Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám, 1–84. p.

1933. dec. 31.

Egyedül vagyok, teljesen egyedül, álomba hessegetem a bajokat és gondokat, megágyazok nékik, lefektetem őket, hadd aludjanak békén, hiszen aluszik már az egész ház. Csak előttem heverő, fekete macskám nyitja rám néha félig a szemét: kérdőn, kutatón, elgondolkozva, mint valami egyenrangú lény vagy ember. Azután a nyitott tűzbe bámul nyugodtan, félelem nélkül. Micsodán töprenghet, hová gondolhat? Majd lassan lábára fekteti fényes, fekete fejét, lehunyja szemét, és újra elszundít. Csak az írógép kattog kedvetlenül, el-elakadozva. Odakünn tavaszízű szélvihar csattog, és meg-megszaggatja a ki-kivilágosodó, nyugtalan éjszakát. Jó lenne most felkerekedni, szerte hagyni mindent az asztalon, lerázni a munkát, megtagadni a nyűgös kötelességet, nesztelen kilépni a visongó, megbomlott éjszakába s magányosan becsatangolni az erdő szélére kivert, fehér ház körül feketéllő, elhagyott, süppedő pusztát – kötetlenül, mint egyszer régen, fiatal koromban. De nem rendelkezem már többé szabadon önmagammal. Hiába öklel fel s zargat meg a bolondos, tavaszi szél, s hiába repeszti tüdőmet messzi illatos, hóízbe mártott, szabad levegővel, nem rohanhatok már nyugtalanul végig tavasz ujjongással a zajló Duna-parton, csak állok földbe cövekelve, mint egy nyomorult gázlámpa a kicsiny poszton, s szerényen világítok itt messze a bomlott, boldog viharban. Hátha erre tévedhet valaki, akinek utat mutathatok.

Időm lejárt, már nem vagyok többé magamé.

Kedvetlenül az írógép fölé hajolok.

– – –

A vajdasági magyar irodalom hőskorára emlékezem – behavazott, nagy téli éjszakákra, mikor szétszórt, szegényes fényekként pillegtünk a végtelen, hófehér pusztán, mint egy-egy messzibe kivert, virrasztó, tanyai ablak, mely reménykedőn vagy reménytelenül a magányos éjszakába bámul. Önmagunk drága, kicsiny hőskorára, mikor lámpafényes egyedülvalóságunkra könyökölve, egymástól messze, ismeretlenül ihletben ölelkező szavak csipkéjét [1] vertük magunknak s egy késő éji órán bezörgető, sohasem látott, rég várt jó barátnak.

S kicsiny, rozsdamart vonatokra emlékezem, amint a fáradtan loholó, fekete mozdonykuvaszhoz kötözve engedelmesen zörögtek tova a gazzal és bozóttal felvert pályán; az agyagnehéz, őszi, alföldi sárra, melybe oly reménytelenül hullott a sápadt, sárga fény az üres ablakokból, akár egy elhagyóit, bácskai temetőbe; egy-egy apró, gunnyasztó állomásra, mely félénk-, riadtan jajgatta bele senki nevét a roppant éjszakába; arra az egyetlen, szürke, hallgatag utasra, aki az ily állomásokon felszállt, és keresőn csetlett-botlott végig a személykocsi kihalt folyosóján: vajon rátalál-e arra a sápadt, szőke, kék szemű fiatalemberre, aki néha oly visszahúzódó, s aki többször oly félénk-ügyetlen tördeli a szavakat mondatokba, de aki oly jólesőn tud bátorítani s maga mellé ültetni. S a felragyogó szemekkel mondott szavakra emlékszem: »Becsére utazunk« – mintha titkos, testvéri szövetség megszentelt jelszavát nyújtották volna egymásnak. S arra a nyolc-tíz rajongó emberre, akik sohasem kaptak semmit, csak adtak, mindig adtak, s nem kérdezték: ki fogja egyszer visszafizetni? S látom újból a kicsiny, rozsdamart vonatokat, amint szerényen és csendesen visszazörögnek a félreeső, elhagyott sínpárokon oda, ahonnan jöttek. S magam előtt látom a gyér szavú, sápadt, szőke fiatalembert, amint az üres kupéban oly hangtalan alszik, mintha halott lenne. Egy férfi hajlik fölé, és tűnődve nézi: miért oly csendes? S mielőtt ő is leszáll, és belegázol a didergős hajnalsötétbe, jól betakarja. Döcög már újra a kicsiny vonat, a fekete mozdonykuvasz félreeső pályákon maga után cibálja. A fehér vándor a puszta határban még egyszer megáll, s utánanéz. Sárga ablakaival dermedten fut a kocsi, mintha halottat cipelne.

