Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

Szociológiai film angol szcenírozással

1899

Szín: Jó, polgári berendezésű, még a Tudor korszak stílusára emlékeztető fogadószoba. Idő: Szilveszter éjszaka.

Mrs. Redhiel (26 éves, karcsú derék, de kerek csípők s elöl sem unalmas): Nézd, apuci, karácsonykor megvetted nekem azt a briliánsgyűrűt. Most újévre megvehetnéd a hozzá való függőket.

Mr. Redhiel (32 éves. Tipikus angol): Ezt nem értem. Hogy jön a gyűrű a függőhöz. Hogy függ a függő a gyűrűtől?

Mrs. Redhiel: Nagyon is együvé tartozik. Csak ti, férfiak nem tudtok logikusan gondolkodni. Karácsonykor még nem tudtad, milyen lesz az idei üzleti mérleged. Most Willhman átadta neked. Láthatod, mily kitűnő üzleteket csináltál. Megengedhetsz egyet-mást magadnak. Vehetsz a nőnek briliánsfüggőket-a gyűrűhöz.

Mr. Redhiel: A nőnek… a nőnek… de muszáj annak éppen a feleségnek lenni?

Mrs. Redhiel: Sam… te tudod, én nem ismerek tréfát, ha az én függőimről van szó…

Mr. Redhiel: No de anyuci, ne legyél mindjárt a hetedik emeleten! Örülök, hogy érdeklődöl üzleteim iránt. Csakugyan minden elég jól ment. A szeszgyárak különösen. Ahol az állam osztozik velünk, ott vígan üríthetjük ki az emberek zsebeit… De nincs sok panasz egyébként sem. A gabonaárak emelkedtek. A földárak napról napra jobbak. Új házakat kell építeni, mert a lakosság jobb s szebb lakásokat kíván. Teheti. Majdnem mindenki többet s jól keres.

Új aranybányákat fedeztek fel Amerikában, így az Egyesült Államok is fizethetik az adósságaikat nekünk, s kiheverik a legutóbbi krachokat. Minden jegybanknak több lesz az aranya, tehát nagyobb hitelt adhat.

Anglia azt akarja: minden államban legyen készfizető jegybank, bank, mely aranyra váltja be a bankjegyeket. Persze, ez neki érdeke. Hitelező állam, a pénzforgalom-hajózás-külkereskedelem centruma, ő tudni akarja, mit kaphat aranyban a különböző bevételeiért. És azok a hozzá képest koldus államok, melyeknek nincsen Indiájuk, Egyiptomuk meg Ausztráliájuk, azt hiszik, kénytelenek utánasántikálni. Mondtam a képviselőnknek:

– Vigyázzatok, mert a végén mindnyájan rabszolgái leszünk az aranynak!

Mutattam is neki egy könyvet, egy Knopp nevű német író munkáját. Ez azt mondja – okosan –, kár »bedőlni« az aranynak. [12]

Mert ha háború van, vagy más hasonló természetű veszedelem: fityfenét ér az egész aranyfizetési kötelezettség, ha pedig nincs baj, akkor a konszolidált állami tekintély, presztizs és hitelképesség mindig meg fogja óvni a pénz értékét belső és külső valutáris értelemben.

A képviselőnk nevetett, s azt mondta, hogy mi, gyakorlati emberek, lehet, hogy értünk ahhoz, hogy kell pénzt csinálni, de a pénzügyi és gazdasági élet magasabb rendű szabályozásához csak ők, a politikusok értenek. No, kíváncsi vagyok, mire mennek…

Mindenesetre jobban szeretem, ha az állam nem avatkozik a mi üzleti dolgainkba. Majd elintézzük mi egymás között a mi ügyeinket. Mi tudjuk legjobban, minek hol van a legkedvezőbb piaca, mit hol lehet legjobban értékesíteni. A bürokrácia megöli az üzleti élelmességet, mely nélkül nincs gazdasági haladás. Ezt tudta a nagy Ricardo, mikor az ő tantételeit hirdette…

Mrs. Redhiel: Hadd, Sam, békében a régi nagy költőket, beszéljünk az új függőről. A mérleg jó, az árak jók, a börze jó, én is jó vagyok… vagy nem?…

Mr. Redhiel: Mi az, hogy jó! Miattam nem is kellene úgy megerőltetned magad…

Mrs. Redhiel: Tehát a függők jöhetnek. Ne fáradj, már adtam értük egy csekket, neked csak fizetni kell. Ilyen előzékeny egy modern feleség a 19-ik században. (A toronyóra tizenkettőt üt.) E pillanatban kezdődik a XX. század. Mi, nők a huszadik században sem fogunk megváltozni…

1909

Szín: Dolgozószoba. Kényelmes angol bútorok. Nagy könyvszekrény, benne könyvek aranymetszésű kötéssel. Láthatóan nagyon gazdag ember lakása.

