Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

Darabos Antal a kiskapuban még egyszer visszafordult.

Peckesen, kissé ferdén tartotta vérbő nyakát, mintha egyensúlyba akarná hozni jókora, borvirágos orrát, kerek fejét. Nagyot rántott a lecsúszott nadrágszíján.

– Hát akkor annyiban maradunk, Róza néni – mondotta lihegve, szűk levegőjű hangján, és leharapta a szivarja végét..

– Rendben van, Tóni bácsi, akár a kezem írását adhatom…

– Többet ér a maga szava, Róza néni, mint az írás. Hát aztán, ha sikerül a dolog, az enyém lösz az egyik fejőstehén, meg a nagy fülű tarka malac… Rendben van?

– Hányszor mondjam, hogy rendben… A pap se prédikál kétszer…

– Nono… Csak azért mondom, hogy azután ne legyen összekülönbözés, harag, szóbeszéd, miegymás… Hát akkor mához két hétre gyüvünk.

– Jézuska segítségével – sóhajtotta Baginé asszony. – Igaz no! – kapott a fejéhez Darabos Antal–, Mit mondjak neki: hány éves az Ilonka?

Az asszony kerek arcát elöntötte a vér.

– Hány éves?… Várjon csak, Tóni bácsi… Most nem is tudom hamarjában. A születési éve benne van az imakönyvben… Hogy is?… Mondja neki, hogy húsz év körül van…

– Bízza csak rám, majd megfelelek én annak a fiatalembernek. Tyű, de befűtött a bora… minden cseppje vérré vált.

– Hát csak jól igazítsa a dolgot, nem kívánom ingyen a fáradozását, inkább még a kis hordó borral meg is toldom az alkut…

– No, akkor isten áldja meg, Róza néni.

– Isten áldja meg, Tóni bácsi…

Órák hosszal, tartó tárgyalás fejeződött be a kiskapuban. Nagy dologról volt szó: Bagi Jánosné sürgősen férjhez akarta adni egyetlen leányát, Ilonkát.

A sürgősséget a doktor mondotta ki a minap… Az amúgy is gyenge, sovány lány erősen fogyott. Nem evett, szédült, nyugtalanul aludt. Az anyja elvitte a doktorhoz. A pápaszemes orvos a gép alá állította a szégyenkező, pityergő lányt, és [19] még az anyjának is megmutogatta a belső részeket. Aztán alaposan megkopogtatta a hátát, mellét, és a vizsgálat végén kijelentette, hogy nincs ennek a lánynak semmi baja, hanem sürgősen férjhez kellene adni. Baginé csodálkozott legjobban, amikor az orvos kiszámította, hogy a lány már huszonhét éves is elmúlt.

Persze, otthon azután volt mit hallgatnia az öreg, süket, nyakigláb Bagi Jánosnak. Alaposan nekiesett az asszony. Ilyenkor a csúfnevén szólította az esetlen, nagy embert. – No, Talpas – így pörölt vele ,– ezt is neked köszönhetem… Más, rendes apa törődik a lányával, gondoskodik a jövőjéről, de te… te… Talpas… csak gyüszmékelsz ide-oda, szuszogsz, talpalsz, a fogadhoz versz minden garast, de a legkisebb gondod is nagyobb, mint a leányod… Tőled akár vénlány is maradhat az Ilonka, csak a pénzed megmaradjon a szalmazsákban.

Csak ez után a hangos bevezetés után következett a tulajdonképpeni leckéztetés. A lányt nem viszik sehová, vendég sohasem jön a házhoz, az öreg félti a lányát a fiatalemberektől, elriasztja a komoly kérőket. Ilonka olyan, mint az ágrólszakadt, nincs egy rendes felvevő ruhája, még a szomszéd bútorcsomagoló leánya is szebben ruházkodik, pedig hol van az a Bagi családtól!.. Az öreg Talpas nem ad pénzt színházra, tánciskolára, zongoraleckékre, mozira, itthon ülnek évszámra…

Bagi János nem szólt egy szól, se, csak néha morgott valamit a bajusza alatt. Tudta, hogy a szó csak szaporítja a szót, inkább lenyelte a szidást. Addig-addig csoszogott a konyhában, míg végre is nyakon ragadta a virágos boroskancsót, és lement a pincébe. Föl se nézett, amíg alaposan le nem itta magát. Most azután az öreg káromkodott, az asszony hallgatott, legfeljebb a keze ügyébe eső tárgyakkal csapkodott. Tudta, hogy ilyenkor nem tanácsos nyelvelni. Miután az ember lecifrázta felesége minden pereputtyát, elunta az asszony némaságát, és lefeküdt az istállóban. Reggelig horkolt.

