Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

Sima, elegáns selyemblúzában és alul háromgombos, egyszerű angol szoknyájában büszkén és karcsúan, egyforma magasan lépett be az ebédlőbe az anya meg a leánya.

A leányszoba küszöbén megálltak fontos beszélgetésbe mélyedve, mely fölzaklatta őket. A félig nyitott ajtón át kifehérlett a mosdó márványa és a fehér kreppteritő, mely három felől ölelte át a leányágyat. A kifeszített ágylaphoz zöld szemű, dús, bozontos szőrű angóramacska simult hízelgően.

Az anya és leánya izgatottan beszéltek, de kezük nyugodtan pihent csípőjükön. Épp csak ujjaik játszottak övükön. A leány halványabb volt. Remegő hangon kérte az anyját, eltakart szemmel, és mintha rázkódott volna az undorodástól, elképzelvén valakit lehunyt pillái mögött.

– De kedves anyám, már ha rágondolok… nem bírom, nem bírom. Br-r! Nem tudom szeretni őt, nem tudom.

Az anya némán az oldalajtóra pillantott, mire a leány – megértve az intést – halkított hangján. –…nem tudom.

Az anya a halasztás jeléül bólintott fejével, megfogta leánya kezét, és egészen megváltozott, gondtalan, családiasan kedves hangon a másik ajtó felé kiáltott:

– Kisapám, gyere, kedves kisapám, asztalon a leves!

Aztán lányához fordult, s titkolózva, elgondolkozón súgta oda:

– Majd beszélünk még erről ebéd után. Tudod… – és megsimította a haját, és homlokon csókolta.

Erre fölnyílt az oldalajtó, és az öreg Mazákovity úr lépett be. Húzta a lábát, s szemüveget cserelve mosolygott apró, rövidlátó szemével. Jött, hogy ezüstkanállal váltsa föl a tollszárat állandóan fekete, kérges ujjai között.

– Hát ma szorgalmas voltam ám, anya; ha-ha-ha! megérdemlem ezt a jó levest.

Vidáman beszélt, mint azok az emberek, akik csak kötelességüknek élnek, s azt pedánsán végzik; míg felesége levest szedett, s Katica szalvétáját kötötte nyakába.

– Nem kellene már annyit dolgoznod, kisapám. Nem elég a hivatal, még itthon is folytatod. Csak az egészségednek ártasz. És milyen szép hála vár rád, ha majd nyugdíjaznak – pirongatta felesége még mindig a leányával folytatott beszélgetésre gondolva, s meg se hallgatva a vén bürokratának a lelkiismeretes munkáról s annak gyönyöreiről szóló, elnyúj[30]tott előadását a mai „sléndrian”, felületes és korruptív hivalnoknemzedékkel kapcsolatosan.

Gyűrött, pergamenszerű kezét Katica kezére tette, aki csak akkor eszmélt rá, hogy a megszokott, hízelgő és csókos kedveskedéseivel szemben alig üdvözölte apját. Igyekezett helyrehozni ezt a mulasztást: anyja hangján folytatta, csak még melegebben és édeskésebben.

Az öregnek szemmel láthatóan tetszett ez az aggodalom. Látszólag tiltakozott ellene, majd azt kérdezte: hát vajon olyan érettnek látszik ő már a – haldoklásra? És mikor elszörnyedtek szavaitól, babusgatta, hátba veregette és vigasztalgatta őket. „Ugyan-ugyan, ne féljetek, hiszen csak tréfálkoztam.”

Úgy beszéltek vele mindketten, mint egy gyerekkel. Szüleihez való viszonyát Katica eképpen jellemezte: – ,,Atyám: nagyapám; anyám pedig nővérem.”

Úgy is bántak vele, mint valami gyerekkel. Megfosztották összes fizetésétől, legfeljebb száz dinárt hagytak nála könyörületesen; esetleges keresetét pedig önként nyújtotta át feleségének. Ha valamire szüksége volt, akkor úgy kellett tőle kérnie erre-arra. Meleg harisnyákat és téli ingeket kötöttek neki; takargatták, rossz időben figyelmeztették-intették, s gondosan őrizték drága életét, mely mindkettőjük számára szép és előkelő életet biztosított.

