Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

(Könyvismertetés)

A múlt évi Concourt-díjért két könyv között folyt komoly küzdelem. Az egyik Mezaline »Les loups« c. társadalmi regénye, a másik Ferdinand Céline: Au bout de la nuit-je, aminek szó szerinti fordítása: Az éjszaka végén.

Céline regényének nagyobb volt a közönségsikere, a Farkasoknak – úgy mondják – nagyobb a protekciója. Tény, hogy ez nyerte el a díjat.

A két könyvet összehasonlítani nehéz, mert egymástól nagyon különbözőek.

Az éjszaka végén azon írások közé tartozik, melyeket Németországban »Ich Roman«-nak neveznek; tehát első személyben megírt életrajztöredék. A könyv cselekménye a világháborúból, a harctérről nő ki, sebesültkórházban folytatódik, érinti a békekötést, s midőn a regényhős kiszakad a polgári egzisztenciából, a gyarmatokon, majd Amerikában tovább szövődik, s itthon ér véget.

Egyforma keserűséggel emlékezik meg a háború kegyetlenségéről, a hinterland panamáiról s a gyarmatok kizsákmányolásáról.

A könyv alaphangja a keserűség. De mégis helyenként humoros és szellemes. Mindent egybevetve mégis nyomasztó olvasmány, hiába változatos a regény színtere, mégis nehéz a nyelvezete, a rengeteg, morfondírozásszerű elmélkedése döcögőssé teszi.

A Farkasok, bár szintén borús hangulatú, s nélkülözi Céline rosszmájú humorát is, mégis könnyebb és hozzáférhetőbb.

Ellentétben Az éjszaka végének az egész esemény egyetlen színhelyű, s ez: Le Havre, a francia kisváros. A könyv meséje bár szélesebb folyású és szétágazóbb, mert jóval több szereplőt mozgat, mégis szegényes. Eseményanyaga bőven beleférne egyetlen novellába. Mindamellett tetszetős olvasmány.

Családi regény, mint Thomas Mann Buddenbrook-háza vagy Calsworthy Forsyte Sagája. A Jobourgcsalád romlásának története. [805]

Az öreg Jobourg lakatosinasból küzdötte fel magát mérnökké és a legnagyobb havre-i gyár tulajdonosává. Óriási vagyon ura, és városának legnépszerűbb, legtekintélyesebb embere.

Egyetlen fia Maximilián: tipikus második generáció. Elkényeztetett, gazdag úrfi, nyoma sincs benne apja erélyének és alkotógéniuszának. Szemlélő széplélek, amilyenek gyakoriak voltak a múlt század vége felé, amikor ez a történet játszik.

Jó ember a maga egoizmusában, mert nem bánt senkit, se nem törődik senkivel. Finom lelkű esztéta, irtózik a munkától. Ifjúkori tévedéséből származó primitív felesége és öt gyermeke mellett úgy él, mint valami üvegszekrényben, könyvei és művészi kedvtelései közepette. Öt felnőtt gyermekének házasság a vágya, tervei, kalandjai, civódásai s szerelmei alig érdeklik. Legidősebb fia kivételével egyikhez sem fűzik melegebb érzések. Hozzá is csak valami önző szeretet, melynek szüksége van valakire, aki barátja legyen, s akit szerethessen, de akinek lelkivilágára egyébként sohasem volt kíváncsi.

Fiatal férj korában volt egy nagy szerelme. Egy fiatal lány, másnak a menyasszonya.

Minthogy Maximiliánnak ebben az időben már két gyermeke volt, nem válhatott el, és arra sem volt bátorsága, hogy a lány házasságát megakadályozza. A szerelmesek elváltak egymástól, miután egyetlen egyszer egymásé voltak. Pauline követte férjét Martinique szigetére és soha többé nem hallatott magáról.

Ez a szerelem volt Maximilián életének kimagasló pontja. Utána húsz évig megint bezárkózva élt lelki üvegszekrényében.

Húsz év múlva történik a nagy esemény. Pauline halála előtt levelet ír néki, melyben közli, hogy leányát – az ő leányukat – gondjára bízza.

Valéria megérkezik, és felborítja Maximilián üres, de békés életét. Ő, aki eddig csak magának élt, s aki soha nem érzett gyermekei iránt a banális apai jóindulatnál többet, imádja váratlanul talált leányát, s minden áldozatot meghoz érette.

