Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

Horvát nénit elkapta a karácsonyi láz. Szemén régi örömök tüze bársonyosodott. Karácsony böjtje volt, s ő az ünnepekre készülődött.

A két vidám, piros folt reggel gyulladt ki még az arcán. Mikor kijött az utcára, hogy szokása szerint eltopogjon a reggeli misére, s utána elténferegjen a piacon. Ilyenkor sokáig tétovázó vásárlásaival magára haragította a kofákat. Néha háromszor is felvett és visszatett egy-egy karfiolt vagy hagymacsomót, el-elgondolkozván, hogy megvegye-e vagy se.

Az utca képe hatott-e rá, vagy a hangulat a levegőben volt-e: régi emlékek rohanták meg.

Igazi karácsony ígérkezett; szállongó hóval, mely megszépítette a kopasz fákat, a morcos, piszkos háztetőket, s fehér szőnyeget terített a lábak alá. Friss széllel köszöntött be az ádventvég, mely megcsípte, kividámította az arcokat, hogy csupa derűs, csillogó szemű ember köszöntötte útközben.

Horvátnénak aznap valahogy nem volt kedve az ájtatossághoz. Az imakönyv lapjait forgatván, egyre régi emlékek, régi karácsonyok kevergették. Ilyenkor tele volt munkával, ajándékvásárlással, boldog készülődéssel. Körülnyüzsögték a gyerekei, akik mind tőle várták az örömöt. Anyai szíve, mint öröktermő, áldott fa, egyre ontotta a szeretetet. De az apróságok felnövekedtével lassankint mindenét szétosztotta: házát, földjeit, szőlőjét. Az ünnepet mézes almával, dióval már rég nem áldotta meg. Az unokák, mint csőrüket tátogató kisfecskék, a szentelt almagerezdért nem őt fogták körül. »Mama, engem áldj meg! Apa, most engem!« Itt a fia, amott a lánya az új szeretetfa.

Pici konyha-szoba, ami még az övé. S a gyerekeitől kapott, alig-alig elég, kis évjáradék. Most már ő kopogtatott be karácsonykor az ajtajukon. Meghúzódik az új szeretetosztogatók között, s kissé szégyenkezve hajtja le a fejét a többi gyermekekkel együtt a szentelt almáért. – »Nekem is adjatok!«.

Piros foltok gyúltak ki arcán az emlékekre s a karácsonyi csomagokkal felpakolt járó-kelők láttára. Volt, aki csak ki[781]csiny fagallyakat cipelt a hóna alatt, vagy olcsó, festett játékot. De mindegyik vitt s adott.

Horvát néni besodródott a piacra, a vásárlók közé. Elácsorgott az almagúláknál, a narancsosoknál, a mézeskalácsos- és játékossátrak előtt. Leánya és menye a karácsonyfaárus sátránál találtak rá.

– Mit csinál, mama?

Mint csínyen kapott gyerek, szégyenkezve ocsúdott fel.

– Csak nézelődöm, fiaim. Kicsit nézelődöm. – Topogott zavarában, a kopott bársonytárcáját szégyenkezve szorongatta.

A csomagokkal cipekedő fiatalasszonyok nem sokat törődtek vele. A készülődések s a karácsonyi gondok teljesen lefoglalták figyelmüket. Csak a lánya fogta meg a búcsúzásnál erősebben a kezét:

– Nehogy költsön a mama! Amit lehet, úgyis megkapják tőlünk a gyerekek. – Azután készülődjék fel – figyelmeztette a bevett szokásra –, délután elküldjük a mamáért a cselédet.

Belekapott a szóba, mintha titkos terv vibrált volna fel benne.

– Te, küldd a gyerekeket is! – szólt kezüket fogván – leányáét és menyéét. S meleg szeme kérlelően, titkos örömben tapadt rájuk. – Küldjétek le őket!

– Minek? – csodálkoztak el, nem értvén az öregasszony zavaros viselkedését.

Egy helyben topogott, félénken rájuk pislogott, s leánya kabátgombját forgatta, míg végre szégyenlősen kibökte:

– Csaak… Szeretném, ha nálam is karácsony lenne. – Majd hévvel mesélte tovább: Sütnék nekik fonott kalácsot, csillagokat, holdat… meg borsszemű, kicsiny kalácsmadarakat, mint néktek is régen.