A nyelves asszony nagyon jól tudta, hogy ő a hibás, nem a férje. Tíz évvel ezelőtt még jelentkeztek kérők, de a büszke Baginé nagyon válogatott. Mindenáron „diplomás” férjet akart a leánya számára szerezni. Akkor még jó ára volt a földnek, háznak, szőlőnek. Diplomás kérők is akadtak, de amikor megtudták, hogy nincs készpénzhozomány, és az örökségre várni kell, egyszerűen visszavonultak. És múltak az évek. Baginé nem akarta a lányát hivatalnokhoz adni. – Nem adom tintanyalóhoz – mondogatta gőgösen. – Ha kidobják az állásából, mehetnek koldulni… – És Ilonka várt… A mesebeli királyfit, a deli regényhőst várta… Közben pedig a húsz lánc föld, a hat kapa szőlő, a ház a régi érték harmadára esett…

Aztán – a szomszédok szerint – abban is hibázott [20] Baginé, hogy még nem is olyan régen elvárta, hogy neki tegyék a szépet a legényemberek. Szemrevaló, jó állású, kackiás asszony volt abban az időben. Arca friss-piros, mosolygós, nézése hamiskás volt. Őszülő haját titokban pálinkás zöld dióhéjjal mosta, a fehér hajszálakat kitépdeste, vagy a piros kontykendő alá rejtette. A munkában is kiállotta a versenyt a fiatalokkal, a nyelve is a helyén volt, három helyett is győzte. Azt mondták az ismerősök: „Bagiéknál az asszony hordja a kalapot”… Az éles szájú asszony a tisztelendő úrnak is megmondta a véleményét. A plébános úr arról prédikált, hogy a családban az ember a fő, az ember a család feje. Mise után azt mondta Baginé a tisztelendő úrnak: – Ha igaz az, hogy az ember a csatád feje, akkor az asszony a nyak… arra csavarja a fejet, amerre akarja…

Nem járt sehová, újságra nem költött pénzt, mégis hamarább tudott meg minden pletykát, mint akárki a városban. Jaj volt annak, akire haragudott, akit a nyelvére vett… Mindenkiről tudott valamit, mindenkit ismert. Friss híreit a kövér, fájós lábú fűszeresnével cserélte ki. A fűszeresüzletben volt a központ, ahová a mosolygósarcú borbély is bejáratos volt.

Most is alig várta Baginé, hogy közölhesse szomszédaival az örömhírt: Ilonka férjhez megy. Annyi, mint bizonyos. Egy vidéki hivatalnok kérte meg a kezét, nagyon szerelmes Ilonkába, pedig csak fényképről ismeri. Hátha még személyesen is megismeri… Két hét múlva jön lánynézőbe, talán majd megtartjuk az eljegyzést is… Jó állású hivatalnok, a jegyző mellett dolgozik a községházán… És ha kiesik az állásából, itt van az anyós, majd kisegíti. Nem igaz?… Azért még nem kell mindjárt napszámba kapálni.

– Az orvos ajánlotta, hogy adjuk férjhez a kislányt. Nagyon vérszegény a lelkem. Jaj, hogy szégyenkezett az ártatlan teremtés az orvos előtt… ha látta volna, szomszédasszony… Nahát!… Sírt a drága szentem, nem akart levetkőzni… Olyan szégyenlős… Most volt először orvos kezében… Keresztülnézett rajta a villanymasinával, a rögtöngéppel, nekem is megmutatta a belső részeket. Sokba került, de megérte, mivelhogy én is láttam a lányom belsejét, és tulajdon szemeimmel győződtem meg, hogy nincs benne hiba. Szóval: nincs semmi baja… Igaz is!… Hallotta, hogy a Molnár–Mejjes özvegyét a nagy Kruskás tartja ki? Biztos… Egészen biztos, ha én mondom…