Látogatásokat fogadtak, ismeretségeket kötöttek, vacsorákat rendeztek, mulatságokra jártak, fürdőkre utazgattak, könyveket olvastak, kirakatok előtt ácsorogtak. Rajongtak a klasszikus és modern, rafináltan primitív zenéért. Minderről élénken vitatkoztak, de őt mindenből kikapcsolták. Gondolataikat, benyomásaikat, ideáljaikat és szándékaikat nem közöltek vele. Kirekesztették családon kívüli életükből.

Előtte mindig más szavakat használtak, szembeszéddel manipuláltak, titkoltak egyes dolgokat, s ritka kérdéseire naiv hazugságokkal feleltek. Ezt nem lekicsinylésből tették, hanem abból a szent meggyőződésből, hogy tekintettel kell lenniük iránta – gyöngédségből, s izgalmaktól, aggodalmiaktól való kíméletből. Mert Mazákovity táblabíró megtört öregember volt; asztma fojtogatta, és reuma csigázta.

Ilyen életmód mellett, melyet rendíthetetlen erélyességgel Lujza vezetett be és irányított, Katica csupán az anya gyermeke lett. Apjának csak ifjúsága romantikus és religiózus hódolását ajándékozta.

Anyját ellenben szerette, szenvedélyesen, gőgösen. Mert imponált neki anyja eszessége, úri önmegtartóztatása, diszkrét magaviselete és finom ízlése. És szerette őt friss, üde szépségéért. Élvezte, ha anyjával járt-kelt egyforma ruhában – épp hogy egy árnyalattal világosabban –, s ha hallotta a félhangos dicséreteket és csodálkozásokat, melyek legtöbbnyire az anyját illették, örült, hogy anyjának még mindig dúsak a [31] fürtjei, üde a teint-je, sudár a termete, és hogy mindenki testvéreknek tartja őket. Sejtette, hogy anyja is ragaszkodóan öleli fel magához, s miután sokkal törékenyebb, hajlékonyabb és szentimentálisabb volt nála: tetszett neki ennek az erős, szép asszonynak a szeretete, akire ő hasonlított, s akit szülőjének vallhatott, és teljesen elmerült oltalmában.

Ebéd alatt Lujza arra ügyelt, hogy az öreg le ne csöppentse magát, föl ne döntse poharát, mikor fölkeltek, megengedte neki, hogy szobájában elszívjon egy szivart. A másikat későbben. Estig elég kettő: orvosi rendelet szerint.

Ebéd után az anya leányával azonnal a kis szalonba vonult. A két sarokban zöld brokátos karosszékek álltak asztalokkal és finom metszésű velencei tükörrel. A harmadik sarokban pedig üvegtalapzaton fölnyitott, hosszú, barna versenyzongora. Az állványon egy Rahmanyinov-szonáta hevert fellapozva. Katica szórakozottan suhant végig finom ujjaival a billentyűkön. Anyja átfogta a derekát, és maga mellé ültette a sezlonra. Egy zöld színű kispárnát gyűrt dereka alá, melynek visszáján kék atlasz simult.

Katica szíve kalimpált: mintha félt volna anyja erős akaratától.

– Szeretsz-e te egyáltalán valakit? Nekem úgy rémlik: nem. Talán még most sem felejtetted el azt a „kis komponistát”? – kérdezte anyja derűsen, hatalma és lányának ismerése tudatában.

