Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

II.

Január közepére beköltöztünk az Attila utcai lakásba. Délelőtt még az Irgalmasokhoz kellett járnom, délután a rendelőmben ültem, s izgatottan ugrottam fel, ha a folyosón lakó nőgyógyász betegei tévedésből hozzám csöngettek be; este pedig a diákomhoz rándultam ki a Fogaskerekű környékére, s többismeretlenes egyenleteket oldottam meg helyettesítéssel, angol módszerrel és determinánsokkal. A feleségem ezalatt apró kártyákat küldött szét a telefonkönyv tanúsága szerint közelünkben lakó urakhoz, közölve a nagy újságot, hogy „Dr. Németh László fogorvosi rendelőjét megnyitotta”. Élelmes asszony lett belőle; mindent elkövetett, ami egy kezdő fogorvos feleségétől várható: beterelte hozzám a rokonait, fogpótlástani felvilágosításokat adott az apja pincéreinek, s néhány hét alatt olyan erős gyökeret eresztett a Krisztinában, ahol a mészáros bácsitól az öreg mozisnéig mindenkihez volt egy barátságos szava, hogy rajta át lassan én is elhelyezkedtem a krisztinavárosiak tudatában; tudták, hogy annak a kis szőke asszonykának, akit a délelőtti körútjairól ismertek, egy fogorvos a férje, s akik együtt láttak bennünket a Palota mozgóban, azt is gyaníthatták, hogy a fogorvos én vagyok.

Én mint a fejbe vert tekintgettem körül ebben az új világban, mint Shakespeare csavargója, akit tréfás urak felszednek, elhitetik vele, hogy gróf, s egyszerre csak megint a régi rongyaiban, a valóságban találja magát. A bécsi út odaékelődött a régi életem és az új közé, úgyhogy nem tudtam helyreállítani köztük az összefüggést. Mi hát az igazság? Az, amit a bécsi szálloda ablakában éreztem, amíg város és ég végtelenségével szemben kikönyököltem, vagy ez a kis udvari szoba, melyben a boldogult belvárosi fogorvos hagyatéka várta a várószobának kinevezett ebédlőből az előszoba sikátorán át elém vezetett beteget, s ahova az udvar szemközti konyhaablakaiból a fogorvosi székben verejtékező páciens torkába bámulhattak a kíváncsi cselédlányok. Az Osvátnak írt levél mint valami szégyenletes tett nyomta a lelkem. Itt a sterilizátorban füstölgő fogók szomszédságában egész biztos voltam benne, hogy butaságot követtem el. Ha előbb tudtam volna, hogy nem én bizonyultam jónak, hanem csak egyetlenegy írásom, [766] amelyhez magam sem értem, hogy jutottam. Átolvastam újra s újra a Horváthné meghalt, s minden sorát nyomasztóan tökéletesnek találtam. Boszorkányság játszotta a kezembe, amelyet nem tudok többé felidézni. A levelem végén azt írtam Osvátnak, ha beszédje van velem, értesítsen egy levelezőlapon, felkeresem. De Osvát nem írt. Elolvasta a levelem, s mert bosszankodik magára, hogy ilyen zöld fiúban bámulta az életismeretet s a realizmus ökonómiáját.

Egyik este újból áttanulmányoztam a Horváthné meghalt, s nekiültem, hogy valami olyan árut készítsek a Nyugat számára, amelyben minden van, ami Osvátnak tetszett, életbölcsesség, humor, beosztás és gazdag magyar stílus. Az apám hazatérését írtam meg Szibériából, akkori szenvedéseim, s az elbeszélésnek a Télemakhosz címet adtam. Az utolsó pillanatban a verseim közül is összenyaláboltam néhányat, bennem volt a méreg, nem állhattam meg, hogy ne kísérletezzem velük. Elmentem az Ilka utcai vörös házig, aztán haladékot adtam magamnak, a csatakos Városligetben kószáltam, s újra elolvastam a kézirataim. Egyszer szánalmasnak találtam, egyszer kitűnőnek. Végre is kicsúszott a paksaméta a kezemből, a Télemakhoszt összefrecskelte az olvadt hólé. Ettől nekidühösödten behatoltam a vörös házba. Osvátot első pillantásra alig ismertem meg, egész más ember volt velem Bécsben; mosolygó, figyelmes szeme kialudt, amióta nem láttam, s kialudt szeme mögött megjelent a teste, észrevettem, hogy ősz, megtört, s amint felállt, hiányzott a kezéből a bot. A levelemről tapintatosan hallgatott, mint a tanár, aki nem vesz tudomást a jó tanuló csínyéről. Viszonyaim felöl érdeklődött, a fogászatról, bécsi kirándulásunkról. »Dolgozni persze nem ért rá? – kérdezte. Én szégyenkezve adtam át a hóleves kéziratcsomagot. Gellért egy pillanatra kiment. »Itt nem tudunk beszélgetni – mondta – mintha csak erre várt volna ha ráér, nem hívna fel telefonon, találkozhatunk valamelyik kávéházban.« – S mintha csak az lett volna a fontos, melyik kávéház esik hozzám közelebb, megkérdezte, hogy a Seemann-kávéház megfelel-e. Kikísért az ajtóig, s úgy búcsúzott el tőlem, mint egy fölötte állótól. Nekem mégis az volt a benyomásom, hogy elvesztettem valamit, ami az első látogatásunkkor még kezemben volt.

