Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

10

A Protestáns Szemle egyik összejövetelén egy különös fiatalember tűnt fel. Első pillantásra meg lehetett állapítani róla, hogy más formából vetődött ide. A szivarral babráló ujjaira néztem, rögtön éreztem, hogy ezek nem egy tanár ujjai. Hosszúak voltak, nemesen tunyák, mintha nemzedékeket lustálkodtak volna már át. Az egész emberben volt valami a kitenyésztett telivérből, nemcsak hogy szeplőtlennek látszott minden munkától, de megjelenése már jogcím is volt a munkátlanságra; az ember sajnálta volna megdolgoztatni. A törzse hízásra hajlott, de az arca fekete és tüzes; olyan volt, mint egy verssor, amelynek a hazárd szépségét azonnal érzi az ember, de csak később kezd el gondolkozni rajt, hogy van-e valami értelme. Nem volt valami otthonos itt; bele-bele próbált kapcsolódni jobbról is, balról is a szomszédjai beszélgetésébe; raccsoló hangján, mely inkább idegen gyermekkori szokásokra figyelmeztetett, mint később felvett nyegleségre, váratlan kijelentő mondatokat kockáztatott meg, amelyek nem voltak szerencsések, de itt, a Múzeum kávéházban ostobábban csengtek, mint másutt. A szomszédjai ránéztek, vetettek egy-egy kényszeredett szót, s folytatták a magukét, úgyhogy neki mindig távolabbi csoportok beszélgetésébe kellett az újságokon és kifliken át beleavatkoznia. „Ki ez?” – kérdeztem Zsinkától. „Egy fiatal lírai költő – felelte a nyugdíjas állásúak lenézésével. – Tulajdonképp nem is hívtuk ide, ő maga jelentkezett, abból él, hogy verseket ír. Marconnay Tibornak nevezi magát, de nem ez az igazi neve; a Nyugat gárdájához tartozik.” Ugyanabban a pillanatban ő is megkérdezhette a szomszédjától, hogy ki vagyok, mert odakúszolódott hozzám, s mint aki idegenben földire talál, lelkesen üdvözölt. „Ön keveset ír uram – mondta –, de amit ír, az úgy látszik, kitűnő”, s ajánlkozott, hogy szeretne közelebbről megismerkedni velem.

Abban állapodtunk meg, hogy másnap fölkeres. Én szivarokat hozattam, s mindenáron le akartam szedetni a feleségem festményeit a falról, amelyeket még a zárdában festett. Szegény Tibor, azt hiszem,azóta sem várták sehol ilyen tiszteletteljes izgalommal.

Ő volt az első költő, aki házamat megtisztelte. Olvastam már néhány versét a Nyugatban, nem tudtam volna hirtelen, hogy miről szólnak, de a lendületükre emlékeztem, volt bennük valami üde, mint amikor az ember mezőn megy, s egy fűszálat forgat a szájában; Osvát egyszer dicsérte előttem az idealizmusát; a fű, szín, lendület, idealizmus összekeveredett a várakozásomban; nagy délután volt ez az Attila utcában, titokban a verseimet is összeraktam, hátha kíváncsi lesz rájuk a – költőtárs.

Nos, Tibor nem volt finnyás. Megkötötte a barátságot, s attól fogva [39] a nap minden szakában hajlandó volt azt ápolni. A barátságunk abból állt, hogy meghallgattam az ömagasztalású dühkitöréseit, verseit és problémáit, melyek közül a legfontosabbak a verselhelyezésre vonatkoztak. Zsinka tévedett: ez a fiatalember nem abból élt, hogy verseket helyezett el. Az apja dúsgazdag dunántúli úr volt, főrend, s bár Tibor „kitagadott fiú” hírében állt, az apanázsából gyönyörűen megélhettek, hozzá még a felesége is tanított. De Tibor azért rendszeres hadjáratot folytatott minden létező magyar lap szerkesztősége ellen, a rendes bundája mellett volt egy költőhöz méltó, kopott szerkesztőségi télikabátja, ez is hozzá tartozott ahhoz az idealizmushoz, amelyet Osvát dicsért benne. A szerkesztőségi emberek és az írók persze csúnyán félremagyarázták őt, amikor tolakodását és füllentéseit úgy bírálták el, mintha ők maguk tettek volna hasonlót. Terhes ember volt, – de érdekes s bizonyos viszonylatban csakugyan idealista; jelképes, hogy épp rajta kezdtem e1 művészeket tanulmányozni.