Most úgy érzi, hogy ez a húsz év csak egyetlen várakozás volt, mert valaminek jönnie kellett.

Természetesen a családnak nem szabad tudnia Valéria létezéséről. Maximilián úgy jár hozzá titokban, mint egy szeretőhöz.

No de nem azért kisváros Le Havre, hogy valamit titokban lehessen tartani. [806]

Jobourg Maximilián eddig sem volt népszerű. A gazdagok lenézték, mert ahelyett, hogy szaporította volna örökségét, felére apasztotta. A szegények irigyelték, mert munka nélkül is gazdag volt. A dolgozók megvetették, mert ingyenélősködött. A műveletlenek, a közönségesek, a kávéházi nagyszájúak gyűlölték, mert művelt volt. Úri, diszkrét exkluzivitását gőgnek tartották, közömbösségét hencegésnek, s visszavonultságában a maguk megsértését látták.

Boldogok voltak, hogy végre okot adott a megszólalásra, alkalmat a pletykára.

Ez a tipikusan kisvárosi mentalitás feltalálható a regény legjobb indulatú szereplőinél is. A férfiak és a fiatal lányok egyaránt beleavatkoztak felebarátaik ügyeibe. Mindenki mondott és visszamondott valamit. Mindenkinek voltak megjegyzései.

A kisvárosi mentalitásnak ez az ábrázolása a regény legnagyobb erőssége. Emberei típusok, melyek a világ minden kisvárosában egyformán megtalálhatók. Azok a francia asszonyok, akik délutánonként a Népkert térzenéje mellett pletykálkodnak, ugyanazok, mint akik a palicsi padokon ülnek. A Hotel Atlantique törzsvendégei csak annyiban különböznek a városi kávéházban ülő testvéreiktől, hogy franciául beszélnek.

A Maximilián Jobourg titokzatos viselkedése csemege volt mindenki számára.

»Mindig nagy szoknyavadász volt – mondja egyik jóindulatú néni. – Emlékszem: húsz év előtt, az egyik bálon egész éjjel valami fiatal lánnyal foglalkozott!«

Szegény Maximilián húsz év óta rá sem nézett a nőkre. Dehát mi, akik magunk is kisvárosiak vagyunk, cseppet sem csodálkozunk ezen az emlékezőtehetségen, mely húsz év múlva, tehát nagyapa korunkban bünteti meg az apákat vétkükért.

A rosszindulatú pletyka – a Farkasok – teszik tönkre lassan, de biztosan Maximilián Jobourg életét.

Ebben a hajszában félig öntudatlanul, félig szándékosan részt vesz a saját családja is. A gyerekei, akiket a farkasok szintén nem kímélnek, és akik elkeseredésükben és tudatlanságukban apjuk ellen fordulnak, veje, aki mindig gyűlölte, mert kis parvenü létére előkelőnek, megközelíthetetlennek érezte –, az anyja – a regénynek egyébként legérdekesebb figurája –, akiben a fia iránti furcsa, önző imádat perverz módon úgy fordul, hogy ellenségeivel tönkretételére szövetkezik, azért, hogy szegényen, megalázottan végre csak az övé legyen. [807]

Maximilián érzi, hogy mind szorosabbra hurkolódik nyaka körül a kötél.

Naiv hiszékenysége, előkelő bizalma lassankint gyanakvássá változik. A végén: üldözési mániává fajul.

Mire az öreg Jobourgné diadalának örömében boldogan ölelné szívére a tönkretett embert – már késő.

Ez az öreg nőstény farkas, bár briliánsul megrajzolt, mégis valószínűtlen figura.

Ugyancsak valószínűtlen a kis ügynök alakja is, akit a leghangosabban üvöltő farkasból szelíd báránnyá változtat egy nemes lelkű asszony szerelme. (Mellékesen szólva, ez a nemes lelkű asszony sem tud hallgatni, és jóindulatú szájjártatásával több bajt okoz, mint a legvéresebb szájú farkasok!)

De az ily kisebb hibák, ellentmondások és helyenként túlságosan szétfolyó, aprólékos leírások ellenére is a Farkasok jelentékeny és érdekes irodalmi alkotás.

Ha nem nyert volna Concourt-díjat, akkor még jobban tetszene. Így túl nagy igényekkel vesszük kezünkbe.