Délután, este, másnap százszor is elképzeltem, hogy bontja ki a kéziratomat, eszembe jutott a novellám egyik-másik élce, egy verssorom, s noha egyedül voltam, elpirultam. Két hetet vártam, nem akartam tolakodni. A telefondrót túlsó végén egy férfias hang beszélt, melynek a fátyolozottságában is volt valami vonzó, mintha a lélek páráin át tört volna utat. A kávéházban ő volt ott elébb, amint a felhalmozott újságok fölött felismert, elém sietett, s mindjárt a bírálaton kezdte. A novellán átsiklott, olyas[767]mit mondott, hogy most „szélesebben” kezeltem a tárgyat, mint a Horváthnéban, tréfálkodásom kegyetlen, s van az egészben valami exhibicionizmus. Mindezt egyetlen hangsúlytalan mondatban adta tudtomra; szinte elterelve a figyelmemet a súlyos bírálatról, mintha csak az lett volna a fontos, ami ezek után jött. »A levele után nem tudtam elképzelni – folytatta – miféle verseket ír. Nem mondom, hogy ezek egészen kész darabok, de ugyanazokat a nagy kvalitásokat mutatják, mint a prózája.« Jól megjegyeztem minden szavát, s azt hiszem, abból, ahogy e két bírálatot egymás után rakta, a hangja nyomatékát rosszallás és dicséret fölött elosztotta, egymagából is meg lehet érteni hatásának a titkát: megbírált, s mégis mintha visszatért volna belém az élet, megint a művészek birodalmába tartoztam. A novellámról nem esett többé egy szó sem, csak a verseimet néztük. Úgy tett, mintha a legjobbakat akarta volna megkeresni, s közben itt is, ott is fölkapott egy sikerültebb sort, megmondta, hogy mégis mért nem ez az a vers, amelyet keres, – a végén vettem észre, hogy a három legjobb már előre meg volt jelölve. Újra átfutotta őket, ahol tetszett, hangosabban olvasta, a Mezőföldi tájban van egy sor a temetőről: „Csak a halálfa vetése ciprusos”. – Nagyon szép sor – mondogatta – s lehetett látni befele figyelő arcán, amint egy pillanatig a verssor hullámveréseit követi a lelkében. Azután élő írókról beszéltünk, akik neki személyes barátai voltak, nekem meg csak könyvekben megnyilatkozott rendszerek. Lehetőleg engem beszéltetett, s csak néha avatkozott be egy dodonai megjegyzéssel, amelyeknek a jelentőségét abban a pillanatban fel sem ismertem. Volt köztük olyan is, amelyet később az aforizmái közt viszontláttam.

Amikor kiértem a Vilmos császár útra, fülem égett, írónak éreztem magam, boldog voltam. Csak a Lánchídon kezdtek felkongani a rosszalló szavak, s csak másnap a fecsegésembe közbeszúrt félmondatok. Búcsúzáskor azt mondta, ha beszélni akarok vele, megint hívjam fel telefonon. De én nem hívtam. Azt ígérte, hogy egy versciklusom közli a Nyugatban, nem akartam zaklatni, amíg a versek meg nem jelennek. Csakhogy elmúlt tizenötödike, elseje, s a verseim nem jöttek. Pedig sosem volt égetőbb szükség rá, mint most, hogy jöjjenek. A fogászat kezdett begyújtani. A házfelügyelőné meg volt elégedve az ingyen munkával, a pincér beajánlotta a cukrászt, a cukrász a séfet, s az apám egyik kúriai bíró barátja olyan „jól ülő” kaucsukdarabot kapott, hogy egész ismeretségkörét rám zúdította. Míg az ajtó mögött üdvözlésre meredten figyeltem a cseléd és az ismeretlen csöngető párbeszédét, egyre többször történt meg, hogy nem a vice emelte ki a szemetet, s nem a fűszeresfiú csörgött el a tejesüvegekkel, hanem két elszánt láb indult meg némi habozás után a rendelőajtó felé, mely mögött a fehér köpenyes, gimnazista képű fiatalembernek gyorsan [768] be kellett mutatkoznia, nehogy megkérdezzék tőle, hol van a „doktor úr”. A feleségem családja meg az enyém is osztotta a tanácsokat. Íratkozzam be a BBTE-be, járjak el a krisztinavárosi kaszinóba, viziteljek az apám budai ismerőseinél, vállaljam el az iskolaorvosságot a budai reálban. A foglalkozás, mely idáig csak valami absztrakt lehetőség volt, „szabadságomért s szerelmemért” vállalt áldozat, kezdett körülfogni, mint a szalonnára beosont állatot az egérfogó. Mi lesz, ha ez a találomra választott élet erősebb lesz, mint az irodalommal kötött friss eljegyzésem? A feleségem, akinek a tanácsadók szerint a gyakorlati észt kellett volna az én hóbortjaimmal szemben képviselni, sokkal közelebbről látott Bécsben, semhogy erőszakoskodni mert volna, ő maga sem volt egészen érzéketlen a dicsőség iránt. Hátha csakugyan nagy író felesége lesz belőle? Néhány óvatos kérdéssel próbálta kitapogatni, mi történt Osvát és én köztem, s tizenötödikén, elsején rendesen felbontva kaptam már meg a Nyugatot, ő is leste, hogy jelent-e meg tőlem valami. De nem jelent meg semmi, s a „szüleid is mondják”, „mindenkinek az a véleménye” fogorvosi képzésemnek rendes rovatává váltak.