Valóban olyan volt ő, mint egy nagyon szép verssor, amely nem tud megtelni értelemmel, művészi vérmérsék komoly emberi tartalom nélkül. Úgy nevelték, hogy millió irányban gyermek maradt, s ezt a készületlenségét együgyű furfanggal, sokszor immorális tettekkel iparkodott pótolni. A felesége nagyon okos asszony volt, kitűnően tanított és főzött, de őt is megsebezte a művészet, valamikor színésznő akart lenni, s jólesett azt hinnie, hogy egy zseninek áldozta fel az életét; ezzel a hitével aztán magára is szabadította az elkényeztetettségét s a tehetetlensége érzetéből származó idegbaját. Igazán megható emberpár volt. A férfi valóban nagy művésztermészet a nagy művészt kiteljesítő kitartás, erkölcs és okosság nélkül, amint a költői érvényesülés útját robotolva percről percre kiszolgáltatja magát nála hitványabb és agyafúrtabb emberek élceinek. Az asszony, aki kemény erejét és tiszta önfeláldozását ennek a zsenialitásnak az elszenvedésére fordította, melynek egyes tüneteit különben egész józanul ítélte meg. Az én feladatom, persze, az lett volna, hogy házi kritikusa legyek ennek a zseninek, s az együtt elköltött vacsorák alig titkolt célja, hogy Tibor tüneményszerűségéről meggyőzzenek. Csakhogy egész másról győztek meg.

Marconnay Osvát kedvence volt akkoriban, Nyugat-író. Nem magyarázott meg ez valamit abból, hogy mért nem találtam én meg otthonomat a Nyugatban? Mi kellett Osvátnak? Az egyéniség csillogása, a művészi megjelenés. Tibornak ez megvolt. Az egyéniségek farsangi felvonulásán ő eleven szín volt, s amellett értett vagy inkább érzett is a műhöz – mint asszonyok az öltözködéshez. A farsangi karmesternek az elég volt. Csillogó alakok; egy-egy „tehetséges” jelmez. Sors? A sors, az Ady Endre jelmeze volt, abból már elég. Tiboron át fedeztem fel, hogy a Nyugat egész szcenálásában volt valami jelmezbálszerű; jelmezbál egy háborút megelőző estén. A kiválók persze többek is voltak, mint a jelmezük, de a közönség felé elsősorban a jelmezüket jelentették. – Az van, aki különbözik – hirdette a Nyugat szelleme és kritikája.

– Vannak művészek – gondoltam és vannak írók, s én író vagyok. Megpróbáltam az ő szemükön át nézni magam. Mi lehet ez az én egész Harmadik Magyarországom az ő számukra, mint eltévelyedés. S ha a [40] Nyugat fényes írói gárdájára gondoltam, magam is megszédültem, minek itt harmadik út, nem a sértett hiúság találta ki ezt az egész harmadik utat magának? De aztán megint bevonult Tibor, beszélt az őseiről, akik közt indiánok is voltak, a latin világosságról, a demokráciáról s a szerkesztői előszobákról; időnként a tükörbe pillantott, és szavalt – én pedig hallgattam, s amikor elment, arra gondoltam, hogy azt, ami a hallgatásom mélyén van, mégiscsak meg kellene keresni. Csak az volt a furcsa, hogy nem magamban kerestem, hanem a világban.