…Ilonka otthon ült, az utcai leányszoba ablakában kézimunkázott. Néha-néha kinézett a porban úszó utcára, pihentette fájós, csontos hátát. Nyúlánk, hirtelen nőtt, hajlott hátú, sovány lány volt. Fiús arca az apjára emlékeztetett. Apró, mélyen ülő fekete szemei, dús, közepén összenőtt szemöldökei, hosszúkás orra érdekessé tették barna arcát. Nem járt sehová, csak a templomba. De ha ünnepnapon kiöltözött, megnézték [21] a fiatalemberek. Ott állt a leányszobában a lehangolt, öreg zongora, amit Bagi úr a háború alatt szerzett néhány zsák kenyérlisztért. A fél szobát foglalta el a hosszú zongora. Úgy terpeszkedett, mint egy kivénült ragadozó, amely csak ritkán tátja el a száját, és csak elvétve mutogatja sárga fogait. Ilonka tanult ugyan a polgáriban zongorázni az apácáktól, de sokat felejtett. A szülei takarékoskodtak, nem akartak míg a zongoraórákért is fizetni. Keveset beszélt. Az anyja mellett különben se jutott szóhoz.

Akkor sem szólalt meg, amikor az anyja magához kérette a Tóni bácsit, és bezárkóztak a nyári konyhába. Tudta, hogy róla van szó, mert Tóni bácsi előszeretettel foglalkozott házasságok összeboronálásával. A Lépes Gizit is a Tóni bácsi adta férjhez, aki egy hónap múlva otthagyta az urát.

A nagy sugdolózásból csak ennyit kaptt el Ilonka füle:

– Úgy vegye, Róza néni, mintha már kész is volna a parti… A Kázmér úr nem néz a pénzre, neki a lány kell… Igaz, hogy a kövér lány a gusztusa, Ilonka meg sovány…

Mihály napjára, Kázmér úr neve napjára várták a kérőt. Éppen kétheti idejük maradt az előkészületekre.

Megindult a lázas munka.

Baginé saját kezűleg tapasztotta meg a ház elejét, azután nekiesett a hosszú meszelővel, és szép aranysárgára festette be a ház utcai frontját. Az alsó részt szép, sötétbarna színre meszelte ki, azután nekifogott az ablaktáblák mázolásához

Az eresz alatt kevergette a festéket – a jó Isten tudja csak, hol jártak a gondolatai –, amikor hirtelen felkiáltott:

– A zongora!… Teremtő Isten, a zongora!

Ilonka ijedt arccal futott ki a szobájából.

– Mi az, mama?… Csak nincs valami baja?…

– A zongora… – ismételte Baginé. – Erről majdnem megfeledkeztem…

– Mi van a zongorával, mama?

– Az, hogy okvetlen játszanod kell valamit Kázmér úrnak… Úgy hallom, nagy zenebolond, ott ülne egész nap a rádiója mellett… Látod, mindig mondtam, hogy gyakorolj, de ezek a mai lányok nem fogadnak szót az anyjuknak… Most kigyött a szavam… Tudsz még valamit?…

– Semmit se tudok… Azt a kicsit is elfelejtettem, amit tudtam…

Szótlanul bámultak egymásra. Ilonka a körmeit rágta, Baginé a lány pattanásos homlokáról akarta leolvasni a megoldást. Végül is az anya kendőt terített magára, és átszaladt a szomszédba Berta kisasszonyhoz, a zongoratanárnőhöz.

A vénkisasszony éppen otthon volt, paradicsomot tett el télire.

Sokáig tanakodtak, tárgyaltak, alkudoztak. A tanárnő vállalta, hogy két hét alatt betanítja Ilonkát egy szép, klasszikus zenedarabra. – Csak ne legyen drága-siránkozott [22] Baginé – Úgyis olyan nagy kiadásba vertük bele magunkat… – Berta kisasszony szerint a zongorázás hozzá tartozik a műveltséghez. Ez csak természetes… Aztán a zenei műveltségről tartott előadást. Baginé kialkudta az óradíjat, naponta egy lecke, a kottát a kisasszony köteles magával hozni…

Másnap már megjelent Berta kisasszony. Sietve jött félretaposott cipőiben. Mindig sietett. Leült a zongora mellé, megigazította félrecsúszott csíptetőjét, és maga elé terítette a kottát. A kétoldalas, tépett, öreg kottán nagy betűkkel állott a cím: „A Szűz imája – Gebet einer Jungfrau.” Régi, kipróbált zenedarab ez haladók számára. Berta kisasszony már kívülről játszotta a darabot, hiszen negyed százados prakszisa alatt legalább ezerszer játszotta le az érzelgős dalt. Szinte olvadozott a gyönyörűségtől. Hosszú derekával ütemesen hajladozott, vastag ajkait mosolyra húzta, miáltal láthatóvá vált a hiányzó két felső metszőfog helye.