Mrs. Redhiel: Az éjféli mise tizenkettőkor lesz. A Pompadour bárból odamegyek.

Mr. Redhiel (odavetve): Kivel?

Mrs. Redhiel: Legrosszabb esetben – veled.

Mr. Redhiel: Velem? Velem? Én nyakig a munkában ülök. Tanulmányoznom kell a mérleget. (Egy csomó aktára mutat az íróasztalon.) Whitman már ide készítette.

Mrs. Redhiel: Minek tanulmányozni? Könyv nélkül tudod, hogy mennyivel lettél gazdagabb. Van cukor-, bőr-, szesz-, cink, s tudom is én, micsoda más kartell. Az emberek, ha kávéznak, ha cipőt talpaltatnak, ha pálinkát isznak, ha kádba ülnek, mindig nekünk adóznak: hát hogyne híznál meg napról napra jobban.

Mr. Redhiel (összecsapja a kezeit): Asszony, micsoda beszéd ez! Persze Bill, a zeneművész fiamtól hallottad. Egy muzsikus az én családomban! Egy szoci, egy jakobinus! Jaj, muszáj tönkremenni, ha a saját famíliája forradalomba megy a családfő ellen.

Mrs. Redhiel: Miért forradalomba? Mi csak jobb jövede[13]lemeloszlást akarunk. Emeld fel Bill apanázsát, és vedd meg nekem azt a nyakéket, melyet Graham hercegnő aukcióra bocsátott – s nincs forradalom.

Mr. Redhiel: Ez az, minden csak zsarolás!

A munkások csinálnak szakszervezeteket, hogy préseljenek bennünket; a kormánypárt megfenyeget, hogy »sprengolja« kartelleinket, ha nem engedünk az árakból, még legjobb barátaink az ellenzéki politikusok, azok legalább tisztelnek bennünket a sikereinkért… És a diplomaták? Nem látod, hogy mit csinálnak? Folyton utaznak. Márpedig míg egy diplomata mindig egy helyben ül, nem veszedelmes. De amint elkezd hol ide, hol oda utazni, tárgyalni, rendet csinálni, akkor biztos, hogy előbb-utóbb minden felfordul. Az európai beteg külpolitikától az összes zsigereim fájnak, és te, könnyelmű asszony, azt akarod, hogy kísérjelek el a Pompadour bárba.

Oh, Pompadour, bárcsak ma is azokba folyna a pénzünk, s nem ágyúkba s munícióba. Ma, édes Mrs. Redhiel, VII. Edward dühös II. Vilmos császárra, és Poincaré puszizkodik II. Miklós cárral, s mindkét esetben én veszítem el a pénzemet. Leesnek a papírjaim, a bankjaim sem mernek hitelezni; a világ hol itt, hol ott olyan lesz, mint egy birkanyáj, mely egy kődobástól eliramodik. Azt mondom neked, honey, jó lesz egy kis pénzt Svájcban elraktározni részünkre.

Mrs. Redhiel: És a fiúk?

Mr. Redhiel: A muzsikus? Az majd zongorázik. Megélhet abból is. Úgy sem szeret törődni az üzlettel.

Mrs. Redhiel: És Bill?

Mr. Redhiel: Bill, az meghalt.

Mrs. Redhiel: Megőrültél? Már hogy halt volna meg?

Mr. Redhiel: Egy fiú, aki tudtom nélkül húszéves korában elvesz egy táncosnőt – az nekem meghalt.

Mrs. Redhiel: Te se nagyon haragudtál a táncosnőkre.

Mr. Redhiel: Meglehet, de nem vettem el egyet sem és minden reggel kilenckor bent voltam az irodában.