Körülbelül egy hónap múlva új kéziratot vittem Osvátnak, még rosszabbat, mint a Télemakhosz, s két héten belül vagy három-négyszer odacitáltam őt a kávéházba. Ő engedelmesen eljött, csak utoljára panaszkodott, hogy nem jól érezte magát, ha lett volna telefonom, talán el is halasztja a találkozást. Én kétségbeesetten kapaszkodtam bele, s iparkodtam valami olyat írni, ami tetszik neki, de Horváthné géniusza örökre elillant tőlem, paraszttörténeteim csikorogtak az erőltetett dialektustól, s a versírás szent dagálya végképp elaludt. Osvát udvarias volt, a kávéházból kimenet előreengedett, „nem uram, csak tessék” mondta, mint aki tudja, kinek mi dukál, s ahogy búcsúzáskor ott állt a nyolcas villamos megállójánál, feketén és őszen, kissé előrehajolva botja fölé, nem is értettem őt egészen: komoly ez a szertartásosság, vagy gúny. Egypárszor megpróbáltam áttörni ezt a távoltartó, de úgy látszik, a levelem után félt valamitől bennem; aki olyan kemény hallgatás mögött tartotta a maga fájdalmát, félt a mások érzelmeitől; minél zavarosabbak voltak, annál inkább. Egyszer arra kértem, ismertessen össze egy magamfajta fiatal íróval, nincs senki, akivel beszélni tudnék. Ő tűnődött kicsit. »Nemigen tudok senkit, uram – mondta – akivel jól érezné magát.« Nem hittem el neki. »Engem szégyell – gondoltam – engem rejteget.« Ő egy harminckilenc éves írót fedezett fel, s félt bemutatni az „életbölcsességemet”. Vesztegzár alatt tart, azért kávéházazik velem, hogy megfigyeljen, átneveljen. Elszórt megjegyzéseit most már össze-összekötöttem, s éreztem, hogy az értékelésnek idegen rendszerét akarja belém csenni, látszólag arról volt szó, hogy Gellért Oszkár nagyobb [769] költő-e, vagy Babits Mihály, Szabó Dezső írt-e a Nyugatban megjelent tanulmányainál különbet, s mi a jó Claudel drámájában, amelyet Gyergyai Albert abban az időben fordított le; de e részletkérdések mögött valami köztünk lévő melyebb különbségről volt szó, amelyet ő bizonyára világosan látott, míg én csak bele-beleverődtem. Baloldali ember volt. De nem voltam-e én is baloldali ember? Sokszor az volt a gyanúm, hogy Szabó Dezső – szagot érez rajtam, s attól idegenkedik. Közöm lett volna a „kurzus”-hoz? Néha magam sem tudtam, mi ösztönzött, olyasmiket vágtam oda neki, amiben magam sem hittem, csakhogy a tetszés egy mosolyát csaljam a szájára. Amikor kimondtam, már meg is vetettem magam érte; mint egy meghabarodott bakfis, aki reménytelenül kapkod tervszerűtlen kacérságában. Talán ő is valami ilyesmit gondolt rólam, mert néha unottan nézett át a szomszéd asztalokhoz, túlságosan kiszolgáltattam magam neki, nem izgattam többé.

A feleségem elől nem rejthettem el az elkeseredésemet, s ő most már teljes befolyásával a fogászat pártjára állt. Levertségem volt rá a bizonyíték, hogy az irodalom megmérgezi az életünket. Én nem ismertem el a vereséget, s őt tettem felelőssé, s a körém szervezett nyárspolgáréletet. Mit gondolnak ő és a szülei, hogy én holtomig ezt csinálom? Hisz ez utálatosabb, mint a csatornatisztítók és a hóhérok mestersége; egyszerre mind a kettő. Amióta egyedül dolgoztam, jobban nyomott a felelőség. Ha késő este becsöngetett valaki, a csöngetéssel mélyen betört, gennyes gyökerek, az arzén alatt esztelenül fájó idegek, a foghúzás után negyvenre felszökött láz veszedelme tört az idegeimre. Baj volt az is, hogy az Irgalmasoknál a húzás a papok joga volt; a kurzus résztvevői nemigen jutottak hozzá, úgyhogy a nehezebb húzásokat napokig halogattam; volt egy koponyám, azon próbálgattam a néhai fogorvos különc fogóit, s amikorra az ujjaim közt reszkető vasat az érzéstelenítő oldattól fehér ínyen letoltam, a gyökér recsegésére esztelen mámor szállt meg, mint aki többheti szorongás után végre szembetalálkozik elkerülhetetlen sorsával. A feleségem másállapotba került, s ebben is csak helyzetem másíthatatlanságát éreztem. Sosem veszekedtünk annyit, mint akkor. S a Nyugatban még mindig nem jelent meg tőlem egy sor sem.

A harmadik vagy negyedik kávéházi találkozó után nem telefonáltam többé. Ha számítok valamit, majd üzennek értem. Utáltam már ezt a véres szellemi flörtöt. Hát mi történt? Kiemeltek a vízből, és visszanyomnak a víz alá. Nem tisztességesebb még mindig, mint reménytelenül hajhálkodni. Elmúlt egy hónap, kettő; Osvát nem üzent. Akkor én írtam; néhány sorban visszakértem a verseimet. „Kedves emlékeim” – írtam visszafojtott dölyffel. A levelemre Gellért felelt; elküldte a verseket, s figyelmeztetett, [770] hogy a Mezőföldi tájat már kiszedték, a Nyugat következő számában közölni fogják. Közölték is a harmadikban. Ez kisajtó volt visszafelé, de én már nem akartam visszamenni. Nem tudtam megmondani, miért, de úgy éreztem, kegyetlen és méltatlan dolog volt, amit csináltak velem. Azt akarták kitépni belőlem, amihez a legjobban kell ragaszkodnom. Nyílt lázadásban voltam Osvát ellen, nyílt lázadásban magam mellett. Semmit sem gyűlöltem úgy, mint a Horváthné meghalt, gyalázatos szilánkom, amely kellett, ahol én nem kellettem. A Mezőföldi táj ott hevert a zongorán, a kihajtott Nyugatban, időnként odamentem, elolvastam, az első versem, a hattyúdalom, milyen gyönyörű, és nem lesz folytatása. Nem ismertem senkit Osváton kívül, de nem tudtam elképzelni, hogy valaha visszamenjek hozzá. Fogorvos mindörökre, s szívemet térdem fölé hajtotta az iszonyú, heroikus fájdalom, a szakítás.