Az én kritikai munkásságomat nem lehet úgy megítélni, mint másokét, akik egyetlen feladatuknak azt tekintették, hogy véleményt alkossanak, és jellemezzenek. Én mint kritikus a napfényre akartam ráncigálni valamit, ami nem volt meg, de ami hiányzott, s épp ezért úgy hittem, valahol meg kell lennie. Hiszen tudtam kikóstolni az íróból a természet receptjét, az ízeket s a keverés arányait, de ez a kóstolgatás nem volt öncél, követeltem valamit az irodalmon, a bírálataim előlegek voltak, szerepsugallások, könyörgések, a csalódás felhördülése, panaszok, a kritika ettől a követelőző várakozástól izgatottabb lett, egyenletesebb, fodros, kevesebbre vagy többre lehet becsülni ezért a lírai fodrozódásért, de bizonyos, hogy nem volt „tiszta” kritika, a magyar írókra vonatkozó része legalábbis nem. Később persze mélyebb rétegekbe húzódott a szenvedélynek ez a reszketése, vesztett naivságából a türelmetlenség, úgyhogy ellenségeim „hidegnek” is kiálthattak ki; első tanulmányaimra, kritikai inasévemre azonban épp jellemző erőnek és felfedező szenvedélynek ez a hazudása a jellemző. A Harmadik Magyarországot kerestem, s mert kerestem, meg is találtam, legalább a kezdeteit. Az erdélyi irodalom akkor volt emelkedőben; egy pőrén maradt magyarság irodalma volt ez, melyről mint vízbe mártott birkáról lemásztak tetvei. Az irodalom nálunk mindig politikai erők irányítása alatt alakult ki; a Törzsfő környezete pontosan tudta, mit szabad, a politika itt egész nyersen, durván irányított, de nem settenkedett-e ott Osvát környezetében is? Épp abban, ahogy nekem „csak művésszé” kellett volna herélődnöm, nem volt-e szintén politika? Az egyéniségek farsangi felvonulásán senki sem, politizált, s az egész felvonulás mégis tüntetés volt egy olyan politika mellett, amely nemcsak a „Harmadik Magyarországtól”, de szinte a menet minden számottevő résztvevőjének a szívétől is idegen volt. Mert hogy Erdély a magyarság egy részének babiloni fogsága lett, nem jó-e arra a babiloni fogság, hogy eltűnjenek a királyok, írástudok és impresszáriók, s megmaradjanak a népükkel szenvedő próféták? Az erdélyi irodalomból ezt a babiloni megtisztulást, nép és írók sorsának szorosabbra sodródását vártam, s még elég ,,inas” voltam hozzá, hogy látni véljem objektív, művészi bizonyítékait. „Föld, föld!” – kiáltotta a lelkes matróz, de azoknak, akik megkérdezték, hogy mit lát, bizony csak egy korallzátonyt irt le.

Hét év mútán kissé furcsán hathat már más tanulmányaim lelkesedése és névsora; de maguk a jellemzések azt bizonyítják, hogy ítéletem nem rúgott be szenvedélyemtől. Ismerek ma is néhány kritikust, akiknek van valamiféle „koncepciójuk”. Aki beletéved, lelkesedésük sugarában fürdetik, aki kívül marad rajt, kegyvesztettség bolyongója. [41] Mint ők, én is lobogóul kaptam fel középszerű embereket, de csak egyet-kettőt lengettem velük, s már nyekkentek, eltörtek; éppen csak arra voltak jók, hogy lobogtassak velük, gyengeségük az elemzés első próbáján kiderült. A Protestáns Szemlében, ahol a Tíz arckép megjelent, egymásután futottak be a sérelmek, munkatársaik haragszomrádot kezdtek arcképeim miatt, mindez. Harmadik Magyarországért, amely az a közügyükön vette első újszülöttlégvételeit. A Társadalomtudományban egyszerre jelent meg a Nyugatról és az Erdélyi irodalomról szóló tanulmány; a szenvedély Erdélyt nyomta, de a jellemzésben mégiscsak a Nyugat győzött. Az ékezetet az indulat tette fel, de az ábrázolásban bírtam torzítani.