Harmadszor is lejátszotta „A szűz imáját”, és mert Baginé becsoszogott a szobába, németül szólt Ilonkához, amiből ugyan a lány egy kukkot se értett, de annál élénkebben helyeselt a boldog anya:

– Úgy, úgy… kisasszony, nagyon helyesen teszi, ha németül beszél vele, legalább ezúttal azt is gyakorolja a kislány… – Azután ott rakosgatott, törülgetett a leányszobában, nehogy kárba vesszen a drága óra.

Aznap a leányszoba ajtaját festette Baginé, amikor Berta kisasszony felsóhajtott:

– Mégis csak fel kellene hangoltatni ezt a zongorát…

– Hát még mit nem? – pattogott Baginé. – Majd még arra is költünk. Hangoltassa fel a jövendőbeli ura, ha jónak látja, ha nem tetszik a hangja… Nem igaz, Ilonkám?… Úgyis a tietek lesz a zongora. Ez hozzá tartozik a stafírunghoz…

Berta kisasszony türelmesen ütötte a taktust a ceruzájával.

– Tratatatira… egy, kettő, három, négy. Jól van Ilonka… kissé megizzadt, de jól megy, látszik, hogy gyakorolt… Most még egyszer elölről az egészet… Andante kezdeni… így… az előképet jól kihozni… Nézze, édes lelkem, így kell játszani a trillákat… Aztán ez jön: tatitatatirom. Tartsa ki, kérem, az akkordokat… úgy, kitartani… Játssza csak innen újból… Megjárja… A végét élénkebben tessék játszani… Itt áll a kottán az utasitás: piu allegro…

– No, hogy megy a szűz imája? -– kérdezte az anya.

– Hát bizony, lassan, de azért megy valahogy – felelte Berta kisasszony, és letörölte verejtékező, olajos homlokát.

Lázasan folyt a készülődés. Még csak három napjuk volt Mihály-napig. Baginé maga pingálta ki a tisztaszobát, padlót súrolt, takarított, porolt, sikált. Ilonkát kímélte, nehogy kidolgozott kezekkel üljön a vőlegény mellett. Hozott neki a patikából narancsvirágkrémet, és azzal kente a kezét. Bagi János [23] is kitett magáért. Kihordta a trágyát a földekre, kisöpörte az udvart, kitakarította az istállót, rendbe hozta az elhanyagolt, kiégett kiskertet. Szegény Ilonka egész délutánokat görnyedt a rekedt zongora mellett, már kotta nélkül játszotta A szűz imáját, – csak éppen a merev ujjak nem akartak engedelmeskedni.

Egy nappal a nevezetes nap előtt beugrott hozzájuk a Tóni bácsi. Nagy sütés-főzésben találta a háziakat. Bagi bácsi az edényeket mosta, sikálta, a felesége éles hangja kihallatszott az utcára.

– Hát holnap jövünk, Róza néni – mondta Tóni bácsi fontoskodó arccal –, ha az Isten addig éltet… A déli vonattal érkezik Kázmér úr, és még az este visszautazik.

– Ilyen rövid ideig marad? – kérdezte az asszony.

– Csak a neve napjára, Mihály-napra kapott szabadságot, reggelre már be kell menni az irodába. Itt a levele…

– Kár, pedig három napra is futna az ennivalóból.

Ilonka A szűz imáját játszotta.

Tóni bácsi szemei felcsillantak.

– Ejnye, de szépen játszik ez a lány… Erről nem is beszéltem Kázmér úrral. No, ez szép meglepetés lesz… Annyit tudok róla, hogy nagyon szereti a rádiót… Akkor hát… izé, az állomásról igényesen gyüvünk az ebédre…

– Csak ne sokat késsenek, tudja, hogy nem jó várni a kész ebéddel… – mondta az asszony, és kisietett az udvarra.