Katica kissé gondolkozott, majd komolyan felelt:

– Nem, anyám. Én nem szeretek senkit a világon. Ó, a „kis komponista”. Egy szép, foszló álom. Dőreség. Igaz, ő igen gyakran megfeledkezett, s nem csupán a hallgatóját látta bennem; igen – de mindegy. Mért kérdezed ezt most, anyám? Én sejtem…

– Igen, jól sejted. Azt akarom mondani, hogyha te senkibe se vagy szerelmes, akkor a te ellenszenved dr. Mandić iránt alaptalan, értelmetlen, és nem reális. Jó, ha még szerelmes volnál! De még akkor is! Jól ismerlek. Huszonnégy éves vagy, és változni már bajosan fogsz. Nagy lelki rázkódtatáson kellene átesned, hogy jellemed megváltozzék. Ha ilyesmi húszéves korodig nem ért, most már valószínűtlen. Mégpedig azért, mert ha te arról álmodozol, mert minden leány arról álmodozik – ma már vagy olyan okos, ízlésed van olyan fejlett és leülepedett, hogy magad fojtsd azt vissza, minden válság előtt. A nagy szerelem, la grandé passión, nagy és teljes áldozatot kíván. Elsodor mindent: kényelmet, ízlést, mindent, ami a mi finom atmoszféránkhoz tartozik, melyben te nevelődtél, s mely nélkül képtelen volnál élni. Tudom, ismerlek.

– Nem ismersz, kedves anyám, nem ismersz te még engem. Ha akadna egy ember, egy teljes ember, aki csupa erő: habozás nélkül nyújtanék neki kezet, föláldoznám érte múltamat, [32] s odaadnám magam, hogy vezessen. Lehunyt szemmel, vagy csak az ő komoly, fekete pupilláját nézném, és mennék vele bárhova békén és boldogan, vakul, mindenfelé…

– Lám, ez az, bogaram, amit sohase fogsz meglelni. Épp ez bizonyítja, hogy nekem van igazam, mert ezt az erőt te ésszel keresed. Így azonban ő nem létezik. Az a lány, aki predesztinált arra, hogy megtalálja, s belehulljon a nagy szenvedélybe: az szívvel talál rá, és holtbiztosan. Aki először férkőzik egy ilyen lány naiv, tárt szívéhez – bármilyen is legyen az a férfi más tekintetben –, a leány benne látja ideálját, és szívébe zárja. Nem akarok kitérni arra, hogy az ilyen bárgyú teremtések mennyire kiábrándulnak később. Akad olyan is, aki sosem ábrándul ki, aki folyton új eksztázissal bámulja bálványát. Beismerem: ez elvakultság, de ez a boldog elfogultság és korlátoltság a legnagyobb boldogság. De sajnos, nekünk, intelligenseknek és kifinomultaknak ez nem adatott meg. Ez a paraszt- és egyszerű polgárlányok privilégiuma, akik lelküket nem fecsérelik el más szépségek kultuszára, művészi alkotások, válogatott szavak, gesztusok, toalettek, bútorok, színek, hangok, illatok, utazások és más haszontalan játékok élvezeteire, melyek együttvéve a mi levegőnket adják. Erejük szeplőtlensége csorbítatlan. Ők teljesen odahullhatnak egy egyetlen szenvedélynek. Te intelligensebb vagy, semhogy egy határolt szenvedélynek alávesd magad.

Katica szívig gyötörten fordította el szemeit anyja tekintete elől.

Anyja folytatta:

– Ez talán fáj is neked, de légy kitartóan józan. Nézz be bátran és intelligensen a lelkedbe, és rá fogsz jönni, hogy te nem vagy abból a durva vasanyagból, hogy szenvedélyek izzanak át rajtad. Te a mai kor gyermeke vagy: szokások, hangulatok és vágyakozások gyermeke. Ha te rá is akadnál egy olyan emberre, aki szemedben az ideális férfierőt és akaratot képviseli: az pillanatnyi elvakultság lenne. S te rövidesen és bizonyosan kiábrándulnál. Ez végtelenül boldogtalanná tenne, mert álmaidba és szépségedbe kerülne. Légy itt is okos, és bánj óvatosan álmodozásaiddal! Vágyódj a sóvárgások után, és szeresd őket meggyőződésből, de félj a beteljesedéstől.