Haszontalanul múlt el ez az év? Nem, hiszen inasév volt, s ha jórészt középszerűségeken köszörültem is a bíráló erőm, betévedt a felfedezéseim körébe két fiatal író, akik felragyogtak, ahol a többi elhalványodott, s akik minden magyar író közt máig is a „legharmadikmagyarországiabbak”. Erdélyi József és Tamási Áron. Erdélyi nevét már láttam a Nyugatban, de azt is tudtam, hogy Petőfi-utánzónak tartják, ritkaságnak inkább, mint költőnek. Én is elfogult voltam kissé a „pósabácsis” verselés iránt, az „Ady-vers genezisébe” egy Illés Gyula-féle költőt jövendöltem be, de amint összeállítottam költészete fő színfoltjait, tanulmányírás közben egyre teltebb, melegebb lett a kép, s a végén szinte kapkodnom kellett kifogások után, olyan megdöbbentőn nyúlt föl velem szemben ennek a Hazafi Veraiként szerelt költőnek a jelentősége. Tamási Lélekindulása sokkal rohamosabban hódított meg. Egy idegorvos barátom könyvespolcáról emeltem le találomra, az első húsz sor után már hangosan, izgatottan olvastam, s a második oldalnál elsodortam barátomat: „minden magyar prózaíró közt ez a legnagyobb költő” – kiáltottam, s a Társadalomtudományban az erdélyi irodalom élére raktam: „Meglássátok, rajta át törünk be Európába!” Tamásival azóta sokat küzdöttünk, de amit féltek benne, az mai napig is a fölfedezés boldogsága s kritikai hitelem, melyet először s legföltétlenebbül őrája tettem fel.

Így épült, kerekedett ködből s fiatal költők szavából az én Harmadik Magyarországom, itt-ott már tudtak is róla, s akadtak, akik kéredzkedtek is bele. Senki sem úgy, mint az én Marconnay barátom. Nem tudta eltalálni, mivel etetem én meg a Zsinkákat, hogy ennyire eltekintélyesedtem köztük. Ő is tanulmányokat kezdett írni, s roppant szeretett volna tekintélyes lenni. Engem sunyi-alakos fickónak tartott, de annál jobban hozzám tapadt, hogy kicsalja a titkomat. Akkor jelent meg a kötete a legfurcsább címmel s a legkomikusabb előszóval, persze kötelességemmé tette, hogy írjak róla. Én nem tartottam rossz költőnek őt, de a sorozatomba nem illett bele; Zsinka előtt is eljátszotta a becsületet a szerkesztőségi télikabáttal együtt felöltött „élelmességével”. Amikor látta, hogy az Arcképek közé nem hatolhat be, célozgatni kezdett rá, hogy Osvát milyen kitűnő kritikusnak tart engem, minap is a három legjobb fiatal kritikus közt említett. Bizonyára örülne, ha én írnék róla a Nyugatba.

Én nem szóltam egy szót sem; de a szívem táncot járt a közömbös mosolyom mögött. Hát Osvát tudja, hogy én kritikákat írok? Ol[42]vasta „Nyugat húsz esztendejét” is, ahol róla is szó volt? Tavaly, amikor a verseimet kértem vissza, egy szava se volt hozzám; most, hogy megvetettem a lábam, beengedne már az ő híres Nyugatába. De hát mi akadálya, hogy ott is megmondjam a magamét? Marconnay a „Kacagva tört ki a faun a pagonyból” érdekében gyorsposta lett köztünk, s néhány nap múlva megtörtént a találkozás. Osvát sötét, kutató tekintettel fogadott, mintha annak az alvilágjárásnak a nyomait kereste volna a lelkemben, amely egész a Törzsfő szuroktaváig vetett anélkül, hogy ottragadtam volna. „Rég nem láttam” – mondta. „Másfél éve” – feleltem tárgyilagosan, de némi diadallal is, hogy egy kezdő író másfél évig fenn tudott maradni nélküle.