8.

Vannak emberek, akik arra születtek, hogy vereségeket viseljenek el. Erőtartalékaikat az ilyenek nem harc közben ismerik meg, hanem amikor a harcot már elvesztették. Én magam is ezek közé tartozom. A vereség megtisztít, fölemel, közelebb hoz magamhoz, s kitárja előttem az életet. »Hát rendben van – gondolom – megbuktam. Hatalmas pauzát kaptam bukásom és a halálom közt. Ez a közjáték az enyém. Nézhetek, tapinthatok, szaglászhatok. Az az egész teremtés a veszteség. Mintha vegetatív törzsökére nyesték volna vézna életemet, a reménytelenség töményíti erőm és nedveim. Muszáj mindenkinek írónak lennie? Nem elég, ha az ember a világ tulajdonosa? A győztes természetesnek tartja, hogy nem halt meg, csak a vesztes tudja igazán élvezni, hogy él.«

Idáig még meg sem figyelhettem ezt a kis Attila utcai szigetet, amelyre a sors kivetett. Valami Tomi-féle hely volt ez, ahol odvas fogakba kellett vattát pödörnöm; nem is érdemesítettem rá, hogy körülnézzek rajt. Mert kezdtem megbecsülni benne a menhelyet. Reggel két hatalmas, összetolt ágyban ébredtünk, olyan volt, mint hajdan a szüleink ágya, bújócskázhattunk benne, ha akartunk. A reggelihez egymással szemben ültünk, déli fekvésű szobában, a poharakon csillogott a korai nap, s a gyorsan forgatott késről hosszú fonálban csurgott alá a méz. Lenn, az Attila utcában csörögtek az alkalmi piacon a bögrék, s a csuprok, reszelők, lábosok tavasziasan villogtak. A délelőttjeim most már gyakran szabadok voltak, s kiruccantunk a Disznófőhöz, a Hűvösvölgybe, Kakukkhegyre. Az őrülten robogó villamosban sokszor egyedül voltunk, s a tábláit forgató kalauz irigyen nézett bennünket a kocsi másik sarkából. Pihenőhelyünkhöz a Jávorka növényhatározójában keresgéltem a feleségem ölében összekuszált virágok nevét. Ellán már észrevevődött a másállapot, nyugodtabb, anyás[771]kodóbb lett, jó volt vele lenni. Veszekedéseinknek egyik napról a másikra végük szakadt. Akit ő megsajnált, annak nyert ügye volt nála; amióta látta, hogy Osvátnál megbuktam, még ő biztatgatott. Az irodalomhoz nem sokat értett, de amióta a kis, Attila utcai otthont nem fenyegette veszély, nagylelkű akart lenni a szívembe tört szenvedélyhez. Nem beszélt a Nyugatról, tudta, hogy szégyenem alatt ott sistereg a dac, de arra is vigyázott, hogy túlságosan el ne hallgassuk az én írói ambíciómat, érezte, hogy előbb-utóbb ellene fordulna, ha egészen lefojtanám. Ő halászta ki, hogy a Pantheon regénypályázatot hirdet, s addig nógatott, amíg bele nem kaptam az Akasztófavirágba.

Ő akkoriban már javában gömbölyödött, s mulatságosan megpuffadt a másállapota alatt, olyan volt, mint egy óriásira felfútt karakterbaba, s amint ment, egyik lábáról a másikra biccent. A nyár legnagyobb részét Révfülöpön, a Balaton mellett töltötte az apámékkal együtt, s én is lerándultam hozzájuk, amennyire a fogászműhely engedte. Ott készítettem el a kis szőlőbeli vityillóban a regény nagy részét, s ott is fejeztem be. Talán a legbékésebb nyarunk volt ez. Egyébként kisétáltunk a Badacsony irányába, melynek a tetején, mint felszakadt forradás, vérzett az alkonyi nap. Sokszor már alig láttam a betűt, olyan sokat írtam egy-egy nap, hogy beszürkült, amikorra az olvasást befejeztük. Érdekelte-e igazán, vagy csak az állapotával járt, hogy türelmes legyen? Sem előbb, sem később nem volt ilyen szelíd az írásaimhoz. „Áll a szív, nincsen rajt fodor” – írtam egyik versemben. – „Nézd, a Balaton is megállt. Hét nap és hét éjjel futott Somogy és Zala közt homlokát tördelő kézzel, s most pihen”.

Kár, hogy a regénybe nem sokat lehetett belecsempészni az idillből, amelyben keletkezett. Az Akasztófavirág tulajdonképp nagyon is nemes virág volt, s csak azért lett belőle akasztófavirág, mert a regény végén fölkötötték. A képét egy unokatestvéremből s egy szilasi származású terrorfiú alakjából olvasztottam össze, akit történetesen épp a nagybátyám akácfájára kötött fel valamelyik siófoki különítmény. A regény mélyén ott bujkált az „elkallódó magyar paraszt” adys, móriczos, szabódezsős motívuma, Hortobágy poétája, Túri Dani, a hős egy személyben, de azért összegyűjtött munkáim közül mégsem tagadnám ki, ez a legregényszerűbb regényem, s ha az Osvát által megdicsért tulajdonságokat kissé erőltettem is benne, sűrű, olvasható elbeszélés; magasabban differenciált magyar falut mutat be, mint a szokványos parasztregények, s a vidék forradalmának tudtommal egyetlen használható epikai képe. Egy realista szándékú regényből várható-e több?

