Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

Juhászné Magyar Piri suboticai vendégszereplése alkalmából

Nincsen állandó színházunk, és így hivatásos színészek kiképezése lehetetlen. Kultúránk ágain mégis értékes színésztehetségek bontakoznak ki.

A hivatásos színészetet műkedvelők pótolják. Színház helyett az egyesületek szerény hajlékait avatták Thalia templomaivá. Vergődő munka jelzi az utat, amelyen műkedvelő színészeink a mai színvonalra jutottak. Sok jóakarat, erő és szívósság kellett ahhoz, hogy néhány városban valamiképpen pótolják a tényleges színházat, a hivatásos színészeket. És immár műkedvelő színészetünknek múltja van. Múlt, amelyet meg kell becsülni, és ami alapot ad arra, hogy szembeszálljunk a világvárosokat járók lenéző gúnyolódásával. Meg kell monda[802]nunk a fölényeskedőknek, hogy az eredményeket nem szabad úgy mérni, hogy színészeinket az abszolút értékekkel, világhírességekkel hasonlítják össze. Nem szabad a cinizmus mérges permetezőjével az életképes hajtásokat elfonnyasztani. Kisebbségi kultúránk igazi értékeit csak gyámolítással, megértéssel, bátorítással és főképpen jóakaratú útmutatással termelhetjük ki.

Példák bizonyítják, hogy ott, ahol műkedvelőinknek lehetőséget és szeretetet adtak, ott a magyar kisebbségi színpad kifejlődött, és szép eredményeket ért el.

Becskerek és Subotica vezetnek ebben a kultúrmunkában. Tavaly Becskereken végignéztem egy előadást, mely komoly élmény volt számomra. A nagyszerű színészi teljesítményen kívül az hatott meg, hogy a színpadon szereplők különböző társadalmi osztályból toborozódtak. Nyíltan megmondom, hogy másutt magyar értelmiségünk nagy része műkedvelő színészetünket előítélettel nézi, abban aktív szerepet nem vállal. A háború előtti mentalitásban él. A változott viszonyokat, ahhoz idomuló színészetünk jelentőségét nem ismeri fel. Azokban még mindig az egyesületek műkedvelőinek saját szórakoztatásukra rendezett játékát látja. Ez a felfogás színészetünk pótolhatatlan nagy kárára van.

Mindezt abból az alkalomból állapítottam ismét meg, hogy Juhászné Magyar Piri Suboticán Zilahy Tűzmadarában fellépett a Népkör színpadán. Nem Juhászné volt az első, aki megjelent a műkedvelő színpadon, de mégis magasra rangosodik bemutatkozása. Nemcsak azért, mert játéka valóban nagyszerű színészi munka volt, hanem azért is, mert példát állított azok elé, akik előítéletből vonakodnak részt vállalni műkedvelő színészetünk munkájában.

Juhászné játékával teljessé tette annak a kiforrott együttesnek játékát, melyből Garai és Zsigmondi magasodnak ki. Az előadás gerince Juhászné volt, aki szerepvállalásával ünneppé avatta az előadást. Juhászné született színésznő. Tehetségével együtt kapta a rutint és azt a belső ihlettséget, amellyel életet lehel szerepébe. A Tűzmadár főszerepét játszotta. Halkan, diszkréten, mintha az ő játéka mellékes volna. Ezzel a teljes valóság látszatát keltette, és a színmű kvalitásait teljesen érvényre juttatta. Játékával teljes műélvezetet nyújtott. Az előadás alatt nem a műkedvelőket figyeltem jóakaratú megértéssel, hanem a régi, forró színházi estéket élveztem. Játékában semmi sem volt, ami éppen a műkedvelőt jellemzi. Nem látszott rajta, hogy szerepet játszik. A maga életét élte a színpadon. Ő ugyan az maradt a kulisszák előtt, mint aki [803] fellépése előtt fesztelenül mozgott otthonában. Előadás után társaságban láttam őt, és itt a színésznő játszott tovább. Aki így tudja egyesíteni a valóságot a játékkal, aki így össze tud nőni szerepével, az csalhatatlan jelét adja a rátermettségnek és a tehetségnek.

Akik Juhászné játékát látták, nem fogják többé színészetünket közönyös vállrándítással elintézni.