Mrs. Redhiel: Úgy, tehát bevallod, hogy neked is volt valami ügyed táncosnőkkel. Jó, megbocsátom, ha most már azonnal megveszed nekem a Graham hercegnő ékszereit, akármit mond Edward király, Vilmos császár vagy Mr. Poincaré…

1919

Szin: Nagyon díszes úri szoba.

Sir Robert Redhiel (ül az íróasztalnál, s iratokat tanulmányoz)

Lady Redhiel (Belép. Igen elegáns): Jó estét, Róbert! Most ütött 12 órát. Itt az újév. Légy boldog, honey. (Homlokon csókolja.)

Sir Robert: Köszönöm. Mily kedves vagy. Egészen megfeledkeztem az időről.

Lady Redhiel (kissé gúnyosan): Persze ismét a mérleg. [14]

Sir Robert: Az én szilveszteri mulatságom húsz év óta.

Lady Redhiel: Mulatság?

Sir Robert: Ezúttal nem éppen. A számok nem jelentenek semmit. Mit tudom én, mim van, s mim lesz holnap. Nemcsak az adók miatt. Gyáraink újra dolgoznak, külföldi vevők vannak. De mivel fizetnek? Mi adjuk kölcsön nekik a pénzt, hogy bennünket kifizessenek. Mi lesz, ha valami feltartóztatja ezt a folyamatot?

Lady Redhiel: Ti, pénzemberek majd csak találtok valamit erre az esetre is. A háborúban láttam. Nektek kellett odaállni, s segíteni a szerzésben, hogy legyen munícíó, élelem, ruha stb. Így lettél őfeslsége nemesített alattvalója… nagy szó, ha meggondoljuk, hogy…

Sir Robert (közbevág): jobb nem bolygatni az ősöket… ki tudja… jöhet még egy olyan földrengés, mely őket is kiveti a helyükből…

Lady Redhiel: Földrengés?

Sir Robert: No, igen. Oroszország. Minden háború után a nép vár egy új Messiásra. És ma sem akar mást tőle, mint egykoron. Hogy adjon nekik hitet s reményt, hogy bízhasson benne, mikor másban – úgy érzi – már nem bízhatik, és másnak nem hihet. Nem igaz, hogy eredményt, csodatételt várnak tőle. Nem igaz, hogy előbb látni akarják, miként tűnik el a nyomor s szenvedés keze varázslatos intésétől. Mer az elkínzottak, a magalázottak, a csalódottak tömegei szomjaznak valami után, aminek szerét, tartalmát attól várják, aki ők választottak – Messiásnak.

Lady Redhiel: Egész szónok lettél, mióta az alsóház tagja vagy!

Sir Robert: A reális ember hibája, hogy mindig csak számokat, matematikai formulákat lát. Holott lelkivilágunk az események hatásától változik, új meg új alakot ölt, nem ismer vagy fel nem ismert új eszmék keringenek belső életünk kozmoszában.

Lady Redhiel: Hagyjuk a pátoszt a parkok szónokainak. Mitől félsz? Van pénzed Zürichben, van Párizsban, Antwerpenben. Ha minden kötél szakad…

Sir Robert: Még lesz egy, melyre fölköthetem magam. Mert én nem élném túl mindannak pusztulását, amit én segítettem felépíteni… Ez a mi szentimentalizmusunk. A mienk… férfiaké. Ezt ti, nők nem értitek…

1928

Sir Robert (a telefon megszólal): Halló… New York? Hogy van?… Nem… nem veszek semmit. Az árfolyamok túl magasak. Boldog új évet. Good bye…

Lady Redhiel: Mi az, te nem vásárolsz?

Sir Robert: Nem. A New York-i tőzsde már valóságos bolondok háza…

Lady Redhiel: Ugyan… ha kissé szigorúan vesszük, ma [15] az egész világ megbolondult. A gyerekeid, az unokáid, a feleséged…

Sir Robert: A feleségem?

Lady Redhiel: No igen. Elképzelted volna harminc év előtt, hogy egy asszony az én koromban egy ilyen ruhában mutogassa magát? És én még a szolidabbak közé tartozom.

Sir Robert: Természetesen. Valóban nem képzeltem, hogy a te korodban valaki még fogyókúrát tartson…

Lady Redhiel: Látod, tehát legyél te is modernebb, s gyere el velem Lady Montange szilveszteri álarcosbáljára.