A regényt még idejében benyújtottuk, s egy fél évre eltehettem magam, megtettem a kötelességemet írói hírnevemmel szemben. [772]

A pályázatnak, sajnos, Császár Elemér volt a bírálója, s előre láthattam, hogy a díjat vagy az egyik Andai Ernő nyeri meg, vagy egy másik, én azonban nem sokat törődtem a díjjal, éreztem, hogy a királydrámák óta mégiscsak történt valami velem, egy darab valóság egyszerű érvényesülési nyomorúsággá fokozódott le; arra, hogy a Horváthné meghal nem véletlenül került a kezembe, itt volt a bizonyíték. Amíg ezt a regényt meg nem írtam, szinte gyűlöltem Osvátot, most hogy bennem volt a végzett munka vidámsága, inkább csúffá tenni szerettem volna. A Nyugat új elbeszélőpályázatot hirdetett. Az lenne a bosszú, ha minden pénzüket elnyerném. Három nap alatt hét novellát írta, mind a hetet más modorban, más beosztással, más írógéppel, hét különböző néven. Milyen görögös kárörömmel vágom zsebre a pénzüket, ha nyerek! Milyen hahota lesz, ha megmondom, hogy a nem komoly műveknek adták oda a pénzüket. A pályamunkákat, mint Gellérttől később megtudtam, nem olvasták mind el. Ez volt az oka, hogy egyik sem nyert? Vagy rájuk ismert Osvát? Vagy valóban nem tetszettek? Én elbeszéléseim közt mindenesetre kiadom őket; nem hiszem, hogy a Horváthnénál rosszabbak. Az ember azt gondolhatná, hogy ilyen alacsony indítékú írásművek csak tökéletlenek lehetnek. Én nem osztom ezt a véleményt. Sőt ez a játék a különböző modorokkal meglazította az én első, Horváthné-hangomat, s épp ezekben a modorváltozatokban tapintottam ki természetes elbeszélő hangom. Vannak fiatalok, akik egy-kettőre rátalálnak, hogy kell felnőttekkel beszélni, mert egyszer bevált, ragaszkodunk az arcukhoz. Ezekből lesznek az igazi „pléhpofák”. Mások húzogatják szemük, válluk, s fintorgatásukból végre is kialakul valami becsületes emberi. Ezekkel a fiatalokkal én azt az önmagamnál érettebb pléhpofát dörgöltem le magamról, amely mögött azóta nem egy kritikusnak író fiatalembert láttam vért izzadni.

Hét pályamű három nap alatt, a kommunizmus regénye Császár Elemér kezébe; amint látjuk, bolondságokat követtem el; de a helyzetem is bolond volt. Kihorgásztak és visszadobtak, s én horogtól véres szájjal úszhattam vizeimben. De hát nem nyert-e a novellám? Nem mutatták-e verseim ugyanazokat a nagy kvalitásokat? S amíg a regényemet írtam, nem éreztem-e egy regényíró örömét? Az, hogy át ne törjek valahol, épp olyan lehetetlen volt, mint hogy szerkesztőségekbe menjek kunyerálni. Osvát nem értett meg. De van-e Magyarországon szerkesztő, aki Osvátnak csak a bokájáig is ér? Mással kávéházalni? Ez olyan lett volna, mint egy gróf után cipészlegényekkel szeretkezni. Szegény sors, törhette a fejét, mit süssön ki a javamra? Mondhatom, elég vásott és különös volt, amit kisütött.

A dédapámék, amikor a régi jobbágytelek szűk lett nekik, [773] még a hatvanas évek elején az egyik tönkrement nemesúr házát vették meg. Szép, nagy fundust, négy hold a falu közepén. Ebből hasítottak le a nagyapám öccse számára egy kisebb sarkot a telek lábában, s hogy a nevezett Németh János tüdővészben elvérzett, ezt vásárolta meg egy Zsinka nevű gépész, akinek mi gyerekek, ha a kazalon le-föl rohangáltunk, épp a hasába láttunk. Nem is tudtam, miféle gépész volt a Zsinka bácsi; inkább babot csépeltek az udvarban, vagy a csibéket hajtotta egy sovány öregasszony. Ennek a Zsinka gépésznek több lánya volt, mint kellett volna, s azok otthon maradtak gazdálkodni, de a fiából tanárt nevelt, talán az én nagyapám mintájára, akinek szintén tanár volt a kisebbik fia. Ez a Zsinka Ferenc kicsiny, beteges ember volt, utóbbi időben ritkán járt le Szilasra, de annál többet beszéltek róla; hallatszott, hogy volt Törökországban, múzeumi tisztviselő, s szépen megy előre a pályáján. Amikor az én Horváthné meghal című novellám megjelent, Szilason nagy botrány lett belőle, valamelyik irodalmár jegyzőgyakornok fölolvasta az atyafiak közt, az egész Németh család úgy érezte, hogy összenevetnek a hátuk mögött, a nagybátyám előtt, akinek gyors vérverése volt el kellett tagadni; én magam is kaptam egy kemény levelet, hogyha ötmillióra lett volna szükségem, összeadja a rokonság, nem kellett volna azért a nagyanyámat meg a nagynénéimet, akik mindig szívesen láttak engem, kicsúfolni. Alighanem ez a lárma ért el Zsinka Ferenchez, aki maga sem találta egészen igazságosnak a jellemzést; »szegény Németh nénit kiforgatta a mivoltából a Laci« – mondta az apámnak, amikor véletlenül találkoztak a múzeumban. Hanem mivel ő éppen akkoriban vette át a Protestáns Szemle szerkesztését, s az elbeszélésemben Móricz Zsigmond hatására ismert, megüzentette az apámmal, hogy nem írnék-e egy-két oldalt Móriczról a folyóiratába, akárhogy is van, református ember, s ebben az évben van a huszonöt éves regényíró-jubileuma. Ez akkoriban volt, amikor még Osváttal kávéházazgattam; a tél derekán. Én eljártam a múzeumba, haza-hazavittem meg visszahoztam egy-egy irattáska Móricz-regényt, s hat hét alatt elkészítettem a tanulmányt, nem két oldalnyit ugyan, de nyolcat. Mielőtt elvittem volna Zsinkához, Osvát is látni akarta, neki is kellett volna egy Móricz-tanulmány. Dicsérte a Móriczról adott jellemzést, de azért nem kérte. Néhány részlete rosszul eshetett Móricznak, s ő nem is titkolta, hogy ha nincs más választás, hogy a bíráló hallgasson, vagy az író bosszankodjék, akkor ő inkább engem némít el. Zsinkának már nem tetszett annyira a tanulmányom, különösen a stílusát találta mesterkéltnek, érthetetlennek. De azért nem akart elkedvetleníteni. »A nehezén túlvan – mondta – elolvasta a könyveket, megalkotta a véleményét, most már csak tessék megírni.« Ebből én azt értettem, hogy a [774] tanulmányom nem kell, s vagy öt hónapig feléje sem néztem.

