Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

A kapuig bő szerencsekívánatokkal s jóakaratú intelmekkel kísérte ki az egész ház népe. Apja futtában még egyszer elmagyarázta neki az egyhetes hosszú út fordulóit, s néhány dicsérő igével az okosság és az élelmes ügyesség hasznos mivoltát is megragyogtatta, ami a szegény embernek a bot mellett minden falutájon van olyan áldásos útravaló, mint a tele erszény. Külön intette, hogy a pénzre s az írásokra éberen vigyázzon, s a vendéglátó marasztaláson úgy kapjon, hogy ne érje érte megszólás.

Ifjú Csillagos Péter Pál megköszönt minden gondos tanácsot, s húszesztendős korának sokhangú énekével a lelkén s egy tarisznyával a vállán útnak eredt. A számos szerencsekívánás szinte már virágba borította előtte a jövőt, mint a domb hátát a tavasz.

Künn a határban az első májusi hét sugaras öröme szikrázott. A fűben a megőrzött harmat kapkodta magára a csillogást, mint a gyöngyös fülbevaló a lányszemek rebbenését. Fehér ludak imbolyogtak a zöld gyepen józan családi gőggel, s vidám kislibák gurultak utánuk. A réten pitypangvirág telt, sárga csillagai szóródtak el a tavasz ünneplő örömébe. S ami csak szín, hang vagy mozdulat volt, minden a ballagó Csillagos Péter Pál kedvére is víg pettyeket festett egy átcikázó ecset hegyével, vagy meghintázott rajta egy boldog lendülettel. De legbolondosabban egy falu neve csillogott s elevenedett előtte: Iharos. Mint egy játszi manó, ott tornázott a lelkén csudakomédiával, s titok is volt, tréfa is volt, mese is volt, muzsika is volt, szívet könnyeztetett, vagy értelmetlen mókába fordult valahogyan, s úgy belehullott a képtelenség mélységeibe, mintha egy szétszakadt délibáb álmodta volna színtelen képnek a valóságba. De csak egy percre, s csak azért, hogy mindjárt eltörölhesse.

A legény cipelte magában, mint a kalmár a jó szerencse gondolatát. Elörvendezett a reggelbe nyílt világ rezdülésein, de lehunyta szemét, amikor a koppanó bot hegye vagy egy szálló madár fordulata a gondolat titkos kapcsolódásával édesen beléje ijesztette a nevet: Iharos. Hat falu vár még addig, a hetedik Iharos lesz. Képzeletében százszor is elszámlálta őket, mint a gyerek a hétköznapokat. Hat hétköznapfalu sorakozik elé, a hetedik: Iharos, az ünnep, a lányarcú, tiszta vasárnap. [5]

Megrakott, terhes kocsik zörögtek el mellette, egy-egy pipázó töprengés odakérdezett a gyalog baktatónak, akit mintha egy másnak láthatatlan tulipán csalogatta volna.

– Messze-e, öcsém?

Boldog felelet fakadt rá a legény mosolygós száján, mint titkolt s mégis kicsöppent dicsekvés.

– Bizony messzire, bátya. Ha fönt is akarják: egész Iharosig.

Az érdeklődők elmerenghetnek rajta. Egyike bólint, másika nagyobbat néz rá. Van, aki úgy pislog, mint szokott az emberfia, ha nem igen tudja: hányadán van, de restelli a további faggatózást.

A kocsik egy darabkán lépést haladnak a ballagóval, de végtére is azért van ostor, hogy suhintsanak vele. A kocsin ülőnek rossz érzés gyalogost tudni az oldalán. S ha már lelkiismeret is van a világon, úgy könnyít rajta a bölcs ember, ahogy tud.

*

A nap már delelőn süvegelt, amikor üresebb szekér zörrent meg a legény háta mögött. A tarisznyás vándor alakján megint megpihent a kocsihajtó ember szeme.

– Talán a faluig vinne a két szürke?

Vidáman válaszolt a legény:

– Addig, de még tovább is, ha akarom

– No, akkor lépj föl, öcsém, hátha úgy közelebb lesz.

