Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Bozontos fejű, buksi füzek – mit látnak a Tisza tükrében? Itt, a Bánátban, vagy odaát, a Bácskában mit tilinkózik a juhászbojtár a vén fűzfához támaszkodva, mialatt szeme az ezüstfolyó hullámain mereng?

A csárda duhaj vendégének miért önti el könny, édes, búgó sírás a szívét, ha tekintete kitéved a kis, rozzant ablakon a Tiszára? Kérdezzétek meg a révészeket: akár az Andrist, akár a Jóskát –, hogy szereti-e a Tiszát?

Az Andris a kék szemével, a Jóska meg a barnával úgy néz majd rátok, hogy a beállott szivárványos csendben azt sem tudjátok – hová nézzetek?!

Ekkor az Andris a Jóskára, az meg az Andrisra néz, és olyant nevetnek, hogy a bácskai oldalon a libapásztorok táncra perdülnek tőle.

Füzek, libapásztorok, bojtárok, csárdai futóvendégek és révészek – ezek a furcsa népek: a Tisza szerelmesei.

A halász – az már más. Az a Tisza kincseinek a bérlője: boltosa. Le is nézik ám a halászt az előbbiek.

– Gyünnek a horogfülűek – mondják. Mert a halász a fülével is mesterkedik, hogy kisejtse, hol tanyáz a Tisza aranya: a harcsa. A halász, ha bekerűl a csárdába egy-két csepp borra – mi is az a néhány pohár bor a Tiszához képest, mert annyit is meginna ez a vízi ember, ki mindig szomjas – nem mulaszthatja el megjegyezni:

– Hát ez a sok éhenkórász mit művel erre?

Ez különösen a révészekre vonatkozik, akiknek tudvalevőleg soha nincs pénzük.

No, össze is csapnának egy pillanat alatt, ha a csárdásnak is csak annyi esze volna, mint: „ezeknek itt!”

– Gyermekeim! – kiáltja. – Ki tudja, hogy hol van elrejtve a kutya, akarom mondani: a harcsa?

– Hm… – mondja az okoskodó futóvendég, – hol a harcsa, hát csak vízben lehet az! Mert a levegőben megfullad!

– Rosszul tudja kend –, feleli a csárdás, miközben egyik szemével édes gyermekeire: a révészekre kacsint. – Játszik, hogy nem a mi vidékünkre való!” Itt borban van a harcsa, a halász torkában!

– Ezt aztán megint eltalálta!… Percekig nevetnek rajta.

– Nahát, akkor én fizetek, ugye? – mondja a halász lenéző gőggel.

– Nekem így is jó, – mondja sunyi arccal a csárdás.

Az első liternél hallgatnak, a másiknál mesélgetnek, a harmadiknál énekelnek.

Itten már az Andris előveszi a nadrágzsebéből a híres szájmuzsikáját, Jóska meg a furulyát a csizmaszárból, és kész a banda.

És folyik a nóta – mint a Tisza vize…

Bánatos nóta, vidám nóta, amik összeölelkeznek egyetlen szárnyaló zengéssé, ami a búsuló füzekre rácsillogja az elmúlhatatlan harmatot, a szív piros ütemét:

– Tyuhaj, sohase halunk meg!

Bent a csárdában izzad a kövér korcsmárosné – nem lévén más nőszemély – hát őt forgatják meg a csárdásban.

A Tisza-partján meg összegyűlnek egy csomóba a libapásztorok – mint egy csokor virág – piros ruhás pipacsok, kékkötős búzavirágok és imitt-amott egy-egy sápadt, sárga kankalin, és szemeikből hamvas nézések szivárványútján magasodik fel a lebukó nap után szálló sóhaj…

De szép is a nóta!

A libák mint fehér nárciszokból font koszorú ringatóznak a sóhajtó kis libapásztorok körül, mint fehér jegygyűrű az élet szárnyas ujján!

– Szeretném megölelni a világot! – rikkant a halász a csárdában.

– Inkább ölelj meg engem! – kiáltja vidáman András. És megtörténik a lehetetlen: révész táncol a halásszal.

A napot leöleli magához a végtelen mező, a libák fehér vonala a falu alatt csillog, mögöttük óriási gulyák meleg árnya hullámzik a réten.

Megcsendesült a halász is: megcsendült a harang imára hívó hangja.

Megáll a tánc erre, elhallgat a nóta… csónakba száll a halász, kikötik a kompot.

Szelíd holdfény játszik a füzek között, amik mint drága örömeink lehunyt szemű álmodói sejtődnek fel a homályból az ezertükrű élet vize fölé…

A Tisza fölé!