnak még jó orrú bankok, történelmi és pénzmágnások, nagyzsidók.

Alghieri búcsúzott.

– Hadame Eliz, meddig marad Milánóban?

– Még két napig.

– Holnap el kell utaznom, és így, sajnos, már nem találkozhatunk.

A másik úr is búcsúzott. Együtt mentek el. Dešković még ottmaradt, ő még meghallgatta Madame Eliz lesújtó véleményét.

– Alghieri olyan átlátszó, mint az üveg. Mindig ezt a mókát csinálja, fitymálkodik, piszkál, lenézi az üzletet. »Holnap utazik.« Ő ezek után utazik? Holnap délben itt lesz.

– Velünk ebédel?

– Köszönöm… ma egyáltalán nem ebédelek. Fáradt vagyok, lefekszem.

*

Este nyolckor ébredt fel. Éhes volt. A szobalánytól teát és gyümölcsöt kért. Asztalán két levelet talált. Az egyiket Alghieri írta:

»Nagyon érdekes híreket kaptam. Kötelességem, hogy közöljem Önnel híreimet. Elutazásomat elhalasztottam. Holnap délben meglátogatom.«

Az asszony mosolygott.

Felbontotta a másik borítékot. Egy jegyzék volt benne. A milánói hotelek magyar vendégeinek névsora.

Eldobta a jegyzéket. Két korty teát ivott. A teáscsészét is majdnem eldobta, de csak a tálcára csörrentette. »Ezek az olaszok nem tudnak teát főzni.«

Nyugodtan ébredt, Alghieri levele derűssé tette. De ez a jegyzék rálépett a kedvére, eszébe juttatta Mariska szobalány levelét. Amikor elolvasta a levelet, nem volt ideje töprengeni felette, nyomban lázas tárgyalásokba lendült, kirázódott fejéből a nyugtalanító hír… Most itt van a jegyzék, és nem mer utánanyúlni… Ki lehet az, aki keresi? Miért keresi? Kutatja, egyre kutatja a semmit, a maga életét, és nem talál benne még egy elsurranó alakot sem, akivel elintézetlen dolga volna; akinek olyan nagy gondja-baja lenne vele, hogy türelmetlenül kétezer kilométert fusson utána… Kelecsényi János?… Ő az egyetlen ember, akitől búcsú nélkül vált el. Megszökött tőle… Nem tőle… a zsandártól futott el. Mestre után, amikor a fülke ablakán keresztül látta kemény, komor arcát, [68] azt hitte, a vonatkísérő fasisztát ment keresni, hogy letartóztassa. Most, hogy ideutazott, megint Velence határában robogott vele a vonat. Talán ugyanabban a fülkében ült, amelyikben a rettenetes perceket élt, át. És megfejtette Kelecsényinek az üvegen átküldött, utolsó tekintetét. Az a tekintet egy férfi szerencsétlen szerelme és befröcskölt tisztessége fölötti vívódását takarta le. Ő eddig ezt a búcsúzó tekintetet a maga tolvajnyelvére fordította le: a zsandár kegyelmes volt, futni hagyta.

– Milyen hamar kiheverte ő Kelecsényit? – méláz az asszony. – Szeretné, ha a névjegyzékben Kelecsényi nevét találná meg – de még mindig nem nyúl a jegyzék után… Ő nem játszott, amikor szerelmet vallott neki. Amikor kimondta a szerelem szót, sebet érzett a szívén. Sose érezte azt, amit akkor. Kelecsényi tévedett, amikor azt mondta, hogy éppen így könyörögne, ha egy finánc megcsípné… Hogy egy finánc rajtacsípje, arról szó sem lehet. A bajt egy perccel előbb meg kell érezni, és akkor tudni való, hogy mit kell tenni. Egyszer megtörtént… Többen utaztak a fülkében. A vámvizsgáló finánc egy hölgy retiküljének bélését felmetszette… No, most rá kerül a sor… Az ő retikülje vattázott bélésében ötezer dollár bújt meg. Karján lógott az álerszény, a kopottas retikül. Meg se rezzent az arca, amikor a nyitott ablakon lehajolva lepottyantotta. Valaki megtalálhatta, és bosszankodhatott, hogy egy zsebkendőn kívül semmit sem talált benne… Ő így viselkedett a fináncveszély előtt… Kelecsényi tévedett… Talán rájött e tévedésére, és most utánajött… Jó volna… Jó volna mai életét abbahagyni. „Minek magának az a sok büdös pénz?” E megvető mondat zúg feléje… Jó volna, ha Kelecsényi újra megkérdezné…

Madame Eliz ábrándozik.

– Hátha ő keres?…

Felkel a pamlagról. Imbolyogva jár-kel. Sokszor fordul a tükör felé, de nem nézi magát, és így nem látja, hogy félóra alatt tíz esztendőt vesztett el zsugorin őrzött fiatalságéból. Nem veheti észre, mert – életében először – belseje furcsa mozgolódására figyel.

De azért mégse nyúl a névsor után. Nem nyúl, mert kinyomozta magában már, hogy Kelecsényi nem keresheti őt. Eszébe jut szobalánya levele: »nagy fene, vörös arcú öregember…«

Hangos nevetésre fakad. Sikongva, szertelen örömmel nevet. És nevetése letörli arcáról az odarebbent és az éveket becsületesen számolni kezdő fáradtságot.

Azért nevetett, mert egyszerre kitalálta, hogy ki kutatott utána a házmesternénél. A nagy fene, vörös arcú öregember András bácsi, az iszákos, érzelmes rokon, akinek huszonhárom év óta havonta küldött húsz-harminc pengőt. De megsokallta, és két hónappal ezelőtt utasította bankját, hogy szüntesse be a járadékot… Az öreg nem hagyja magát… ő kereste… ő fenyegetőzött, hogy utána jön Milánóba. »Nohát! András bácsi jól megijesztett… Mikor hal meg [69] ez az ember?« Megbánja kegyetlen gondolatát. Utalványt állít ki: »András bácsinak rövidesen nagy öröme lesz, a Dešković banktól ötszáz lírát fog kapni. Hogy nem jött utánam Milánóba, az bizonyos«.

Kedvtelve olvassa el újra Alghieri levelét, aztán felveszi a kagylót, és áttelefonál Deškovićékhoz.

– Magukkal vacsorázhatok?… Boldog vagyok… Igen… nagyszerű program… Scala… és utána vacsora… Máris öltözködöm… Sietek…

Eszébe se jutott a magyar vendégek névsorába betekinteni.