A legény nem szabadkozott, fölugrott, mint a labda, s a kocsis már noszította is lovát.

– Aztán meddig szól a passzus?

Egy kis hencegés érzett meg az ifjú szavain.

– Én csak Iharosig.

A másik ember arcát szoborrá bűvölte a csodálkozás.

– I-ha-ro-sig? – szótagolta elhűlten a nevet. – Tán biz megvertek, öcsém, vagy ellened esküdt az egész megye.

A legénynek ínyére volt az érdeklődés és az elképedés, mint a gyereknek a mézeskalács.

– Már ha verekedés miatt mennék, akkor is úgy vóna, hogy a magam bicskájátul szökdösnék. De a megye se esküdt ellenem, hanem hát inkább magam akarok esküdni.

– Ejha! Aztán lány egy sincs ebbe a magyébe, ugyi?

– Talán van. Én nem láttam őket.

– No, akkor nagyon megnézhetted azt az iharosi kontyra lesőt.

A szószaporítás olyan volt már, mint állni a rózsafa alatt, és szédítő, szagos sziromesőt rázni az ágakról.

– Aszondom, bátyám, hogy én azt az iharosi kontyra várót se láttam soha.

– Hm. Akkó talán a hozzávalórul hallottá. Ugyan hány holdja van, hátha én is veled mék? Legalább kocsi visz el.

– Biz én, bátyám, arrul se hallottam, mer tán nincs is neki.

Az öreg már a gyanakodást is a szemébe engedte, s a legény majd hogy nem kacagott tőle. Mintha sárkányeresztéssel mulatott [6] volna. A cifra sárkány az öröm, az erő, az élet és ez az egész mese, zsinegje itt van az ő kezében, a sárkány ott fönn viháncol a napban, s onnan bizsergeti a tenyerét, ő ha akarja: megereszti, ha akarja: lehúzza magához, de úgy mulat, ahogy neki kellemes.

– Hát ez csak úgy van, bátyám, hogy éppen negyven esztendeje készül az én esküvőm. Mer az én apám igen-igen szeretett egy iharosi lányt, annak a lánynak az anyját, akiben engem segél kend. Az anyám meg épp azt várta férjnek, aki aztán az apám választottját vette el. Hiába, így végezték el az öregek, ők nem is okoskodtak, még csak nem is lesték egymást a kerítés mögül. Apám megszerette az anyámat, az a másik ember meg az ő feleségit. Rosszban, jóban szépen megvoltak, míg ott laktunk majd tizennyolc évig. Soha nem veszekedtek, úgy éltek, mint a rokonok. Osztán amikor nekik kislányuk született, én hároméves vótam. Két esztendeje, hogy találkoztak apámékkal egy vásáron, akkor még nagy vót a biztatás. Hát én most odamék.

A takaros mesének nagy szemet kerekített az öreg, s érzett a hallgatásán, hogy szívén legyintette a szép történet. Ha lánya van, s ha felé rudal az izmos, tiszta nézésű kölyök, vőnek fogja bizonyosan.

– No, szép csellag vezet utadon, fiam, én mondom. Csak kár, hogy nem látod a csellagokat. Mer erre az útra úgy kéne a csellagot látni, mint ahogy a betlehemi három király látta sütni a feje fölött. Mer Iharos van tán még messzebb is a te lábodnak, mint a tevés királyoknak a Betlehem.

– Lehet – hagyta rá szép-komolyan a legény.

– Nemcsak lehet: van is. Mer a te csellagodnak épp a másik megye csücskiben köll megállapodni, tudod-e.

– Tudom.

– Oszt hogy számot is mondjak: az ide úgy százhetven kilométer.

– Azt is tudom.

– Még itt hagyján az út. De majd ha dombok közé érsz, akkor vargát is kereshetsz a csizmádnak.

– No, az nem kő, mer a csizmatalpaláshoz magam is értek. Hozom is a szerszámot. Vissza meg lovon, kocsin gyüvünk, mer az apám, szegény, két esztendőn át gyűjtötte erre a pézt. Az meg nálam van.

De minthogy már a falu alját érték, az öreg megállította a kocsit.