A Marconnay-cikk már nálam volt; a jellemzés, azt hiszem, talált, de én egy keretet is gyártottam hozzá, melyben először állítottam szembe a Nyugat nagy nemzedékét azzal a nem létező másik valamivel, amit eddig Harmadik Magyarországként becéztem, s itt neveztem először „új nemzedéken”. Az új nemzedék persze még nem volt sehol, de jellemvonásai ebben a cikkben már felcsillantak, hogy később az írók is megjöjjenek hozzá, s l930-as cikksorozatom hatása alatt a Babits-antológiában a régi nemzedék is szentesítse tulajdonságait. Osvát dicsérte a cikket, sőt a jövő irodalmat is „ilyennek képzelte el”, csak a Nyugat kritikájától szívta a fogát. Közel három órát vitatkoztunk – akik örömüket lelik a vívásban. Egész megfiatalodott szegény, tüdőbajos lányát ápoló, elrontott veséjű Osvát Ernő; én Schöpfin kritikáit csipkedtem; de ő is be-bevágott. A másutt megjelent tanulmányaimról tette, hogy nem tud, de a Marconnay-cikkben rácsapott egy mondatra, milyen préciens; ugyanez volt az én kifogásom a Nyugat-tanulmányban: nagyszerű ember, gyorsan tájékozódik az elékerült tehetségben; de a modor kalandorai sokszor félrevezetik (lásd a Nyugat felfedezéseit), s ízlése egy kissé – préciens. Erdélyről is beszéltünk. „Főleg a prózai íróktól várok sokat” – mondtam. „Tamásitól?” – Mosolygott, s a vívók cinkosságával nézett a szemembe.

Azon a nyáron három hétre kivágtam magam a fogászati gyakorlatból, és találomra kiröpültünk feleségestől-gyerekestől a Mátrába Sirokon, egy tulipános bútorú szobában kötöttünk ki; a kislányunk egy ruháskosárban aludt – reggel a mellett kezdett el tipegni – a hegyoldalban földbe vájt barlanglakások voltak, s a nyitott erdőben én Tolsztojt olvastam, s a jövőmön gondolkoztam. Osvát négy kötelet küldött utánam, nyilván vissza akart húzni; egyik a Bányai Kornélé volt, arról szeretettel írtam, a másik egy fiatal ,,felfedezetté”, akiről előrelátható volt, semmi sem lesz belőle, erre aztán kiöntöttem a modor kalandoraira vonatkozó elméletem, de úgy, hogy az már-már személyes támadás volt Osvát ellen. Előrelátható volt, hogy nem közli (az illető költő öt versét hozta helyette, Bányai s egy kisebb Ady-cikk megjelentek), de elküldtem. Nagyon rosszul éreztem magam Sirokon; Tolsztoj, a barlanglakások, az erdő fölzúdítottak a nyakamba varrt kritikai pálya ellen. Megpróbáltam verseket írni, de nem ment. Nyomorult, elzüllött embernek éreztem magam, aki aprópénzre váltja a tehetségét. Az egész Harmadik Magyarország ürügy csak, hogy sötét, irodalom [43] elől elzárt lapokba írhassak. Hozzá a kislányom is megbetegedett, vérhast kapott a háziasszonyunk szilvájától; ott feküdt a ruháskosárban, én meg a ház alatt az erdőn, egyforma bágyadtan. Ott ért e1 először a melankóliának az a rohama, mely azóta évről évre többször és egyre súlyosabb formában jön meg annak a rettenetes Ady-versnek a kalapálásával a vérben, melyet anélkül, hogy idéznék, mindig ott hallok az életem mélyén: „Mert semmit sem tehettek. Oh, semmit sem tehettek. „

11

Mi a magyarázata, hogy a körülmények apró biztatásai mindig akkor böktek oldalba, amikor a lehetetlenség már-már földre terített. Az elhivatottságában megátalkodott ember csak pillanatokig hisz balsorsának, s amikor legvilágosabban érzi, hogy erőfeszítése céltalan, akkor kapkod a legkétségbeesettebben jelek után, melyeket a sors nógatásának tekinthet? Vagy valóban van a sorsnak keze, mely megtalál, ha renyheségünk – elkedvetlenedésnek becézve magát – elrejtőzik előle? Akárhogy is van, erőnk és szerepünk közt ott bujkál egy titokzatos ökonómia, talán épp az, amit Goethe démonnak nevezett.