Elérkezett a várva várt nap. Mire a delet harangozták, Ilonka teljesen felkészülve illegette magát a tükör előtt. Vadonatúj, zöld buggyos ujjú ruha volt rajta. Aznap friss hullámokat sütöttek a hajába, a körmeit is kifényesítették, sápadt arcára egy kevés pirosítót raktak.

Baginé még nem készült el munkájával, pedig az urán kívül Berta kisasszony is segédkezett körülötte. Balszerencse üldözte. A tejeskalács lapos volt, alighanem megfázott, a kenyeret megégette a pék, a hús sehogy se akart puhulni, a rántás kozmás volt, a rétestészta szakadozott, és az asztalterítőhöz ragadt… Berta kisasszony rövidlátó szemeivel kétszer is leverte a sótartót, ami rosszat jelent.

A kitálalt apróléklevest már vastag bőrréteg fedte, mire megérkeztek a feketébe öltözött vendégek.

A magas, szőke, lányos arcú, beretvált fiatalember igen jól festett a fekete zakóban, csíkos nadrágban. Sápadt arcán az izgalomnak legkisebb nyoma sem volt felfedezhető. Tóni bácsi erre az alkalomra felöltötte vőlegény korabeli ferencjóskáját.

A bemutatkozásnál Ilonka szörnyen izgatott volt. Lesütött szemekkel, pipacspiros arccal nyújtotta csuromvíz, jéghideg kezét a vendégnek, nem mert a szemébe nézni.

Tóni bácsi utánament.

– Istennek hála, megy itt minden, mint a karikacsapás [24] – súgta a háziasszony fülébe. – Csak azután valahogy meg ne feledkezzék Róza néni a fejőstehénről, meg a tarka malacról, no meg a kis készpénzről, ami kiadásom lesz…

– Készpénzről szó se volt, Tóni bácsi…

– Ugyan már, no… A zongoráról se volt szó… Három százas bankó az egész, szóra sem érdemes… Utazás, levelezés, telefonálás, miegymás, ez… az… Ha az egyetlen lányának a boldogságáról van szó, nem néz az ember egy kis készpénzkiadásra. No, nem igaz, Rozi néni?…

Hirtelen abbahagyta, mert Bagi úr közeledett feléjük, és ő nem tudott az alkuról…

Bagi úr hangos szóval mutatkozott be Kázmér úrnak:

– Bagi János a becsületes nevem, és minden jót kívánok…

A kerek asztalnál Kázmér úr Ilonka és Baginé között ült, míg Berta kisasszony Tóni bácsi és a háziúr közé került.

Kázmér úr mereven, komoly arccal, kissé tartózkodóan evett. Nagyon keveset beszélt, és nagyon halkan, úgyhogy Bagi úr egy hangot se értett a szavából. Tóni bácsi a nyakába kötötte a lepedőnyi asztalkendőt, teli szájjal evett, és szorgalmasan „kezelte” a boroskancsót.

Annál többet beszelt a háziasszony.

– Hát kérem, egyszerű polgári ebéd – mondotta emelt hangon –, nem flancolunk kérem, azt adjuk, amink van. Az úriasszonyok ilyenkor előételt is csinálnak, de én ahhoz nem értek… Csak ilyen egyszerű, polgári házikoszthoz… A magamfajta vénasszonytól jobb nem telik…

– Nono – szól közbe Tóni bácsi teli szájjal – nem lehet, ha egyidős velem… Együtt gyerekeskedtünk…

Borral kínálta a vendéget:

– Finom, négyéves siller… Isten tartsa!… Ez a bor aztán pirosra festi az emberi ábrázatot…

Baginé kitartóan folytatta:

– Mert a mai világban nagyon össze kell húzódzkodni… Nagy szó az, kérem, manapság: gond nélkül élni… Nyögünk az adó alatt, de azért hála a jó Istennek, nem éhezünk, mint hallom: családos házaknál még csak egy falat kenyér sincs… Egy kis savanyúságot vegyen, izé… Kázmér úr, a hús mellé. Az uborka kissé puha, azért nem ajánlom.