– Menekülj előle, mert ízléstelen, brutális és értelmetlen. Egy nő, aki csak sóvárog, s aki csak kacérkodik szenvedélyeivel, de folyton magasra emeli tiszta, sima homlokát, akár a gleccser: holtig szép marad, büszke, érdekes és boldog…

– Nem, nem, mama! Bocsáss meg, kérlek, de nincs igazad. Én nem tudom elmondani neked azt, amit szeretnék. Nem találok rá szavakat, de érzem, hogy nincs igazad. Én azt kívánom, hogy legyek boldog avagy boldogtalan, de kicsinyeskedések nélkül! Teljesen. Csak egyszer f'öllobbanni, aztán elhamvadón tövig égni – nyomorogva. De ezek, ezek a [33] rafinált, adagolt spekulációk, az élvezetek és fájdalmak patikai mérlegelései, ez a merevségkultusz: ez őrüleletes önzés, sőt gyávaság is!

– Ó, kedvesem – és az anya mosolyogva és elszomorodva simított végig lánya fehér nyakán –, némileg igazad van. Igen, ez önzés és gyávaság, de őszintén és ízlésesen szemlélve kijátszott és megakadályozott gyávaság. Mi ismerjük önmagunkat, s tudjuk, mennyit bírnak el idegeink, s ehhez alkalmazkodunk. Mi ki-kitérve kanyargunk, nehogy meglepetéssel kerüljünk szemben, és megrettenve sikoltsunk fel a – csapda előtt. Mert a sikoly: szégyen. Mint a nyilvános civakodás és rongyos blúz. Ez önzés, igaz, de mindig magasabb rendű, mint a szerelmi önzés és a féltékenység mohó kapzsisága s falánksága. Mennyi szenny, igaztalanság, barbárság és embertelenség van a szerelmesek félelmében és önzésében! Mindent a gyűlölet mocskol, ami csak a szeretett személyt érinti. Milyen barbár vágy: megfosztani mindenkit a szeretett asszony szépségétől, holt szövetekbe burkolni vállait, és erővel lesimítgatni a nő izga fürtjeit, és milyen ostoba a szerelmes asszonyok szűkmellűsége. Elkoptatják a tollat, ha kedves nekik a szó, kötéllel űzik el a modelleket, ha tetszik nekik a festő, s ököllel tömik be a száját a kozőr-kedvesnek, akit csak a sűrű szempártűz inspirál arra, hogy új szenzációkat varázsoljon a társaságba. A nagy szerelmi szenvedély pőrére vetkőztet, végigvágtat és rivalkodik az utcákon át, mint felbőszült bika aludt vérrel jelezve nyomait sárban, porban, kövön és szemeten. És minden hördülés és hahota, minden rándulás és zúgolódás után csak a szégyen fullánkja marad bennünk, mert megcsorbult teljességünk: mintha szárnyaink hímpora pogány dolgokra szóródott volna szét. Titkolt, halk és óvatos rokonszenv a más személyiség körébe való hatolás határa. Lassú könyökmozdulattal, nyugodt testtel, egyenes, tiszta tekintettel, könnyedén megemelt szoknyával járj életutadon, hogy be ne szennyezd magad, mert az a pokolkályha rostélyával rokon, melyen sziszegő lángok nyaldosnak át, jajgatások kóvályognak, és lihegő, tátott szájak fecsegnek. Ha idegen nyomor szomorít s könny tódul szemedbe, fordulj el, itasd le keszkenőddel, s csak magányodban, párnáidra omolva zokogj. De te sohase szomoríts el senkit. Koldusdolog: könnyeinkkel más szemébe könnyeket csalni. Ezt pedig könnyen eléred, ha rezignálod szenvedélyeidet, bizonyosságodat, tulajdonodat, s ha megelégszel a dolgok hangjával és tükröződésével, sejtelmekkel, árnyakkal és illatokkal.

Az anya elbódult a finom erős, drága növénykivonatokból készített likőrtől, mely határozatlan ízű volt, és smaragdzölden csillogott. Szerette a választékos szavakat. Akár a drága selyemvirágokat, melyek sohase lankadnak el, és sohasem árasztják a hervadás keserű illatát, és nem hagynak nyomot a ruhán. Szerette a kultivált, vadtól védett természe[34]tet turistapadokkal és szép fekvésű kunyhókkal, a megművelt mezők tájképeit kövér svájci tehenekkel, melyeknek kolompja méla összhanggal kondul a szélben.