Amikor Sirokról kivérzett gyerekkel s elvérzett önérzettel hazautaztam, azt hittem, a kritika-irogatás ifjúságom futó és szégyenletes kalandja volt; alig értem haza, egyszerre csapódott ki előttem minden ajtó. Osvát a Nyugat elapadt kritikai rovatát kínálta, az akkoriban alakuló Magyar Szemle rám akarta bízni az irodalmi ítészkedést, s a Napkelet viceszerkesztője, Hartman meleg levélben hívott meg vezérkritikusnak. Inasévem öt-hat ívnyi termése, mely három eldugott lapban jelent meg (Prot. Szemlén, Társadalomtudományom kívül az Erő című ifjúsági lapba is írtam Balassáról, Csokonairól, Petőfiről) elég volt hozzá, hogy egyelőre meglehetős zavaros forráson előtt sajkáikkal a szerkesztők sorra megjelentek. Olyan vízhiány jele volt ez, amelyet akár isteni jelnek is tekinthettem.

A Nyugatba szívesen adtam egy-egy cikket, már csak azért is, hogy jogomat az egyetlen magyar szépirodalmi lap kritikai rovatához bejelentsem, de eszem ágába sem volt, hogy az Osvát Ernő plajbásza alá vessem magam. Tiszteltem őt, talán ő volt az egyetlen magyar literátor, aki nem akadályozott meg abban, hogy tiszteljem; de ismertem már az ő kasztrálókését, s tudtam, hogy senkire sem olyan veszedelem ez, mint rám. Ahogy nézem azokat a fiatal írókat, akik az öregedő Osvát kezébe estek majd mindegyiken fölfedeztem ugyanannak a nyomorító műtétnek a nyomát. Osvát „művészeket” nevelt, s növendékeiből épp az hiányzik, amivel az író a művésznél több és kevesebb. Ő gondolkozó, de nem szerette, ha az írók is gondolkoznak; ahogy sok okos férfi sem szereti, ha a kedvesük gondolkozik, elég neki, ha szép. Egy író, aki csak szép: szajha. Osvát, a kor legtisztább írója az ő pusztán művészi nevelésével annyi szajhaságot injiciált ebbe a kezén felserdült nemzedékbe, hogy ez az egyik nagy oka lett későbbi összeroppanásunknak. Én más vér voltam, más „íróeszme”, s ha egyelőre nem is tudtam ellenmondásomat szabatosan megszövegezni, védtem a magam külön gócát, s inkább hadicsínynek tekintettem, mint komoly ostromnak, hogy a Nyugatba is beloptam egy-egy gondolatomat. A teljes megszállást Osvát úgysem engedte volna meg. [44]