– Ilonkái biztassa! – szólt közbe Tóni bácsi. – Ráférne néhány kiló… Különben azt mondják, ez a női divat, a sovány…

– Leánykoromban én is ilyen vékonyka nádszál voltam…

– Asszony korában majd meghízik – nevetett Tóni bácsi.

– Az attól függ, milyen férjet kap – tette hozzá széles mosollyal Berta kisasszony, és kezével eltakarta metszőfogainak folytonossági hiányát.

– Ilonka valóságos földön járó angyal – szólt Tóni [25] bácsi magasra emelt pohárral –, ami manapság ritkaság, mert a mai lányok…

– A mai lányok?… – vette át a szót Baginé. – Hja, a mai lányok! Ne szólj szám, nem fáj fejem… Hiszen azért van a sok boldogtalan házasság, és a holtomiglan csak néhány hónapra vagy évre szól… Az én lányomat háziasan neveltem… Házimunka, kézimunka, no meg egy kis zongorázás… Nincs korzó, nincs mozi… ilyen helyre mi nem járunk, mi nem ismerjük a flancot… Aztán olyan ritka már az igazán tisztességes lány. A mai lányok többet tudnak, mint az anyjuk… Ezért nősülnek olyan nehezen a szegény fiatalemberek… No, még ezt a kis tortát… Ilonka remekműve. Nem nagyon sikerült, de még így is jobb ízű, mint a cukrászdai pancs. Ilonka nagyon szépen zongorázik… Látta a zongorát? Az is a stafírunghoz tartozik. Két szobabútor, a zongora, meg a remek kelengye… Szereti a zenét, Kázmér úr?

– A rádiózenét szívesen hallgatom… más szórakozása úgy sincs az embernek…

– Jaj, nem szeretem a rádiót – sikongott az asszony –, megfájdul tőle a fejem…

– Mit hallgat legszívesebben? – kérdezte pirulva Ilonka.

– A cigányzenét – felelte Kázmér úr.

A süket háziúr elunta magát. Felállott, és teli borospohárral, bizonytalan lépesekkel közeledett a vendég felé.

– Isten éltesse a Mihályokat! – ordította borízű hangján.

– Isten éltesse! – kiáltotta Tóni bácsi, és koccintásra emelte poharát.

– János!… Ne igyál olyan sokat, tudod, megárt az ital… Az orvos is azt mondta: meghalsz, ha mértéktelenül iszol…

– Akkor már inkább iszom… Mert ha már meg kelt halni, akkor inkább a bortól, mint a borért halok meg… Igaz-e, öcsémuram? He?…

Az ebéd véget ért.

Kázmér úr felállott, és sorra kezet fogott. Baginénak kezet csókolt.

– Kedves egészségére…

Bagi úr és Tóni bácsi visszaültek az asztalhoz, a többiek átvonultak a leányszobába.

Berta kisasszony fénylő arcára vörös foltokat festett a szokatlanul erős bor. Nagyokat kacagott, gyakran emelte szája elé kezét. A csíptetője félrecsúszott az orrán.

– Ilonka! Zongorázzon valamit Kázmér úrnak… No, ne kéresse magát… Kázmér úr, talán kérje meg maga…

– Valami jó magyar nótát! – recsegett Tóni bácsi hangja a másik szobából.

– Valami szép, régi dalt – rimánkodott Berta kisasszony. [26]

– Talán A szűz imáját – segített az anya – az oly szép, és már rég hallottam.

Berta kisasszony Ilonka elé tette A szűz imája kottáját.

– Ezt hallgassa meg, Kázmér úr! – mondotta negédesen.

Ilonka lángoló arccal ült a zongora mellé.

Remegő ujjai alatt felhangzottak „A azűz imája” mélabús akkordjai. Nagyon sok hibát csinált… Szemei előtt összefolytak a hangjegyek, a feje zúgott, a szoba körbeforgott vele. Egy részt ki is hagyott.

Kázmér úr unottan szívta cigarettáját az ablakmélyedésben, Baginé a zongora hátára fektette kövér melleit, és szemeivel biztatta leányát. Berta kisasszony a kezével verte a taktust, a hibás részeket erős hangjával szárnyalta túl…

– Bravó!… Éljen… Halljuk még egyszer! – kiáltotta a tanárnő.