– Én itthol vagyok, öcsém. Téged meg csak vezessen a csellagod. Oszt szívből kívánom, oda is vezessen a csellag, osztán szív legyen, aki fölött megáll.

A legény akkor már vígan lehuppant a puha úti porba. Kezet kínált, s mivel a csillagpéldálózás éppen kapóra adta, illő-okosan be is mutatkozott a kézfogásnál.

– Vélem, hogy talán oda is segít. Mer hát a nevem is rokon valamiképpen a csillagokkal, mer engem Csillagos Péter Pálnak hív[7]nak. Kendnek meg a kocsit is, meg a sok jó szót is szépen köszönöm.

És Csillagos Péter Pál haladt tovább az úton a második falu felé, neki a vörösödő napnak, amely már esett, hanyatlott, s majdnem horzsolta a távoli jegenyék hegyét.

*

Az éjszakát egy major istállójában aludta át, ahova az ispán néhány firtató s maga okosságát kellető kérdése után jó szívvel beengedték.

Virradatkor az első madárcsicsergéssel rebbentette el magától az álmot. Útnak is eredt mindjárt egy belül dúdolt nóta ütemének lüktetésével frissítve lépteit. A tegnapi szerencsére gondolt: hogy alig hat órát kellett gyalogolnia, a nap fárasztóbb szakát víg terefere közben, lám, hogy megkurtította a kocsi. A bizakodás mindig marokkal szórta belé a jó magot, s ő olyan gazda volt, aki a vetés szép idején mindig már az aratást is gazdagon csodálta.

– Hátha még máma is meglelem a kocsisomat.

Előre örvendett neki, de úgy, hogy pórul jár vele az ördög, aki kedvét akarja szegni a csalódással. Az út arratájon veszekedetten rossz volt, délig még gyalogemberrel sem hozta össze a sorsa. Késő délután két kínos szekér csikorgott vele szemben, de még ha abban az irányban is haladnak: elég lett volna nekik a maguk baja. Egy-két hét előttről megmaradt sár tésztájából még ő is segített kibillenteni az elakadt terhet, s ezen a számítása ellen történt változáson jót mulatott a további ballagása során. Már este egy könnyű üres kocsi robogott el mellette, de nem vették észre. Utánuk is kurjantott, de a zaj elnyelte a hangját.

Azután is csak úgy nőtt s szövődött alatta a nap, mint bárhol, ahol külön közmondást ismernek a szegény ember szerencséjéről. Olykor egy alig haladó szekér is fölvette, másszor az üresen elhajtók sem vetettek ügyet a fölkéredzkedő pillantásokra. Egy-egy távolságon háromszor is felhívták volna, másutt meg órák hosszat csak madárfajtában látott kétlábút. Az éjszakákat fészerek alatt, kazlak tövében, olykor tiszta vetett ágyban álmodta végig. Egy-egy helyt eltréfálkoztak vele, másutt bő vacsorát kapott, de figyelmeztető szótlansággal, hogy ő is hallgasson. S ő, ha kellett, hallgatott, s ha úgy került: arra való mesékkel bizonygatott a tarka emberi vélekedésnek. A menyecskét úgy kísérte s dicsérte szemével, hogy az anyós lett büszke érte, s ahol vénasszony volt a háznál, ott érzőn elkeseredett a mai elesettségen. Ha a nyomor esti mécse virrasztott a hajlékban, ahol kedvetlenül mutattak ágyat neki, úgy megvihogtatta s eljátszatta az apró rajt, hogy a sötét arcú szülők önmagukat irigyelték meg a hétcsapásos istenáldásért. Néhol hagyott derűt s boldog ígéretet, hogy visszajövet is benéz, máshelyt ürességet felejtett cserébe a semmiért, de ő minden reggelen Csillagos Péter Pál volt, s mindig egy vidámsággal s patyolat-lelkiismerettél rótta tovább a lassan fogyó országút fekete parancsát. [8]

