Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

(Mese egy falusi szerkesztő életéből)

Még abban az időben történt, mikor bennünk, iskolázott emberekben az a nemes törekvés kerekedett felül, hogy a nép közé menjünk, és ébresztgessük. Akkoriban én Sz… városban lapot indítottam, mely igazán nevezetes volt, miután első és utolsó volt ebben a városban. Sőt ma is, de évszázadok múlva is mint magányos kultúrjelenség fog csillogni Sz… város történetében.

S ha tudnák, hogy milyen lap volt! Fő- és alcímekkel ellátott hasábokra osztott. Voltak benne irodalmi hírek, szenzációk, táviratok és egyáltalában minden, ami egy komoly laphoz illik.

A szerkesztőségi munkabeosztás a következő volt: a vezércikkeket én írtam; a táviratokat én írtam; s mellékletet szintén én írtam; a kis tréfákat megint csak én írtam; a »Séta a nagyvilágban« valamint a »Kereskedelem és ipar« rovat alatti cikkeket is én írtam, végül a hirdetéseket szintén én írtam. Egyszóval én voltam a lap legfőbb munkatársa.

A vezércikkeket rendszerint igen magasan kezdtem, például a következő mondattal: »Sine ira et studio«, vagy »Alea jacta est«, vagy »Vitam oprendere vero« s így tovább. Aztán írtam széltében-hosszában a városi porról, a községi éjjeli lámpásokról és más dolgokról, s a cikkeket rendszerint a következő mondattal fejeztem be: »aki másnak vermet ás, maga esik bele«, vagy »olcsó húsnak híg a leve«, vagy végül: »bolond lyukból bolond szél fúj«.

A külpolitikával könnyen elbántam. Felemlítettem két-három politikai személyiséget, két-három olyan fürdőhelyet, ahol államférfiak találkozni szoktak, két-három idegen szót, s már kész is volt a külpolitikai szemle. Az idevágó szavak közül leginkább a következőket használtam: Bismarck, Görs, Gladston, aztán Ischl, Gastein, Baden-Baden és végül iniciativa kompromisszum és szolidaritás.

A napi hírek közé helyi dolgokat soroztam, például: »Ma négy utas érkezett városunkba, amiből némileg következtethetni lehet fejlődésére.« Vagy: »Városunk világítása rohamosan fejlődik. Tegnap a község elhatározta, hogy saját költségén még egy éjjeli lámpást állít fel. Az utolsó huszonnégy esztendőben ez már a kilencedik éjjeli lámpás, s ha a község szorgalmával nem hagy alább, a mi városunk lesz az ország belsejének egyik legjobban megvilágított helysége.«

A politikai sürgönyöket régi, bekötött újságokból nyomtattam ki újra. »Bismarck Gasteinbe indult«… »A nagyherceg Ischlben [48] tartózkodik«… s már kész is volt az egész. Egyébként ezek olyan sürgönyök, melyeket minden évben ki lehet nyomatni.

A melléklet számára vásároltam egy könyvet. Volt abban egy nagyon szép, érzelmes szerelmi történet. Emlékszem, két emberről volt szó, akik szerették egymást, de szüleik, kik egymással haragban éltek, hallani sem akartak szerelmükről. Minthogy egymásé nem lehettek, így hát a történet végén egyikük megölte mindkettőjüket. Ezt a hosszú mesét folytatásként kinyomattam minden számban, és ez töltötte be a mellékletet. Ha a kis tréfákra nem volt anyagom, akkor »bölcs mondások«-at írtam, melyeket én állítottam össze, valójában pedig a szentírásból, a katekizmusból és más szép könyvekből szedegettem össze.

Az »Ipar és kereskedelem« rovat alatti cikkeket az ördög tudja, miképpen agyaltam ki. Ez adott egyébként a legtöbb gondot, a tollszáramat is ezen rágtam a legtöbbet. Egyik napon ezt írtam: »a pesti piac árai esnek, mintha lankadnának a vevők«. A másik napon pedig ezt: »a pesti piac árai lankadnak, mintha esne a vevők száma«… De mit írtam a harmadik napon?

Hirdetéseket, ha valaki hozott, jó volt, ha nem, akkor én hirdettem, hogy vannak eladó hámjaim, ötszáz liter vörösborom, majd fenyő, és tölgytuskóim és így tovább, ezer darab tetőcserepem, aztán újra régi, de kitisztított hámjaim, és még Isten tudja, mit nem hirdettem.

És így, mint látják, lapomat tetőtől talpig én öltöztettem. Szerkesztőségem a főutcán volt, igaz, hogy egy kissé alacsonyan, de hát magam se voltam éppen a magashoz szokva. A kis ablak melletti sarokban volt egy nagy láda, rajta egy fityóka tinta és egy toll, mellyel a vezércikkeket, hirdetéseket és bölcs mondásokat írtam. Ma az ember egyszerűen nem is hinné, hogy mi mindent lehet egyetlen tollal megírni.

A ládán mindig ott hevertek kikészítve, előre kitöltött címekkel a vezércikkek megírására szánt, hosszú kutyanyelvek. A falon, látszat kedvéért, két-három idegen nyelvű újság lógott, s mellettük függött az ünneplő nadrágom.