Megrázkódott mindentől, ami nyers volt és aljas. Undorította minden, ami csak ösztönös volt az emberben. Az étel, ital, s maga a táplálék szükségessége is szomorította. Az emésztést juttatta az eszébe, a piszkos és ronda emberi bensőt: ezért igyekezett ezt a szükségét is a játék és a könnyű élvezet formáiba öltöztetni. Ezért undorodott önmagától is, valahányszor izmaihoz ért, és sohase emelte poharainak szájától egyszer már érintett részét az ajkához. Erkölcsvilága is eszerint alakult. Szemében bűn volt az ízléstelenség.

Közvetlenül csak leányát szerette. Anyai szeretete roppant szenvedélyes volt. Szenvedélyesebb az átlagos anyai szeretetnél, mely fiai hibáival szemben elvakult volt és béna, de ha rájuk eszmélt, elborult. Észrevette leánya hibáit, de élvezettel kísérte azokat. Mint valami kellemes disszonanciában kéjelgés érzése töltötte el, s közben gyengéden javítgatta a hibákat.

Katicát igazán, teljes szívéből szerette és büszke volt reá.

Féltékenyen követte s figyelte fejlődését, s míg kisleány korában gyönyörűen felöltöztetve és megfésülve csak ünnepnap vezette sétálni, élvezvén a járókelők mosolyát, mely legszebb bébijének szólt – előre elképzelte, hogyan fog vele későbben társaságba járni, mikor csinos nővé fejlődik, s hogy fogja mindig magával vinni legjobb barátnőjének nevelvén majd. És később, ahogy a gyermek feljebb cseperedett, szemmel kísérte, és figyelme gondos melegével kiirtott belőle minden vonakodást, megátalkodottságot és szégyent magával szemben.

És ahogy Katica nőtt, úgy nőtt az anyja szeretete is.

Babusgatta, mintegy saját magának, hogy maga élvezze fehérségét, karcsúságát és süldő melleit. Együtt fürödtek és aludtak. Ő dörzsölte le szivaccsal, ő mosta és fésülte fejét, ő öltöztette és illatosítgatta, simogatta és csókolgatta hátát, megfeszülő, finom selyemharisnyáját.

– Ha most látná valaki, milyen gyönyörű vagy! Senkinek sincs ilyen szép lánya, mint nekem!

Legalább lányával szemben volt félig-meddig igazi asszony.

Az a nő volt, aki saját testében és idegen asszonytestekben valami misztikusat sejt. Akit egy idegen női test sajátosságai elragadnak és felujjongatnak. Az a csodás, titkos női test, amely minden pórusában izgató, mely minden porcikájában, remegésében és fellélegzésében ingerlő; pupillalázt és eksztázist lobbantó, és amely a maga egészében és parányaiban átveszi a szerelmes szikrákat, és felelget reájuk.

A nők többé-kevésbé imádják saját testüket.

Ceremóniákat eszelnek ki tiszteletére, és bűvészeteket űznek ezredéves hagyományokkal, hogy növeljek vonzóerejét, [35] kívánatosságát. Egyetemes női szolidaritással holmi varázseszközöket és szemfényvesztéseket titkolnak és rejtegetnek a férfiak előtt, takargatván nyerseségük utálatosságait.

A különbség csak annyi volt, hogy ez az asszony csak egy nőt szeretett: a saját lányát. S míg a többi anya bármily ügyes leplezgetéssel is, de leányát tudatosan mégis egy férfi szerelmének szánja, és süldő gyermeke piros, nedves ajkát csókolgatván ujjongva varázsolja beléjük azokat a szenvedélyeket, melyeket ezek a forró, puha ajkak egyszer majd sugároznak, addig Lujza ily gondolatra nemcsak hogy féltékenységet érzett, hanem valami különös fájdalmat is tiszta és titkos ereklyéjének megszentségtelenítésén.