S kék szemű, fiatal leányra emlékezem, amint könyv fekszik előtte, s amint árván imbolygó, magányos gyertyát pillézve csendesen suttogja:

– Kicsiny fa, magyar fa, nagyra nőj…

Így indult el évekkel ezelőtt a vajdasági irodalom. Sokkal több írói lelkesedéssel, önzetlenséggel és szeretettel, mint reális, gyakorlati érzékkel, adminisztrációval és propagandával. Nemcsak a vajdasági közönség indolenciáján és irodalmunk fejletlenségén múlott, hogy az első kísérletek gyökértelenül kiszakadtak, hanem az írók naiv hiszékenységén is, mert azt tételezték fel, hogy elegendő kibontani a magyar kultúra zászlóját, s az ő lelkesedésük mindenhová ellobogtatja. Hogy az emberek felcsiholt érdeklődésére rendszeresen rá kell járni, hogy komoly akvirálási munkába kell kezdeni, erre nem gondoltak. A társadalom áldozatkészségébe vetették minden hitüket, holott jól tudhatták volna, hogy az egyesek lelkiismerete nélkül hiába apellálnak a közösségére. S közben egy-egy rövidebb visszhangú propagandaútra a saját kolduserszényükbe nyúltak, önmaguknak kellett megfizetniük, hogy felolvashassanak. Milyen jellemző ez a mi viszonyunkra! Igazán csodálatos, hogy itt, ezek után még irodalom fejlődhetett. [2]

Irodalmunk nem folytatólagos. A közbeeső irodalmi fázisok között nincs szellemközösségi kapcsolat. Nem is lehet, mert nincs egységes jellege. Összetevő volta, csak a különböző világnézetek összefogására áll fenn –, kollektív világszemléletet azonban nem reprezentál. Az irodalmi korszakok nálunk írói egyéni színezésűek s nem világnézetiek. A folyóiratilag elhatárolt első periódus nem gyakorolt hatást a másodikra. De nem is gyakorolhatott, mert túl rövid ideig tartott, s alig volt egyéni mintaképe. A vajdasági irodalom útja nagy hézaggal kettészakított. A két útszakasz más és más keverésű és kohéziójú. Ez természetes is, mert az állandó evolúció és az építőanyag folytonos változása erősen determinálja a teljesen azonos építők munkáját is. Ma visszatekintve kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a Vajdasági Írást egyesek hatásában és jelentőségében túlbecsülték.

– – –

Csodálatos, hogy országok, tájak és vidékek kultúrsorsát nem egyszer jövevények, bevándorlók indították el, s munkálták, míg a bennszülöttek, a tájreakciósok a Tegnap mankójával vetették magukat az Idő robogó kocsija elé. A Vajdaságba is idegeneknek vagy régóta elszármazottaknak kellett jönniük, hogy megindítsák a vajdasági magyar öntudat külön vérkeringését. Akár szellemi létünk szálláscsinálóját: publicisztikánkat nézzük, akár irodalmunkat, mindkettőben analóg esettel találkozunk. Jövevények s ezek közt részben emigráltak lombosították fel legelső napilapjainkat – s messzi tájakról ideszakadtak és visszavándorlók szépirodalmunkat. Ők hirdették először, hogy az új világba új magot kell vetni, mert a régi csíraképességét vesztette. A honi tájak gunnyasztó madarai öreg, avas csontok cafrangjait csipdesték, s életnek, húsnak mit adhattak? Aki közelebbről ismeri az első hajlékavatók kicsiny gárdáját, alig talál közöttük tősgyökeres bennszülöttet. Mintha a kultúrának hódítókat a hazátlanság feszítette volna, hogy a szűz prérin Győzedelmes Péterként új földet szaggassanak fel önmaguknak.

A gondolatok realitások. Megszületnek és megmaradnak. Ilyen a Kalangya sorsa is.

Gyönge, vérszegény palántából eresztett szét gyökeret az egész Vajdaságba. Aki először látta egyetlen, halottsárga levelével közöny sivatag országútjára kitelepítve s gyönge kezekből gyámolítva, nem hitte, hogy túl fogja élni az első májusi fagyot. De a vézna, semmitmondó fácska megszégyenítette a sietős, emberi auspiciumokat, kiheverte a három fagyosszent zimankójárását, s újabb leveleket hajtott. Minden hónapban más és más színűt. Minél magasabbra emelte fejét, levelei annál erősebbek lettek, annál keményebben és gazdagabban erezettek. Azután egyelőre megállapodtak, nem változtatták sem színüket, sem alakjukat – kinőttek a sihedersorból, férfikorba léptek. Kiböjtölték a vajdasági aszályt, nem fagytak el a nagy Magyar Télben, s nem nyomorodtak el a keresztülgázoló, testvéri csordajárásban. Tegnap még felülről tekintettünk a feltörekvő fára, ma: válla a vállunkat éri, szeme a szemünkbe néz s lába ke[3]ményen a jussát követeli, jussát ahhoz a nehéz agyagos, lusta, de hazai földhöz, melybe tarackos gyökerét beleharapta.

A Kalangya fennállásának 3. esztendőbe oszló lépését jubilálja. Büszkén tekintünk rá, hogy lábát meg tudta vetni, s hogy még gazdagabb programmal, még nehezebb szerepvállalással veszi fel a harcot a vékonypénzű újesztendővel.

Midőn ezeket regisztráljuk, igaz testvérként szorítjuk meg azok kezét, akik eltaposva a külön-járás csapásait, a mi utunkra álltak, hogy erősítsenek bennünket.