Körülbelül ilyen volt az én szerkesztőségem.

Legközelebbi szomszédom Joca Bočarski borbély volt – szelíd, illedelmes és a városban ismert ember, mivel már hétszer elítélték verekedésért, mikor is ő tamburáját mindig olyképpen használta, hogy a bíróság két szakértő kijelentése alapján kénytelen volt azt halált okozó fegyvernek tekinteni. Neki ingyen adtam az újságot, mert mindig ott volt mellettem, ha valamelyik előfizetőm meg akart verni, mert bár az előfizetési díjat kiegyenlítette, az újságot mégsem kapta meg.

A lapkihordóm nem volt szorgalmas, csupán becsületes. Furcsa szokása volt, hogy ha megharagudott saját magára, nehogy sokat mérgelődjék, lefeküdt aludni.

Megtörtént például az is: alighogy megjelent a lap, megharagudott, leszidta jól saját magát, bebújt az íróasztalládába, régi szá[49]mokat tett a feje alá, és édesen elkezdett horkolni. Erre szívélyesen odaszóltam neki: „Jakab, keljen fel, hordja szét a lapot!” Mire ő hóhértekintettel végignézett, mintha akarta volna mondani: „ahogy fizetsz, úgy hordom szét a lapot”. Érthető, hogy ilyen esetekben én tettem kabátom alá a számokat, széthordtam, s mikor visszatértem, jelentettem neki, hogy elvégeztem mind a munkát. Ilyenkor másik oldalára fordult, és folytatta az alvást. Egyszer, vásár alkalmával pénz kellett neki, és nekem »véletlenül« nem volt. Erre megharagudott, először magára, aztán reám, torkon fogott, és szóváltás hevében a falhoz nyomott. Ekkor szintén Bočarski szomszéd sietett segítségemre, szétválasztott bennünket, s annyira hatott ránk, hogy egymásnak megbocsátottunk, és kibékültünk.

Így volt ez, kérem. Néha arra is volt pénzem, hogy vendéglőben ebédelhessek, ilyenkor fontos dolgokról beszélgettem azokkal az emberekkel, akik azt hitték rólam, hogy okos ember vagyok; azokkal pedig, akik azt hitték, hogy észben hozzám hasonlók, rendszerint nem beszélgettem.

Megtörtént az is, hogy néha a vezércikkem jól sikerült. Ilyenkor többnyire szememre húztam kalapomat, s keresztülmentem azokon az utcákon, ahol előfizetőim voltak; mindig ott voltam, ahol néhány emberből álló tömeget láttam, egy-két órát is álltam a piacon, s mindent figyeltem: hogyan néz rám a nép; vajon csodál-e, vajon felém mutat-e valaki az ujjával?

Politikába nem avatkoztam, de egyszer mégis rossz körülmények közé keveredtem. Vezércikket kellett volna írnom, és én ezt a címet választottam: »Quisque suorum verborum optimus interpres«. S az ördög tudja, mi volt velem, bevettem a fejembe, hogy ilyen cím alatt senki másról nem lehet írni, csak a községi bíróról. Megpróbáltam elhessegetni magamtól ezeket a vészteljes gondolatokat, s elkezdtem írni, hogy városunknak, mint a fővárosnak is, szüksége van két piacra… Ahá! »Quisque suorum…« a piacoknak? Ez a cím csupán a bíróhoz méltó.

A bírókról sok mindent lehet írni, de magam sem tudom, miért, nekem úgy tetszett, hogy ilyen cím mellett a bírót csak szidni lehet, és semmit mást. Annál is inkább, miután azt is fejembe vettem, hogy cikkemet a következő felkiáltással végzem: „kard neked, kard nekem, szablya neked, szablya nekem!”

És így, akaratom ellenére, mintegy belső erénytől kényszerítve, összeszidtam az ártatlan bírót csupán a latin cím és az említett vérengző befejezés kedvéért. Igen, de ez az esemény csodákat művelt a városban. Az emberek egyszerűen gratuláltak bátorságomért, s ahol csak megfordultam, ujjal mutattak rám.

Azon a napon három teljes óráig álltam a piacon. Keresztülmentem azokon az. utcákon is, ahol nem voltak előfizetőim. Ellátogattam néhány kávéházba, és elmentem vecsernyére a templomba is. Ahol csak két-három embert együtt láttam, elmentem mellettük, és mindenütt csodálattal néztek reám. [50]

Érthető, hogy voltak olyanok is, különösen községi tisztviselők, akik lenézőleg tekingettek rám, és éreztem lelkemben, hogy követőim mellett nagyszámú községi ellenséget is szereztem.

S valóban, ezen cikk után nem ment minden olyan simán, mint addig.

Két-három nappal később, egyik délelőtt a szerkesztőségben ültem, és a »Kereskedelem és ipar« összeállításán kínlódtam. Jakab ezen a napon korán ébredt, felhúzta ünneplő nadrágomat, elment valahova, és én egyedül maradtam. Javában nyögtem a cikken, mikor csodálatos külsejű, ismeretlen ember lépett a szerkesztőségbe. Nehezen lépkedett, homlokát összeráncolta, és valamit rejtegetett a hónalja alatt.