Ezért sohasem engedte, hogy túl melegen összebarátkozzék valamely barátnőjével. Később pedig minden gondját arra fordította, hogy ne legyen szerelmes. A maga számára őrizgette, és folyton attól rettegett, hogy még szerelmes lesz valakibe. Mert az volt a hite, hogy akkor el fogja veszíteni, s hogy meg fog csúnyulni.

S mintha csak büszke lett volna leánya szűzi ártatlanságára. De a jövendőbe bele kellett törődnie. Csak ne szeretné vakul és botorul a férjét.

Hosszabb szünet és gondolkozás után legyűrve fölindultságát, Katica megszólalt:

– Látod, anyám, minden úgy van, ahogy te mondod. De nem bánom, tarts közönségesnek, brutálisnak vagy szégyentelennek: én mégsem tudom elképzelni, hogy tudnék csókolni olyan embert, akit nem szeretek úgy, hogy teljesen az övé legyek. Ha úgy mennék férjhez, ahogy te kívánod, azt hiszem, valami csúnyát követnék el úgy magammal, mint vele szemben valahányszor átölelne.

– Csodálatos, fiacskám, hogy ezekben a percekben, mikor hirtelen az igazi élet peremére tévedsz, mennyire kicsap belőled a régi vér. Elveszted békédet, és túlságosan elérzékenyülsz. Amit most mondtál, az se helyes. Ki parancsolja, hogy szeresd az uradat? Te eleget tettél, ha engeded, hogy ő szeressen téged. Engedd, hogy kebledre hajtsa fejét, hogy szívverésed hallgassa, s aztán öledbe ejtse, te pedig szeretőn simogasd meg a haját, mert megérdemli rokonszenvedet, ha annyira rajong éretted, s ha közeledben elbódul. De te ne szédülj meg! Nyújtsd oda ajkadat kagylókeményre zárva, s ha lehunyja szemét, te félig csukd le a tiéd, mert különös jó érzés, ha az embert szeretik, ha adakozhat és ajándékozhat. Te sohase veszítsd el a fejed! Lebegj állandóan a gazdag ajándékozók magaslatán: így sose fogsz közönségessé válni, s nem leszel kifosztott, sem eltaszított. Így mindig te fogsz uralkodni önmagadon, és fölötte is, és mindig egyforma vonzó és kívánatos maradsz.

A lány majdnem haragosan szakította meg:

– Jó, van, anyám, és a gyerekek? [36]

Az anya kiengedte kezéből leánya kezét, és fölegyenesedett ülőhelyén.

– Mit, a gyerekek?

– Gyereket szülni egy olyan embernek, akit sohase szerettem, s akié testemmel-lelkemmel sohase voltam teljesen? Azok a gyermekek, akik olyan csók gyümölcsei, amelyben sohase forrtak össze a szülők nagy, lázas szerelemmel, egy izzó, önfeledt ölelésben: nem lehetnek se szépek, se boldogok.

Az anya enyhén elsápadt, és ráncolt szemöldökkel bámult a lányára. Mintha lánya gondolatainak árnyait szeretné elfogni, s mintha valami félelemtől borzadozna.

– Hát ezt hol szedted? Ez romantikus rege. Üss ki ilyesmit az eszedből!

– Nem, anyám, én őszintén és szívből beszélek. Én nem gondolkozhatom másképpen. Nézd, kedves anyám – és hízelgőn megölelte és megcsókolta anyját –, te is csak anya vagy: világra tudtál volna-e hozni engem, s tudnál-e így szeretni, ha szerelem nélkül fogantál volna… Ugye?

Lujza blúza nyakáig pirult. Leemelte válláról leánya kezét nehezen lélegezve, mintha kétségbeesetten tusakodnék önmagával és a feltolakodó, fájó gyónásvágyat hessegetné. Gyöngédség fogta el. Könnyei szemébe tódultak, s lassan, szavanként suttogta:

– Miért hazudozzam? Nincs értelme, hogy félrevezesselek; megmondom őszintén: én is így mentem férjhez az apádhoz.