*

A nyolcadik napon már túljutott a nehezen kerülhető dombokon. Kisebb, tányér alakú halmok púposodtak az út csíkja mentén, olyanok voltak, mintha sok óriás juh hevert volna összebújva a tájon, és valaki földdé varázsolja őket hirtelen. Egy nagyobb domb köré pántlikázott ösvény lekanyarodásában szinte magától szúródott a talajba a botja. Messze, egy kissé alant, a kék-zöld színek örömhangja közt, a csintalankodó ezüst ösvény végén házfalak fehérségével nevetett a délelőtti tisztaság. Alig rajz, inkább csak távoli sejtelem még, a torony mintha festett, keménypapirosból nőtt volna. Egy vékony kémény cigarettát mímelt, fekete füstje oldalt húzódott tőle, s terjedt, kavarodott elfolyva a reggeli fehérségbe, mint a tej színén a rácsorgatott kávé. A legény szíve olyat dobbant, hogy szinte sötét lett tőle a világ.

– Iharos!

Azt hitte, hogy déltájon már ott lopakodik a kertek alján. De ámít a hegyi ösvény, fáradt is volt már, s az árnyékok csak keletnek estek már, amikor megközelítette a falut.

Egy cserjés mögött vékony patak ballagott a levölgyelés felé. Sárga vesszős, merengő fűzfák figyelték benne, hogy játszik velük a szél. Itt megállt a legény. Körülnézett, csizmáját levetette s megtisztította. Arcáról lemosta a port, s tiszta fehér inget vett magára. Aztán leheveredett, tarisznyáját a feje alá igazította, s még el is szunyókált egy percre. Úgy vélte, hogy illőbb s szebb az esti megérkezés, addig be se néz a faluba.

Már álmodni kezdett, de közvetlen közelből felriasztotta egy kiáltás a kis víz túlsó partjáról. Női hangra ismert, pedig még szunnyadt, amikor a fülét érte.

– No nézd csak. Még csudát látok.

Arra vélt, hogy valami menyecske került felé lábat mosni a patakban. Kilesett a cserjesáncból, s először csak egy libacsapat hangját hallotta. Aztán két vég fehérített vászon sávját pillantotta meg a füvön. Tovább vizslatott, amikor egy piros ruhás, tizenhat éves lány futott át a napos térségen. Valamit varrogatott, s azt a hóna alá kapta, s egy suhingával hadonászva szaladt a lúdcsalád felé. De úgy látszik, tüske kapott a ruhájába, mert megállt, s a szoknyáját térde fölé emelve piszmogott egy ideig, épp amikor legközelebb ért a legény lesőhelyéhez.

– Éűm, hogy meg is mondtam.

De a kislány hamar tovasuhant.

Várt egy darabig, hátha szebben is megismétlődik majd a lesnivaló.

De aztán, hogy a lány egyre távolodott a libái után, lerúgta csizmáját, s átlábalt a vízen.

A lány még nem messzire háttal ült neki a szétterült szoknya kerekségének közepén, s olyan volt így, mint a magasból leejtett rózsa. Akkor vált egyszerre nefelejccsé, amikor hátrapillantott a köszönésre.

– Adjon az úristen! [9]

– Adjon isten!

A hang megrezzentette, de csak a váratlanságával, ijedtséget nem vetett arca.

– Oszt mit csinál ilyen helyt az iharosi széplány? – érdeklődött megállva a legény.

A lánynak helyén volt a nyelve.

– Azt is láthassa a sehonnai csúnya legény, ha nem vak szegény még a tetejibe.

– Ejha! Itt ugyan pereghet a nyelv, mint az orsó.

– Ugyanúgy. De nem is csuda. Attul tanuljuk.

Ez is válasz volt, s a legény akaratlanul is végigpillantott a napra terített hosszú vég vásznakon. Ez már a lány kezének munkája lehet.

A mondanivaló nagyon mélyen a hallgatásban bujkált. A lány rügyelte ki egy csendes kérdéssel, amikor a varrnivalón a fogával eltépte a cérnát, s eközben hosszabban is fölpillantott.

– Hát maga merre-vidéki?