A nyár végén, épp amikoriban a hét novellámmal mesterkedtem, levelet kapok Zsinkától, mi az, mért nem küldöm még a Móricz-tanulmányt, szüksége van rá. Épp nagy írókedvemben talált; egy nap alatt összecsaptam. Tulajdonképp semmi újat sem toldottam a régihez, éppen csak egy csontvázfélét adtam neki, amin a sokféle kritikai vélemény elhelyezkedjék. Ez a csontváz a gondolat volt, amely azóta annyi írásomban tért vissza, többek ebben a könyvben is, ti. hogy az írói vállalkozás. Természet, kor, kultúra fognak össze hatalmas munkára, amelynek az író félig munkavezetője, félig áldozata. Az író azontúl, hogy műveket dob ki magából, a vállalkozásában is győz vagy elakad. A kritikusnak úgy kell vizsgálnia a műveket, hogy közben a vállalkozás mérlegét is elkészítse.

Most már egyszerűbb, olvashatóbb volt a tanulmány, Zsinka csak néhány hangosabb dicséretet alkudott belőle el. Néhány nappal azután, hogy az első tanulmányom nyomtatásban megjelent, az első kislányom is megszületett. Az anyja tizenhat órát kínlódott vele, a vége felé a fájásai is elakadtak, én dideregve jártam a kórházfolyosón oda-odahajolva az ajtóhoz, amely mögött mintha nem is emberek lettek volna, csak magukra hagyott nyögdelések. De végre is ott feküdt a kis, vörös, hosszúkás fej a fehér főkötőben, s a feleségem szürke szeme megkékült a mosolygásban, amint bágyadtan elnyúlt testéből rám pillantott. Lám, lám, mégis csak vittük valamire!

9.

Írói pályám furcsa tapasztalata, hogy míg a kiváló emberek tanácsa csaknem mindig félrevezetett, a közepesekből, sőt az ostobákból kialakult közvélemény, a statisztikai átlag váratlan sugallatokkal irányított útba; azt mondhatnám, hogy az ő szemük fényében tanultam meg magamról és feladataimról egyre bátrabban gondolkozni. Persze, nem kell mindjárt a daimonion és a tömeg titokzatos együttműködéséhez folyamodni, a magyarázat sokkal egyszerűbb. Az író s különösen a fiatal író, tehetsége nem követi tökéletességét. Írhat egy író magában véve hibátlan oldalakat, amelyek nem esnek az ő vállalkozásai irányába, úgyhogy a tökéletes mű ilyenkor „melléktermény”. Másrészt a természettől kapott megbízás sokszor nagyon is dadogó, zavaros kifejezésmódban küszködi magát a napvilágra, úgyhogy a főtermék minden, csak nem tökéletes. Az írástudó irtózik ettől a dadogástól, s tökéletességünk irányába terel; a tömeg nem ilyen kényes, megérzi a dadogásban a küszködve közeledő mondanivaló csákánykopogását, s elnézi tökéletlenségét.

Láttuk, hogy kötötte meg magát e kornak legnagyobb kritikusa s talán legtisztább embere a Horváthné meghal tökéletes[775]sége mellett. Van abban valami jelképes, hogy amikor kezében volt egy tanulmányom, melyben mint magban a fa, egész vállalkozásom ott feszengett, ezt a meddőn tökéletes elbeszélést emelte ki, mellyel a kaland egy véletlen pillanatra ajándékozott meg. Az ő számára én haláláig is csak a Horváthné meghal írója maradtam, s ha élne, a Tanulun is azt az öt mondatot siratná, melyben annak a paraszttörténetnek az alapján ő valamikor egy írót jellemzett, akinek nekem kellett volna lennem. A „statisztikai átlag” egészen másképp felelt. A Horváthné meghalt, az ország első folyóiratában jelent meg, szerzőjének a neve Makszim Gorkijé alatt állt a borítékon, háromszáz pályázó elől kotortam el vele a pályadíjat, s mondhatom, meg se rezdítette a „statisztikai átlag” érdeklődését. Ha évek múlva szóba került, a legtöbben emlékeik ködös rétegében kezdtek keresgélni: »hát maga volt az?«, s látszott, hogy egy puszta adatot kapcsoltak ahhoz az élményszövedékhez, amely számukra engem jelentett. A Móricz-tanulmány evvel szemben egy eldugott felekezeti folyóiratban jelent meg, a tanulmány ítéleti része meg már egész önkényesnek tűnik fel, s szinte csak az új, magam csinálta szempontok és műszavak szikrázása figyelmezteti az olvasót, hogy ebben az önkényességben valami rendszer is kezdődik; távlat, szempontok, szerkezet ellen ezer kifogás hozható fel, s az emberek egy csoportja mégis megrezzent, voltak, akik tüszköltek, tiltakoztak, s voltak, akik meg akartak ismerkedni velem. Mit érzett meg ez a meglehetős középszerű, sőt ostoba egyénekből álló „statisztikai átlag”? Nyilván azt, hogy itt nemcsak Móricz Zsigmondról van szó, hanem a magyar alkotás és magyar sors összefüggőbb szemléletéről, az egyéniség titkainak új féle kitapogatásáról s valami homályos apellálásról hozzájuk is, akiket ennek a rövid tanulmánynak az írója előbb-utóbb vagy maga ellen, vagy maga mellé fog állítani.