És a lázas lány másodszor és harmadszor is eljátszotta a zenedarabot. Mindig több és újabb hibákkal. Baginé kivitte a kertbe a vendéget.

– Tavasszal nézze meg a kertünket, most nem szép… A nyáron kiégett minden…

Aztán leültette a fiatalokat a kertben, és magukra hagyta őket, szórakozzanak kedvükre… A becsípett Berta kisasszony a zongora mellé ült, és játékával felejthetetlenné akarta tenni a hangulatos délutánt.

Az ebédlő asztalánál boroztak az öregek. Bagi úr elpanaszolta, hogy az idei szőlőtermést tönkretette a köd…

…A háziasszony az ozsonnához készülődött, Tóni bácsi kinézett a kertbe a fiatalokhoz, gyönyörködve nézte őket… milyen szépen összeillenek, és hogy megértik egymást…

Kázmér úr az órájára nézett, és felpattant, mint aki régen vár erre a pillanatra. Elborult, sápadt arca kiderült, kigyúlt. – Neki mennie kell… – motyogta bizonytalanul, és letörölte gyöngyöző homlokát –, sajnos, mennie kell, különben lekési a délutáni gyorsat…

Tóni bácsi a vendégbe karolt.

– Hiszen azt tetszett mondani, hogy az esti, kilenc negyvenötössel utazik, és reggelre otthon lesz…

Berta kisasszony A szűz imáját játszotta.

Tóni bácsi fájdalmában felordított.

– Elhallgasson azzal a verklivel, mert Isten úgyse, fejszével darabolom szét!… Az ember nem érti a saját szavát… Hát csak üljön le, kedves öcsémuram, oszt maradjon. Olyan vacsorát kap, hogy megemlegeti. No?…

– Sajnos nem maradhatok – szabadkozott Kázmér úr, és égő arca valósággal felfúvódott –, nem tehetem, holnap rovancsolásom lesz, és korán reggel be kell mennem a hivatalba… Igazán nagyon sajnálom…

Hiábavaló volt minden marasztalás, kérés, kapacitálás, Kázmér úr sorra elbúcsúzott az ámuldozó háziaktól, a meg[27]némult Baginétól… A könnyes szemű Ilonkának ennyit mondott: – A viszontlátásra…

Bagiék a fehér keresztig kísérték el a vendégeket, onnan már látszott az állomás füstös-vörös épülete.

A fűszeresné „véletlenül” az utcán beszélgetett a borbéllyal. A szomszédos házak ablakaiban kíváncsi leányfejek jelentek meg a libbenő függönyök mögött.

Tóni bácsi a szemére húzta keménykalapját. Bizonytalanul lépkedett Kázmér úr oldala mellett a platánokkal szegélyezett széles úton. Keserűnek találta a szivarját. Szólni akart, de nehéz volt a feje.

Szótlanul haladtak kettesben a népes úton.

Az állomás elé értek.

Tóni bácsi nagyokat szippantott szivarából, apró, véres szemeivel Kázmér úrra pislogott.

– Nem tetszik a lány? – kérdezte rekedt hangján.

– Megjárja.

– A szülei ellen van kifogása?…

– Az én apám is paraszt volt.

– Kevesli a hozományt?

– Nem kívánhatok többet.

– Rossz volt az ebéd?

– Otthon se eszem jobbat.

– Hát akkor mi a fene leli? – tört ki Tóni bácsiból az elfojtott keserűség –, mért lógatja az orrát, megkövetem?… otthagyott csapot, papot… ilyen szégyen…

A vasúti portás éles csengettyűje Kázmér úr vonatának indulását jelezte.

– Isten vele, Tóni bátyám – sóhajtotta Kázmér úr –, mennem kell…

– Addig el nem eresztem, amíg meg nem mondja: miért szökik – kiáltotta Tóni bácsi, és teljes erejével a vendég karjába kapaszkodot. – Mi az ami megvadította?…

– A… a zongora… – dadogta Kázmér úr pipacspiros arccal, és kiszabadította karját Tóni bácsi öleléséből. – A zongora… Nézze kérem… és ne vegye zokon… én nem bírom a zongorát… Még a rádiót is becsukom, ha zongoráznak… Hát ezért… No, Isten áldja meg Tóni bácsi…