Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

Az erdélyi magyar íróknak és művészeknek a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum kapunyitása alkalmából mélységes elismerésünket küldjük. Nagy alkotásuk követendő példaként áll előttünk. A múzeum megnyitásáról a Helikon az alábbi cikkel számol be.

Ez a szó rebeg hangtalanul az ember száján, amikor végigfut vele a vonat az őszi erdők és őszi hegyek között Bánffyhunyad felé.

A lombok parázslanak, és sárgán tüzelnek, amint dűlt vonalain hozzájuk suhan a nyugvó nap fénye. A levelek, mint pirosra és sárgára érett gyümölcsök, borítják el a fákat. Völgyek, hajlatok és medencék körül csodálatos színekben virul az erdők koszorúja. Őszi világításban a kalotaszegi táj.

Lenn, a torlódó hegyek lábainál a falvak az esti félhomály hálóiba szorulnak, és ködbe takaróznak már. Egy-egy torony dugja ki hegyét ködösen, s búvik el újra az árnyékok közé. Egy-egy fedél pirosa keveredik a színekben tomboló fákkal, egy-egy messzi házfal kékje mélyíti a párát és ködöt. A napfény csak a tetőkkel barátkozik. Onnan is búcsúzóban és menekülőben az árnyak kúszó ördögei elől.

De az erdők közül a hegyek váratlan kapuján táguló völgyre fut ki a vonat, ahol még otthon van a fény, és kedvesen eljátszadoz a réteken, fehér házfalakon és színes fedeleken, egy-egy fa hosszú árnyékát végigdöntve a földön.

Kalotaszeg fő helye, Bánffyhunyad játszik a fénnyel. Öreg temploma hasal a dombon, fejét hegyezve, és mélyen begörbítve hátát. Rég vigyáz ebben a pózban, és elnéz messzire. Ki tudja, mit lát a jövendőben?! Szeme van mindenfelé, mint a jó erdélyi embernek. Viharvert torony… Fedele alatt sok szelíd, rej[800]tőzködő alázat… Szemünkben nő, tekintélyesedik és hatalmasodik, amint feléje közeledünk zegzugos sikátorokon és a tágas ünnepi utcákon át. Írók, művészek – erdélyi magyar értelmiség vidám és lelkes csapata – megyünk szerény és bensőséges új erdélyi magyar kezdés ünnepére: a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum kapunyitására.

Előre tudjuk, hogy milyen nagyosan hangzik a szó: Kalotaszegi Néprajzi Múzeum. Akár valamelyik dús, hatalmas múzeuma a nagyvilágnak mesés termeivel, halk és figyelő öregeivel, ahol kényelmesen, rendben hallgat a sok drága kincs, büszkén, gazdagon… Ennek a kis múzeumnak a neve, bizony, ma még nagyon kiált. Rendes és egész a neve, mint a gyermeknek, aki nem ember még, csupán helyet kapott az emberek sorában… Szerény és szegényes kezdet, mint az ugarból kibúvó és magvasra induló zöld búzaszál. De hogyan lebegett, és hogyan járt lázasan a szeretet körülötte, amíg pár hónap alatt létrejött! Nevezetes és egyetlen múzeuma a világnak, amely nem költött magára egyetlen garast. Úgy teremtette a szív és lelkesség. Pár ember lázas-szerelmes utánajárása, s nép feléjük nyíló, készséges szíve. Kalákába megcsinált múzeum. A gondolat szép madara fölrepült, s már itt van a kedves, egészséges valóság… A Kalotaszegi Néprajzi Múzeum.

Jöhet már a látogató, külföldi, angol, francia, német, nem indul el mindig felfedezni a bizonytalanságba; már nemcsak a házakban elrejtve, falvakban elszórva a kalotaszegi sok látnivalót. Csokorba szedve is itt lesz a vásznakon a pompás nép képzeletének sok szép virága, gazdag vonaljátéka jármon, sulykolófán és boton, s itt a kalotaszegi nő királyi palástja a szegen. Csipkék játéka, csupa édes, virágos, naiv képzelet… Mintha szirommal szórták volna be a három rozoga kis szobát a falusi bérházban, ahol helyet kapott – a múzeum: a kalotaszegi varrottas, a kalotaszegi faragás. A gyermeki képzelet századok óta őrzött tiszta színei. Édes játéka egy nagyszerű népnek. Színdalok, amint frissen, hangosan és vidáman érkeznek a mezőről. Naiv és játékos álmok, amint az egyszerű, fehér vászonra szállnak. Derű és pompa, szerelmes elbecézgetése a pihenőben mindannak, amit az élet kézbeadott…

Gazdag, játékosszívű nép és jó munkatárs…

Nadrágos, kaputos városi magyar urak vegyülnek a képzelete virágait magára öltő nép között a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum megnyitóján. Politikusok, szellemi vezérek, írók, művészek. Urak, akik a mai Európa eszmezsivajában élnek, akiket elválasztó gondolatok űznek, más és más »megváltó« szavak emelnek, világnézetek tartanak fegyveres résen, ugrató [801] eszmék bolond lovain futnak, vagy önzésük romló váraiban fészkelnek… Exporthangokra fülelő telegráf-oszlopok, akik elfelejtették már az erdőt, ahonnan levágták őket.

A kétségbeesés ürességeibe szomjasan meredő urak! Le tudtok-e hajolni még a forráshoz, amely úgy áll ma is, mint sok száz évvel ezelőtt, tisztán, változatlanul és egészségesen?! Tudtok-e találkozni a forrás mellett, a sok elválasztó érdek és gondolat külön ösvényein elfáradva és lerongyolódva?!…

Milyen jó ez a kis ünnep a maga szerénységével és bensőségével!… Öltsétek legalább a lelketekre a kalotaszegi nép királyi ruháját. Érezzétek meg fájón és boldogan, mint hirtelen nyilallást, az elfelejtett gyökeret, amely ide fut, a mozdulatlan, örök igazságot kereső nép közé… Politikus, hajolj le hozzám a munkáért! Költő, a szavakért és megújuló képzeletért! Festő, a színekért és vonalakért! Ifjú értelmiség, a jövendőért!… Te, aki ugrató eszmék vad vonalain szaladsz, s idegen földek népszerű mérgeit árulod, hajolj e föld felé, s ennek parancsait vigyed! Szívjad fel ennek a népnek bölcsességét, amely a maga házát díszíti és gazdagítja fel, mielőtt a világot menne megmenteni…

Bárhol állsz, a legfinomultabb európai csúcson is, ennek a forrásnak üdítő ízét érzed, s préseld ennek a kertnek csodálatos virágát a szíved fölé!…