Engem magamat is váratlanul ért a Móricz-tanulmány hullámverése. Hiszen nem voltak sokan, akik megmoccantok rá, de ha harmincan-negyvenen is. Hallottam, hogy az öreg Varga Gyula hümmögött, Mészöly Gedeon s mások tiltakozó levelet írtak, mások megint a tanulmány íróját keresték. Mit jelentett ez? Miféle kötelezettséget? Ez a szegényes kis átszivárgás, ez Gorlice? Soha eszembe sem jutott, hogy kritikus legyek. Ahogy azóta annyi fiatal írón láttam, a kritikát én is valami mesztic-műfajnak tekintettem, vérbeli író nem lehet kritikus. De végre is minden más út el volt zárva előlem – s lehet az véletlen, hogy erre az alkalmi írásomra többen moccantak meg, mint az Osvát által felmutatott remekműre? Nem próbálkozhatom itt legalább átmenetileg? A víz színén tartom magam, s majdcsak történik valami.

Nem áltattam magam; nagyon is jól ismertem műveltségem hézagait. Mit tudtam én abból, ami egy kritikusnak kellhet. [776] Ismertem Adyt, Móriczot, Szabó Dezsőt, elég jól Babitsot, Kosztolányit. Magyar irodalomtörténetből talán átszurkoltam volna a tanári alapvizsgán. Külföldi irodalom? Itt egész szeszélyes volt az olvasottságom. Az apám, amikor bevonult, itthagyott egy kisebb könyvtárat, – én elfogadtam olvasmányul. Valamikor Fiúméba akarták lenyomni földrajztanárnak, s egy éven át ösztöndíjas volt Rómában; a könyvei közé betévedt Dante, azon kezdtem az olasztanulást, az ő jóvoltából olvastam Mauronit, Boccacciot, Amicist a horvát nyelvtannal és Ratzel Föld és emberével vagy Szillágyi Erdély történetével vegyest. Shakespeare-t magam vettem meg, s Vámosi gyógyszertanóráin hasonlítgattam az Arany-fordításhoz; Cid, Athalie, Renan, Daudet még középiskolás koromból ragadtak nálam; latin könyvem egy volt: Horatius. A teljes Goethét egyik barátomtól kölcsönöztem ki. Amikor anyám az infláció elején eladta a pesti házunk, engem néhány száz koronával kenyerezett meg, azt modern írókba öltem, mármint kikről azt hittem, hogy modernek: Wilde, Shaw, Strindberg, Ibsen, France, a Világkönyvtár akkor öntötték el a könyvespolcom. Egy világból elzárt kamasz olvasottsága volt ez, nem egy kritikusé. Igaz, hogy itt volt a status praesens, az egyéniség-ízlelés többéves gyakorlata, Freud megpiszkálta az elemző hajlandóságaimat, s amit éreztem, mégiscsak meg tudtam fogalmazni. Elég ez ahhoz, hogy valaki kritikákat merjen írni?

A környezet is aggasztott. Hová jutottam tulajdonképpen? Az érvényesülést én diákkoromtól úgy képzeltem el, hogy a Nyugat írói összegyűlnek egy asztalnál, én belépek, valaki föláll az asztalfőről, elém siet, s azt mondja: »Isten hozott közénk!« s aztán illedelmesen helyet foglalhatok az asztal végén. Amikor Ady meghalt, sajnáltam, hogy nem ő lesz az, aki megölel, s még Osváton is a szegény igazhitű magyar íróknak azt a társaságát követeltem, azért fájt annyira, hogy inkább külön kávéházazott velem, semhogy bemutasson nekik. Szabó Dezsőt kiválásában követtem ugyan egy darabig, de azért ezután is csak azok maradtak számomra az igazi írók, akik a Nyugat főmunkatársai névsorában szerepeltek. Fenyő Miksától például soha sem olvastam semmit, ami tetszett volna, attól, hogy a Nyugat köréhez tartozott, mégis valami titokzatos csillogást kapott a neve, melyet a Gárdonyiéra például sem A bor, sem a Szunyoghy miatyánkja nem lophatott oda. Írni egy cikket a Protestáns Szemlébe, ez kaland volt, de fölcsapni a Protestáns Szemle kritikusául: önmagam elárulása. Van egy kör, amelyben még üres Ady széke, s van egy közösség, amely e század legjobb magyar íróin finomította a fülét, s én itt szittyáknak kezdjek beszélni s analfabéták tetszésétől függjek?