De amint belépett a szerkesztőségbe, agyamban botok és más csodák jelentek meg. Rögtön lelkembe tódult a gyanú, hogy ez az ember egyik politikai ellenségem, akit talán maga a bíró küldött, hogy felelősségre vonjon múltkori cikkemért. Fordultam balra, fordultam jobbra, de a tintatartónak használt fityókán kívül semmiféle fegyvert sem vettem észre, amellyel védekezhettem volna.

Amikor a csodálatos ember asztalomhoz ért, lábaimat a szék alatt összehúztam, és kétségbeesetten néztem az ajtóra, mely e pillanatban rettenetesen messzinek látszott.

– Jó napot! – mondta az ismeretlen, és leült egy nyaláb újságra.

– Jó napot – mukkantam én is, de lélegzetet sem mertem venni.

– Ön ennek az újságnak a szerkesztője? – kérdezte, de valahogy mérgesen.

Torkom összeszorult, berekedtem, és az az »én vagyok«, amit kiejtettem, olyan vékony és bizonytalan volt, mintha nádszáron beszéltem volna.

Ebben a pillanatban észrevettem, hogy kezét a hóna alól kihúzza, és minden idegszálam reszketni kezdett.

És… óh, borzalom!… kirántott egy hatalmas revolvert!… kezemből a toll is kiesett.

– Látja ezt a revolvert? – kérdezte határozottan.

Én, szerencsétlen szerkesztői teremtmény mondani akartam valamit, de ebben a pillanatban felső állkapcsomból kihullott egy fogam, mely már évek óta mozgott.

– Hogy tetszik magának ez a revolver? – dörgött a szerencsétlen, és orrom alá tartotta a fegyvert.

Rekedt hangon elkiáltottam magam, s nem tudom, hogy milyen erő szorult belém akkor, de átugrottam a ládát, betörtem az ablakot, kivágtam magamat rajta, hajadonfővel végigrohantam az utcán, s magam sem tudom, miért, egyik múltkori vezércikkem befejezését suttogtam.

Ebben a kétségbeesett pillanatban észrevettem Joca Bočarski szomszédom cégtábláját, eszembe jutott az ő halálhozó tamburája, befordultam üzletébe, s mint egy borjú úgy bőgtem: [51]

– Gyilkosság!… Politikai ellenfél!… Jaj nekem!… Jaj!… Joca Bočarski összerezzent, borotvájával megvágott egy politikába nem avatkozó, békés polgárt, úgyhogy még ma is sajnálom azt a szegény embert, aki Isten színe előtt ártatlanul szenvedett.

– Hol? Ki? Mi az? – ordított fel teli tüdőből Joca, s lerántva a falról tamburáját, elrohant, az a békés polgár pedig megfélemlítve, nyaka körül a törülközővel és félig beszappanozott arccal elszaladt, s keresztülrohant az utcán hazafelé.

– Menj, menj, tartsd a szerkesztőség ajtaját, hogy meg ne szökjék, amíg én nem hozom a csendőröket! – mondtam neki. Kiszaladtam, s hajadonfővel, az ablaküvegtől véresen vágtatni kezdtem. Mikor visszatértem a csendőrökkel, ezer gyerekkel és nagyszámú népséggel, Joca a szerkesztőség ajtajában állt, és azt hátával támogatta. Segédje, Stevo Danin pedig kezébe vett egy széles deszkát, elzárta a betört ablakot, és hátát nyomta a deszkának.

A csendőrök egy szempillantásra megálltak, hogy bátorságot gyűjtsenek; azután jelentőségteljesen összenéztek egymás között. Végül is az összekuszált bajuszu Vuča csendőr, aki mindig dicsekedett, hogy azelőtt betyár volt, és két állami postakocsit kifosztott, amiért is különös tiszteletnek örvendett a polgárság kebelében – felemelte óriás botját, és nyomatékosan felkiáltott: „pszt!” és azután, vezényelt: „Rajta!”

Joca Bočarski elugrott az ajtóból, a csendőrök pedig pusztán udvariasságból egymást tologatták befelé az ajtón, aztán óvatosan beléptek, utánuk pedig a tömeg.

A politikai ellenfél csendesen ült az asztal mellett, s az asztalon feküdt a végzetes revolver.

Hosszú ideig tartott, amíg kimagyarázkodtunk. A dolog egyébként nagyon egyszerű volt. Ez az ember sohasem volt politikai ellenfelem, hanem kereskedelmi utazó, aki revolvereket árult. Hirdetés végett jött hozzám, s meg akarta tőlem kérdezni, hogy tetszenek-e nekem a revolverek. De mert én őt tévesen értettem, az én lelkem a bűnös.

Akárhogy is történt, de attól az időtől kezdve sohasem használtam ezt a címet: »Quisque saorum verborum« és egyáltalán meggyűlöltem a latin nyelvet.

Fordította: Adorján András.