Katica sikoltani akart, de csak a szemét szúrta anyjára, és vonásain határozatlan ijedtség árnyai rángtak át.

– Te sohase szeretted apámat?

Feje lekókadt, és akaratlanul is valami fagyos borzongást érzett anyjának, ennek az asszonynak a közelségétől. Váratlanul oly idegenné vált számára, hogy hátrálni kezdett.

Az anya kétségbeesetten látta leánya arcán a bús változás tompa jeleit, fejéhez emelte kezét, és beletemette arcát. Megingott önmaga és a legdrágább teremtés fölötti hatalma.

– Ezt el kellett volna hallgatnom. Amint látom, te jobban kedveled a hazugságot. Te nem szeretsz már többé. Ó, pedig ha tudnád, mennyit szenvedtem…

Anyjának utolsó, fájdalmasan elsuttogott szavaira Katica ráemelte tekintetét meggörbült, levert hátára s ujjaira, melyek a szemét takarták, és remegtek. Női szíve a másik boldogtalan nő láttára őszinte részvéttel dobogott.

– Anyám, bocsáss meg!

Lujza fölemelte fejét. Katica arca rémülten elváltozott, amint anyja meggyötört arcán a szigorúság, keserűség és öregség torz vonásait megpillantotta.

– Ilyen irgalmatlanok vagytok ti mindannyian.

– Bocsáss meg, anyám, ne vedd zokon. Most már mindent [37] értek, s éppúgy szeretlek, mint eddig.

Az anya át akarta ölelni. De Katica mintha kissé még mindig borzongott volna, szórakozottan tűrte anyja simogatását, majd hirtelen elébe hullott: átfonta térdeit, naiv és mosolyos tekintetét anyja tekintetébe lobbantotta, de hangjából nyugtalanság remegett ki, s kérdése úgy csengett, akár egy esküdözés:

– Hát te sem szerettél senkit?

Az anya meghökkent, és föl akart kelni, de Katica erősen tartotta.

Végül felé fordította fejét, és halk gyengédséggel, erőtlen szemrehányással felelt:

– Ez nem szép dolog, hogy ilyesmit kérdezel anyádtól. Ilyesmit nem szokás kérdezni. Sőt: említeni sem.

– Anyám, bocsáss meg, látod, én nem tudom, megértesz-e te engem, de hidd meg: én nem tudlak téged annyira szeretni, ha te soha senkit se szerettél. Légy őszinte, az Istenre kérlek.

Az anya hűvös tenyerébe hajtotta forró homlokát, és mélyen fölsóhajtott, majd komolyan lánya szemébe nézett:

– De igen, szerettem egy embert.

Katica lázasan anyjához simult, és alig hallhatóan kérdezte:

– Mint asszony?

Lujza lehunyta szemeit:

– Igen.

– Nagyon szeretted? Szép volt?

– Úgy, ahogy csak egy boldogtalan asszony tud szeretni. Őrülten! Gyönyörű volt. Szemei bánatosan elmélázók, csendesek, kékek, s hangja: akár a hárfa. Sokáig vívódtunk a szerelemmel – és egymással. Iszonyú, de gyönyörű öt évet!

– És?

– És… én… én…?

Az anya a lányához lankadt, és arcát szorosan az arcához szorította.

– Igen..

Katica nagyon halkan fölsikoltott a beléhasító boldogságtól, és szenvedélyesen ölelte az anyját.

Akkor lopva, gyermeteg-csintalanul felnyílt az ajtó, s az öreg táblabíró dugta be ősz fejét, szemüvegét barázdás homlokára tolván.

– Hol vagy, Kátyám? Ja, pardon… itt vagytok mindketten? No, csak sugdalodzatok! Ezek a nők, hej, ezek a nők! – és visszahúzta fejét.

Katicának olyan hűvös és idegen volt az apja hangja… S ahelyett, hogy felé futott volna, még szorosabban az anyjához tapadt. És mikor az ajtó becsukódott, a két nő görcsösen ölelkezett össze, és fájdalmasan buggyant ki belőlük a sírás…

Fordította: Dudás Kálmán