Zsinka meghívott a Protestáns Szemle összejövetelére, Szom[777]batfalvi György a Társadalomtudománynál mutatott be. Mind a két helyen más-másféle embereket ismertem meg. A Protestáns Szemlénél egyáltalán nem is voltak igazi írók, inkább írogató tanárok, múzeumi alkalmazottak, papok, mégis jól éreztem magam köztük. Van az az esztendőkkel versenyfutó műveltség, amely az írástudót teszi, s nem egy másféle, amely ötven évvel is elmaradhat az időtől, de azért csak műveltség, néha igazibb, mint az írástudóké. Vitatkozni nemigen lehetett itt, de az összbenyomás nem volt rossz, akik itt, a Múzeum kávéház különszobájában ültek, értettek valamihez, mint Zsinka az arabhoz, s még az elmaradtságuk is múltunk becsületesebb rónáira emlékeztetett. Maga Zsinka a legderekabb szerkesztő volt, akit ismertem. Az irodalomhoz nem értett, de azt, hogy ki mellett kell kitartani, megérezte. Az én fejem többször követelték rajta, de nem adott ki. Volt valami vonzó magyar anakronizmus az egész társaságban, amitől még jó is pattanhatott ki, nem is belőlük, hanem akik az egész országban hozzájuk hasonlítottak. Kívül álltak a harcon, de még beleszólhattak, mint a dülledt szemű, piros arcú Karácsony Sándor, akinek egészséges, debrecenies külsejét mintha valamilyen túlvilági eredetű idegbaj feszengette volna, s akire a mai húszévesek legértékesebb része mint tanítójára tekint.

A másik társaság jóval előkelőbb volt, de kevésbé rokonszenves. Ezek már nemcsak írogattak, olvasgattak, hanem csinálták is a tudományt, hogy legyen. Volt köztük, aki egyetemi tanár volt, és volt, aki eztán akart lenni. Műveltek voltak – a kor színén úsztak; de műveltségük mintha megkeseredett volna a kámzsa alatt, amelyet örök életre fel kellett ölteni. A Hivatalos Magyarország öreg és fiatal szerzetesei voltak valamennyien, tudták, mit szabad, és mit nem szabad, annál boldogtalanabbak, minél képzettebbek. Különb is telt volna belőlük, mint amit csináltak s ettől a lemondástól egyik fáradt, a másik cinikus lett, a harmadik hiú, a negyedik természetellenesen sima és gunyoros – a törzsfőnökük: Hornyánszky egyszerre volt mind, cinikus, elmés, ravasz, kiábrándult; nem is egy tudós csoport vezére, hanem vámőröké, akik valaha maguk is csempészek voltak. A legderekabb Szombatfalvi volt köztük, aki engem is felfedezett, bánatos, fátyolozott hangja mintha az egész kultuszminisztérium nyomása alól jött volna ki, húzott hozzánk írókhoz, de befogta őt a pálya, a társaság; azzal, hogy az írásaimat a lapjába belopta, maradék fiatalságát nyugtatta meg.

Én megnéztem ezeket az embereket, s latolgattam, mit lehet velük kezdeni. Osvát kiemelt a sötétből, megnézett s elengedett. Nem mondta, hogy tehetségtelennek talált, sőt, de mégis csalódott bennem. Mért csalódott? Mert volt valami köztünk, amit nem láttunk, de ha egymás felé mentünk, beleverődtünk. Hi[778]szen kibírta ő a nyers, vad természeteket; volt neki egy fogása, amellyel elkapta őket úgy, hogy attól fogva csak másfelé voltak nyersek és vadak; nyers és vad látványosságok, különben kezesek. Az én „zöldfülűségem” azonban gyógyíthatatlanabb és kezelhetetlenebb volt. A „szellemi erők organizátora”! Mert hogy megismertem a Zsinka meg a Hornyánszky társaságát, megint eszembe jutott ez a könnyelműn kibökkentett szó. Mit gondolt volna Osvát, ha itt lát, a Múzeum kávéház haboskávéja fölött, vagy amint a kioszkban a törzsfőnek bemutatkozom. Lenézőn mosolygott volna, az ő felfedezettje a Nyugat ellenségei közt, a sötét hadban, akiknek a meg nem értése és gúnya ott úszott írói mögött! S igaza volt, a magyar elkárhozás két fajtáját ismertem meg itt, de lenézhetem-e éppen az elkárhozottakat? Nincs-e bennem is valami, amit Osvát ki akart preparálni, s ami engem is elkárhozásra ítél? Nincs-e egy egész kárhozatra ítélt Magyarország Osvát és a Törzsfőnök közt? S nem ezt a Magyarországot akartam-e én ott, a Donau-kanálisra nyíló erkélyen „megorganizálni”?

Szabó Dezső utolsó regényeiről persze tudtam, hogy nem jók, handabandázásai eljátszották tiszteletem is. De az ő „elhatározása” mégiscsak bele nem nyugvás volt az elkárhozás egyéb nemeibe, a tunyaságba, a stréberségbe s a békés írói dicsőségbe, amely Osvát tetszésén át vezet. Mit jelent az, hogy az én Móricz-tanulmányomra az emberek megmoccannak? Nem azt, hogy megint egy elkárhozásra kijelölt szól az elkárhozottakhoz; az a magyar réteg kezd új küzdelmet kifejezési formáért, jelszóért, tolvajnyelvért, amely itt előbb-utóbb más zsoldjába hiába züllik? Van a Törzsfő Magyarországa, és van az Osvát Magyarországa, nem születhetik-e meg az én bábáskodásommal a harmadik?

Itt van két folyóirat, melyben a magasabb színvonal vágya, homályos kacérkodás az irodalommal, teret engedett nekem. Az ördög kisebb helyen vetette meg a lábát; elmulaszthatom-e én az alkalmat? A tanulmány meszticműfaj? Minden attól függ, hogy milyen cél szolgálatába állítom. Az emberek megunták az elbeszéléseket és a verseket, eszmékben gondolkoznak, s a tanulmány az eszmék műfaja. Amit mondani akarok, nem kell regényalakok szájába rakni; a természettudós hitelével állhatok képem mögött, s a lírikus hevével gyújthatom ki. Igaz, nem erre készültem. De erre van alkalom, s aki akar valamit, annak az alkalom parancs.