Elhallgatott, s kipirultan, büszkén nézett fel, mintha mutatni akarta volna, hogy ő mire képes.

Amazok nevettek. De menye szája körül mintha lekicsinylő mosoly árnyékolódott volna.

– Ugyan mama, miért fáradna?

– Csak küldjétek őket – erősködött, kezüket addig el sem eresztvén, míg meg nem ígérték.

Horvát nénit elkapta a karácsonyi láz, s alig várta, hogy menye és lánya eltűnjenek. Nagy kedvvel hozzáfogott a vásárláshoz. Megvette a kiszemelt fenyőágacskát, koszorú fügét, almát, diót, narancsot, vajat, vaníliát, darabos cukrot, s a jó Isten tudja még, mit. Kopott tarsolya kifosztottan, de öreg szíve annál gazdagabban tért haza.

A bejáróasszony segítségével feldíszítették a fát. A szek[782]rény fenekéről, skatulyából régi karácsonyfadíszeket kutatott fel. Ezüstláncok, angyalhajak, félig égett, világoskék, rózsaszín és piros karácsonyi gyertyacsutakokat. A kis konyha megtelt gőzökkel. A gyúródeszkán, meleg szalvéta alatt linzertészta pihent, a tűzhelyen meleg vizes fazék felett karácsonyi kalács kelt, jó borsosan, olvasztott vajjal megdagasztva. Törték a cukrot, diót tisztítottak. Formázták a »holdat«, a »csillagot«, a »rózsát« és a sokféle tésztafigurát, melyek dióval, darabos dióval meghintve kerülnek sütőbe.

Kint szakadatlanul hullott a hó. Minden negyedórában söpörni kellett a küszöböket.

– Ugyan édes, Misákné – zavarta Horvát néni ebéd után minduntalan az asszonyt –, tisztítsa el a bejáratot, mindjárt itt lesznek az unokáim.

Mikor a kelt tésztát sodorta fonatokba, belül vibráló kíváncsisággal kérdezte:

– Mit gondol, Misákné, örülni fognak?… Azt hiszem, a kalácsmadaraknak megörülnek. Adja csak a borsdobozt! Látja, ebből készítek szemeket, a fonatot átbújtatom, ebből szárnyak lesznek. Az én gyermekeim mindig szerették, pedig csak a vakarékot használtam fel. Most a fél kalácstésztát rászánom, minden kisunokámnak jusson egy… Nézzen csak ki, Misákné, nem ők jönnek?… Hja, a háziúr fiai?… Na jól van.

Korán sötétedett. Horvát néni már három órakor beakasztotta függönnyel a konyhaablakot, és lámpást gyújtott. Így sokkal barátságosabb a lakás a belépőknek. A vaníliás csillagok, holdak már üvegtálon illatoztak, a kismadarak jókorára kelve, rózsásra pirultak.

– Nézze, Misákné, nézze! – emelte le a gőzkicsapó sütő ajtaját hivalkodva. – Ilyent még maga nem látott. Mintha repülni akarnának.

A bejáróasszony bekészített fát, vizet, gyújtót, mint máskor, s rendbe hozta a konyhát. Dolga végeztével várakozva állt meg az ajtóban.

– Ne menjen még, Misákné! – kérlelte. – Üljön le kissé, mindjárt itt lesznek a gyerekek.

Misákné nem akarta megrontani az asszony örömét, maradt. De a gyerekek nem jöttek.

– Elmehetek, nagysága kérem? – kérdezte egy jó idő múlva félénken. – Engem is várnak otthon.

– Hát menjen, Misákné… – sóhajtotta. – …Látom, késnek azok a lusták. – Fürgén csomagolt a tésztákból útravalóul. – Hogy emlékezzen az én karácsonyomra is – mo[783]solygott rá kedvesen. A küszöbig kísérte, szétnézett a havas udvaron. – Nem jönnek, nem jönnek.

Magára maradva idegesítőbbé vált számára a várakozás. A kapu folyton döngött. Jöttek-mentek a házbeliek. Mindannyiszor izgatottan fülelt, sokszor már az ajtót is megnyitotta, hogy kitárja az érkezők előtt. Ha csattant a kilincs, nagyot dobbant a szíve, »no most«. És maga elé képzelte a hidegtől kivörösödött, vidám lurkókat. Ha lépések csoszogtak ajtaja előtt, boldogan tartott feléjük, és kivirult arca a fogadó mosolytól. Egyszer a házmesterné rontott be a pincekulcsért. Azután a szomszéd lakóné szólt be: nem-e jön megnézni náluk a gyertyagyújtást? – most vezetik be a gyerekeket.