Sir Robert: Én? Ott van Sir Horace…

Lady Redhiel: Nem… nem… azzal nem megyek.

Sir Robert: Mi az, mi történt?

Lady Redhiel: Ezer fontot kért tőlem legutóbb kölcsön, mikor táncolni voltunk.

Sir Robert: Ezer font. Nem sok, ha mindent meggondolok. De hidd el, Sir Horace gentleman, ha kissé vékonypénzű is, mint annyi más nagyuraink közül. Ha nem volnál oly kedves s okos asszony, nem menne veled sehová még kétezer font kölcsönért sem.

Lady Redhiel: Gondolod…?

Sir Robert: Egészen biztosan tudom.

Lady Redhiel: Hát ha úgy találod… de te hol töltöd a szilveszteri éjszakát?

Sir Robert: Itt (mutat az íróasztalra). Sir Horace esetén kell gondolkodnom.

Lady Redhiel: Nem értelek…

Sir Robert: No, igen… töprengek azon, miért pusztul el az ősi nagybirtok. Mi jön helyébe? Honnan vesszük ezekre a birtokokra a parasztot, aki ma a rádió, autó s műselyem korában úgy élne, mint az a földhözragadt őse, akinek a házbeli asszonynép szőtte a ruháját… Mert a föld ma sem nyújthat többet, mint akkoriban: az igénytelenség – vagy ha jobban tetszik: a primitívség idején! Nézz körül! Láthatod majd, a földeken parasztlányok harisnyában őrzik a pulykákat. Esténként a háznép – apraja-nagyja – autón beszáguld a legközelebbi moziba, korcsmába vagy tánclokálba. Ezt a föld nem adja meg. Se úrnak, se parasztnak nem nyújt mást a sovány létnél. Többet nem lehet belőle kicsikarni. Még azt sem, amit ma kultúrának nevezünk. Ebbe kellene bele – illeszkednünk. De ki az, aki elkezdi? Ma még a bankok tartják a lelket mindenkiben. Mi meg a bankokban. Mert nem tudunk vagy nem merünk a pénzünkkel mit kezdeni. A háború utáni hiányokat pótolták, nem gyárthatunk derűre-borúra, ha nincs, aki megveszi. A pénz felgyülemlik. Rohan a tőzsdére. Ott orgiákat ül. Lásd Wall-Street! És a vége? Robbanás. Mindenki a levegőbe repül, aki idejében nem menekül el. Én menekülök – dearest.

Lady Redhiel: Jó, jó, drága Robert, csak azután ne felejtsd el a sok fejtörés közepette idejében hazaküldeni – a titkárnődet. [16]

1933

Sir Robert: A 34-ik Szilveszter a század kezdete óta. Mi mindent szenvedett ez a tömeg, s most is ujjong, visít, ugrál, és bukfencet vet az utcán. Oh, áldott alkohol, Roosevelt is megnyitotta előtted az összes csapokat! Hadd folyjon a mámor, legalább nem látjátok, mi mindent nem tudunk értetek tenni. Londoni konferencia? Leszerelés? Csupa abortusz. Mi van még, amiből egy egészséges tett születhetne?

Lady Redhiel: Az ijedt ember pesszimizmusával látod a világot. Ha fiatalabb volnál…

Sir Robert: Igen… ha fiatalabb volnék, én is hinnék vagy Sztálinnak, vagy Mussolininek, vagy Rooseveltnek… Ezt már hallottam tőled is, másoktól is.

Lady Redhiel: De így is van. Te is ahhoz a veszedelmes szektához tartozol, mely semmit sem akar áldozni a lényegből, s azt hiszi, formai engedményekkel lehet eloszlatni a mai válságot. Nem, kedves barátom… érzelmi ellágyulások ma nem érnek semmit. Engedni kell a dogmákból, de az előnyökből is; fel kell adni a megszenteltnek hitt érdekkapcsolatokat…

Sir Robert: Úgy látom, Sir Horace jól kioktatott.

Lady Redhiel: Sir Horace ugyan fasisztának mondható, de telik a magam eszétől is. Ám ha már őt említed: Sir Horace szerint Rooseveltnek igaza van. Az aranyérték a háború óta folyton emelkedik. Ma Transvaalban már 30 év óta üzemen kívül álló bányák is dolgoznak. Az arany mellett minden más olcsóbb lett. Természetesen…

Sir Robert: Igen, de nálunk és Amerikában a pénzérték lényeges esését nem követte az árak számottevő emelkedése. Mit mond erről a kitűnő Sir Horace?