A Magyar Szemle szerkesztői előtt szegény Harsányi Kálmán volt a kortesem. Amíg élt, talán a leghívebb emberem volt; szerencsétlen író, aki tervei óriás csontvázára nem tudta felrakni az írói elhitetés húsát; nagy jellem, nagy szándék és sok csorba műalkotás; anakronizmus korában, aki megalázhatatlan büszkeséggel nézte, hogy telnek ki méltatlanabb, de korszerűbb lelkek, s lesz irodalmi kísértetté ő maga. „Harmadik Magyarországom”-ban ő is felvonult, s úgy ismerkedtünk meg. „Kifogásaimat” dicsérte, de nyilván a szomorú mérleget megszépítő melegségért lett barátom. Európai műveltségű ember volt (könyvtárának sokat köszönhetek), nagy, keresztény lélek, akinek megvolt az a gyöngesége, hogy a kurzus óta elszaporodott kereszténykékkel szívesen hurcoltatta magát ide-oda, mint egy tüskekoszorús Krisztus-szobrot, így kerülhetett a Magyar Szemléhez is. Ő figyelmeztette rám Szekfű Gyulát. Ha jól emlékszem, a Vigadó kávéházban ültünk össze négyen, Harsányi, Szekfű, Farkas Gyula (akkor még segédszerkesztő) s én. Furcsa kis társaság volt; a szakállas, fél arcára béna, vetélt apostol; a nagy történetíró kongreganista gátlásaival, a tanulékony tanár, akinek a javára már megindult a Bethlen-rendszer természetes kiválasztása s én, a hemoherusz, aki az apostolt sajnáltam, a történészt a Három nemzedék Ady-fejezetéért (mást alig olvastam tőle) ellenségemnek tekintettem, s a cserkésztisztforma segédszerkesztőről első kritikusi szájmozdulata óta tudtam, hogy tehetségtelen. Bizony, nem sok bizalommal ültem itt köztük, de ők, úgy látszik, egész komoly katedrát akartak nyitni a készülő lapjukban, s nem is cikket, mindjárt egész cikksorozatot kértek. A Protestáns Szemle Arcképeiből akkor már csak kettő vagy három volt hátra, s Harmadik Magyarország, bizony, nem hozta meg, amit vártam tőle. Okosabbnak látszott nem álfelfedezések, hanem közvetlen kritika alakjában sáncolni el magam a Nyugattal szemben. De a Nyugat akkor még tiltottabb téma volt azon a tájon, semhogy a Szemle-beli cikkeimnek (s ami vele jár: elismerésemnek) helyet adott volna. Műveltségem hiányait is éreztem, s egy nagy kortárs-sorozatban Európában is széttekintettem volna, de erre sem volt helyem. Mind a két tervet fölvetettem; a Három nemzedékre emlékezve persze inkább Európát ajánlgattam; hiszen előreláttam, hogy az én Nyugat-bírálatom messzebb lesz a Szekfű Nyugat-bírálatától, mint a legvadabb nyugatos lelkesedésétől. Farkas is Pirandello, Gide, Knut Hamsun mellett volt, de Szekfűnek a Nyugat kellett. Harsányival meg is egyeztek mindjárt ott, előttem a Nyugat hibáiban, maguk örömére-e vagy az én okulásomra, nem tudom. Én elhallgattam a vélekedéseiket, s vállaltam, hogy megírom a magaméit. Legföljebb visszaadják a cikkem. Nem gondoltam, hogy a „szigorúságomért” adják vissza.