Az egyszerűen kiejtett kérdés, a hang s a csupa jóság érdeklődés olyan lelket elszédítő varázslattá vált, hogy Csillagos Péter Pál húszéves fiatalságának világon virágzó csúcsáról majdhogy lezuhant. Bolond édes szavak döngtek agyában, s mind egy-egy jajt kaptak föl, s úgy szálltak zümmögve a káprázatban. Jaj lett a boldogság, jaj az öröm, s a többi belepergő szót is úgy olvasta Csillagos Péter Pál szíve: jaj, vidámság, jaj, tisztaság, jaj, szépség, s eközben valami lelki tenyerekkel úgy meg-megsimogatta, megtapogatta a lány körül a pirosnak érzett levegőt, hogy az több volt minden markos cselekvésnél.

– Újharkáról jövök – felelte nagyon halkan.

– Hírit se hallottam még – csóválta fejét a lány.

– A hetedik falu ide. Csakhogy má a másik megyébe van.

– Aztán meddig viszi a lába?

– Hát csak eddig e. Iharosig. Meg aztán vissza, de az má közelebb lesz.

Még halkabb lett a hangja.

– Hogy hívnak téged… édes?

– Ilonának.

Csillagos Péter Pál alig bírt magával.

– Csak nem te vagy Körösztös Ilona?

– Éppen nem az vagyok – kacagott rá szívből a lány. – Mer én Árva Ilona vagyok. Hát ismeri Körösztös Ilonát?

– Csak nagyon hallomásbul. Apámék ismerték őket, oszt most ide menesztettek.

Úgy beszéltek, mint örök jó pajtások. A legény szép rendjiben elmondott mindent. Hogy az apját s Keresztes Ilona anyját hogy választotta el a sors, s hogyan gondolták el, hogy ők majd egymásé lesznek. Ö most eljött, hogy megesküdjön, s Ilonát magával vigye. A tarisznyában megvan hozzá minden írás, a tiszteletes úr a második [10] faluból elintézte a dolgot. Csak innen menjen hozzá egy levél, akkor két hét múlva akár meg is esküdhetnek.

– De hát – pislogott a legény zavartan – milyen lány az a Körösztös Ilka?

A lány a vállát vonogatta.

– Hát… olyan se vére, se hangja lány. De mit kérdezi éntőlem. Nézze meg. Magának tán tetszhet is.

– Én már aligha nézem meg. Hanem… aszondom… ha mán Ilonát viszek innen, az csak Árva Ilona lesz.

– Ne bolondozzon velem.

– Én úgy érzem… Oszt ha nagyon rossz is vótam eddig, de Árva Ilonátul én olyan jó leszek mindig, hogy Árva Ilona szívbül megsirasson, ha meghalok.

– De azt is megmondom: csak úgy, ha Árva Ilona is szegény, s ha nekem adják, mer énnekem most még csak az esküvőre meg egy lóra-kocsira futja a vagyonombul, hogy Árva Ilonát mégis kocsin vigyem haza, s ne gyalog.

Csillagos Péter Pál szavaiban ember még nem érezte úgy sütni, perzselni az igazságot, mint ebben a percben Árva Ilona érezte. De most már nem mert úgy a szemébe nézni.

– Én is szegény vagyok, méghozzá mostoha mellett. Ha mentem vóna, eddig se vet egy szót se ellene. De ha most magam is mennék, mit mondanának Újharkán?

Csillagos Péter Pál jókedve úgy csillogott a szavakban, mint a bokrétában egy ezüstkalász.

– Mondom, hogy nekünk nincs papunk a falunkban. A szomszéd faluban hirdetnek ki minket, ha itt jelentkezünk. Aztán te is Ilona vagy, soha az apámék meg nem tudják, hogy más Ilonát kaptak. Ha kérdezősködnek, felelünk nekik. De ha megtudják: sebaj, mert azt viszem oda, akit akarok, oszt olyan jó ember, mint az én apám, meg olyan áldott asszony, mint az én édesanyám, nincs ott a faluban.

Árva Ilona együtt nevetett a legénnyel, s olyan piros volt, hogy szégyellte a szépségét, s a vásznat az arca elé tartotta, csak a szeme, a jó kék szeme nézett a legényre. De még egyet kérdezett, bár tán eléggé nem idejében, ám mégse későn.

– Oszt a nevit se mondta eddig. Szégyelli vagy nem meri…