Lady Redhiel: Szerinte a gazdasági élet egy egész, egységes organizmus. Én megjavíthatom a vér keringését, de ha nem gondoskodom pl. megfelelő táplálkozásról, úgy a szervezetben más defektusok támadnak. A pénz után jönni kell a produkció és a fogyasztás átszervezésének. A szabad verseny ölt. De ha átengedjük a teret szervezett mamutvállalatoknak, úgy azok trösztjeik és kartelljeik árpolitikájával még biztosabban legyilkolnak bennünket.

Sir Robert: Ön, úgy látszik, ellenzéki képviselőnek készül, Lady Redhiel.

Lady Redhiel: Határozottan. De most hallgasson ide! Így egészen természetessé válik az állami beavatkozás a termelés, szociális érdekek és árképzés folyamataiba, melyet úgy Mussolini, mint Roosevelt kiadósan alkalmaznak.

Sir Robert: De mi lesz akkor a mi régi, ragyogó gazdasági szabadságunkból, melynek sikereinket köszönhettük?

Lady Redhiel: Kap egy szép síremléket. De mondjuk, Sir Robert, mi maradt meg háború után ebből a híres szabadságból? Egy kis csoport lefoglalta magának. Azok, akik mindenhez hozzájutnak, amiből a nagy többség kirekeszthető. [17]

Sir Robert: Lady Redhiel, ön elfelejti, hogy nem egy szoci vagy fasiszta gyűlésen beszél. Nem frázisok kellenek. Mi lesz a pénzzel?

Lady Redhiel: Nem látja, hogy a pénz vásárlóereje Roosevelt minden aranyellenes akciója dacára nem változott? Mert egyszerűen nem igaz, hogy Amerikában az elsőrendű szükségleti cikkek ára emelkedett. A keresetről pedig Roosevelt code-jai gondoskodnak, melyek csodálatosképpen a termelés fokozását is célozzák – bizonyos esetekben – mindezt a pénzeszközök túlzott vagy inflációs szaporítása nélkül.

Miért féljünk tehát a pénz további belső devalvációijától?

Egyébként öntől hallottam valamikor régen, hogy teljesen rendezett viszonyok közölt, élő államban nem kell arany a paritás fenntartásához. Látja, Amerikában – akár tetszik Rooseveltnek, akár nem – az árak egyáltalában nem emelkednek. Mert nem az állam dolgoztatja a bankóprést a maga fenntartására, és a deflációk enyhítése nem jár »legal tender« oly arányú szaporításával, mely az árakban kirívóan kifejezésre jutna.

Persze, ha önök, férfiak még mindig fegyverkezési perverzitásokkal terhelten s kölcsönös provokációkkal izgatják a világot, akkor lehet bármennyi arany a trezorokban, a bizalmat semmi sem pótolhatja.

Sir Robert: És a nemzetközi kereskedelem, dear Lady…

Lady Redhiel: Az impérium belső fogyasztása sok mindent kiegyenlíthet. De kell is, mert ma mindenki mindent akar termelni vagy gyártani. Különben, ha megszűnik az a lidércnyomás, mely ma elállítja a világ természetes lélegzetvételét: úgy ez is rendbe jön. (Készül elmenni.)

Sir Robert: Hová siet, még nincs éjfél.

Lady Redhiel: Bocsánat, de mennem kell. (Homlokon csókolja Sir Robertet.) Itt az újévi üdvözletem.

Sir Robert: Gyűlés lesz. Éjfélkor?

Lady Redhiel: Igen. Méghozzá nagyon festői. Lóháton, a Hyde parkban. Sír Horace vezeti a fasiszta lovascsapatot.

Sir Robert (gúnyosan): Persze, ott lesznek a fotográfusok. Magnéziumfénnyel…

Lady Redhiel: Természetesen. Csak nem képzeli, hogy nélkül ma egyáltalán lehet lázítani?

Sir Robert (nevet s megfogja az asszony csuklóját): ez a mi életünk olyan volt, mint egy kaland.

Lady Redhiel: Volt benne öröm…

Sir Robert: Volt benne szomorúság…