A cikksorozatot egy Ignotus-tanulmánnyal vezettem be. Mielőtt hőseimet bemutatnám, lássuk gondoltam – a kritikai világítást, melyben annak idején megjelentek. Mit jelentenek ezek az írók önmagukban, s mit jelentettek azoknak a kezében, akik a közönség elé kiállították. A Magyar Múzeumot, az Aurorát azok csinálták, akik írták; itt voltak, akik csinálták, és voltak, akik írták. Volt egy impresszárió, s volt egy művészréteg. Melyik mit akart? A zsidókérdés ott lappangott a tanulmányban, de én nem is akartam kitérni előle. A magyar élet egészség[45]ügye megkívánta, hogy erről a kérdésről ne csak a rosszhiszemű izgatás és rosszhiszemű védekezés fecsegjen, hanem a magasabb lelkiismeret is. Sajnos, a magasabb lelkiismeret ebben a kérdésben mindkét részről úgy viselkedik, mint a rossz lelkiismeret. Kiváló keresztény írókat ismertem, akik négyszemközt a magukra maradt szolgák megkönnyebbülésével szidták a zsidókat, s a nyilvánosság előtt kereken letagadták, hogy egy zsidó zsidósága akár testi, akár szellemi megjelenésén észrevehető volna. De nem zsidó kenyéradóik voltak-e, akik ezt a kétszínűséget többre becsülték, mert látszólag hasznosabb volt a rendezésre törekvők nyíltságánál. Én a zsidóságot nagyon jól ismerem; hat éven át olyan iskolába jártam, ahol a tanulók négyötöde zsidó volt, s felnőtt koromban teljesebb emberi galériát szedhettem össze zsidókból, mint nemzsidókból. Véleményemet millió emlék köti, barátok okos arca, árulók reszkető szemhéjai. A zsidó egyént sosem mint zsidót bíráltam, mindig csak mint egyént, s a sok egyénből leszűrt tapasztalatot mindig fel tudtam függeszteni, ha egy új egyén került elém. Aki azt állítja, hogy zsidóság nincs; vagy gazember, vagy ostoba. Aki azt képzeli, hogy a mai magyarság elég nagy lábos víz, s elég meleg ekkora darab beléesett jég gyors feloldódására, az nem ismeri a zsidóság belső halmazállapot-törvényeit. Az egyetemi zavargások gumibotos hőseit megvetettem, de egymagam többet vettem vissza a zsidóságból, mint az egész egyetemi ifjúság. Szülőföldjéhez mindenkinek joga van, s egy erős közösség nem tagadhatja ki, akit befogadott. De ha nem tagadhatja ki, helyére szoríthatja. A zsidókérdés elsősorban magyarok és magyarok s csak másodsorban magyarok és zsidók ügye. Meg kell tenni, ami a kötelességünk, s akkor a zsidóság számára nincs választás, mint alkalmazkodni ehhez a nagy nemzeti kötelességhez. A szászok nem vesztették el az erdélyi fejedelemséget, sőt hasznára voltak a másik két nemzetnek is; nem lehetnének a zsidók a magyar irodalom szászai? Én úgy képzeltem, ha a két fél legjobbjai becsületesebben állnak szembe ezzel a sors föltette kérdéssel; együttélésünk is rendezettebbé, szebbé válik. Ignotus érdemei nyilvánvalók; de a helyén másnak kellett volna állni, s neki más helyen kellelt volna állnia. „Megértette” hőseit, de más sorsban élt, mint ők; nem volt-e könnyelműség rábízni húsz éven át a magyar tehetségekbe szóló sors magyarázatát? A latin irodalomnak vannak nem latin írói; amíg a latin géniuszé a vezetés, az ilyen spektrummegnyúlás: gazdagodás. Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalmi szerencse; egy ránk burjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás. Körülbelül ezt akartam éreztetni Ignotus egyéni hibáinak és erényeinek az elemzésén át, vigyázva, hogy a konkrét ember el ne vesszen abban, ami mögötte áll. Szekfűnek nagyom tetszett a cikk; ki is szedette, a kefe itt van az írásaim közt, de maga a tanulmány nem jelent meg soha. Eleinte azt hittem, megérezte rajtam a kurucszagot, s a cikksorozat folytatásától tartott. Később azt hallottam, hogy a Magyar Szemle pénzelője, Ignotus jó barátja tiltotta le. Igaz-e, nem tudom. Bizonyos az, hogy Szekfűnek jó ideig lelkiismeretfurdalása volt velem szemben, s a Baumgarten-tanácsadó-testület első évi ülésén kárpótlásul ő dobta fel a nevem. [46]

Ha a Magyar Szemléből „antiszemitizmusom” miatt szorultam ki (mennyire jellemző ez az eset a mi „keresztény nemzeti” erkölcseinkre), a Napkelettől a „filoszemitizmusom” miatt kaptam vissza első, nagyobb tanulmányomat. Véletlenül épp a Hatvany–Ady–levelezést osztották ki bírálatra; Hatvany akkor külföldön élt s a kurzus tatárjai őrajta gyakorolták a nyíllövést. Ez a levelezés groteszk emléke a háború előtti évek hazug légkörének, s egymaga is elég bizonyíték rá, hogy a zsidókérdés hazug „elintézése” milyen fonák viszonyt teremtett olyan emberek közt is, akik egymás barátai iparkodtak lenni. Két tragikus (sokszor tragikomikus) arcél fordul ebben a levelezésben egymással szemben, s én nem merném azt állítani, hogy a két ember barátságában Ady volt a becsapottabb.