– Ne haragudjon, kedves – kísérte ki mentegetőzve –, az unokáimat várom, minden percben itt lehetnek.

– Jé, vendégeket kap a nagysága? – kapott szavukba a küszöbén künn álló másik lakóné.

– Igen, az unokáim – elegyedett beszédbe. – Mindjárt jönnek értem. – Horvát néni nem állhatta meg, hogy ne dicsekedjék gyermekeivel, unokáival, régi házukkal, s a ráváró meleg karácsonnyal.

– Jó ünnepet! – kiáltották utána az asszonyok, mikor a havas udvarról visszafordult.

– Maguknak is!

Várakozva sétált az ajtótól az ablakig s onnan újra vissza. Az udvar közben elcsendesedett, a kapu alig nyílt. A lakásokból karácsonyi hangok szűrődtek ki. Csengő csilingelt, a házmesteréknél a »mennyből az angyalt« énekelték. Bosszankodott. Hogy sietnek mindenütt. Az utca felé fordult, félrehúzta a függönyt, és az ablakhoz nyomta fejét.

Kint sötét este volt, esett a hó, a szél erősebben fújt, marokszámra csapkodta a havat az ablakhoz. Elszorult a szíve. Most már nehezen jöhetnek. Nem is kívánhatja ilyen időben. A szolgálónak biztos sok dolga volt délután, de most hamarosan itt kell lennie. Felkészülődött. Bekötötte szalvétába a kalácsokat, hogy jó melegen maradjanak. Az ágyon kikészítve hevert kabátja, kalapja, kesztyűje. Sóhajtva felöltözött, és várt. Karácsonyfája árván búsult az asztalon. Hogy a lány még mindig késett, megkereste a gyufaskatulyát, és meggyújtotta a gyertyákat, hadd égjenek.

A cselédlány nem jött, a szoba kihűlt. Ahogy a gyertyacsutakok elhamvadtak, s imádságos keze szétnyílott, megtörölte szemét, megkereste a szalvétacsomagot, eloltott minden lángot, és a lakást bezárva, elindult egymagában. Csak addig szégyen[784]kezett, míg átlopakodott az udvaron, míg elosont a szomszédok ajtajai előtt, az utcára érve fellélegzett.

– Nem szabad haragudni… motyogta magát vigasztalva. – Sok a dolog ilyenkor. Későn jutott eszükbe. Talán már a karácsonyfa alatt álltak. »Jaj, a mama nincs itt! Fusson hamar a lány érte!«. Mosolygott az elképedt ijedelmeken, a rémült szaladáson a város egyik végétől a másikig. Mily öröm lesz, ha útban találják, és megörvendeztetheti gyors betoppanásával övéit.

– Nem szabad haragudni… – szepegte a kimelegítő, hosszúra nyúló úton. Az utcákon alig egy-két elkésett ember, az ablakok mögül már kimosolyogtak a karácsonyfák. A szél csúfondárosan süvített el mellette, és havat söpört rá a háztetőkről. A szalvétába kötött meleg kalácsot védekezve tartotta, tapadt a házfalakhoz, s néha kapu alá húzódott be pihenésre. – Nem jön az a lány, nem érnek rá! Talán vendégek érkeztek. Barátnő, testvér, sógornő?… Fiatalok, hozzájuk való…

Kifárasztotta az út, a szélrohamok mindig erősebbnek tűntek, vagy Horvát néni gyengült el. A szél minduntalan fel akarta dönteni. Egypárszor el is esett, megint feltápászkodott. A hópelyhek rárakódtak fejére, vállára s pilláira. Kifulladtan kapkodta a havas levegőt, sűrűn meg kellett állnia, kifújni magát, azután tovább viaskodott a hóval, a szélvésszel, szívére rakódó keserűséggel.

– Önzők a fiatalok, magukkal törődnek… Fiatalok, nem szabad haragudni… Érteni kell őket, megbocsátani, egyszer ők is öregek lesznek…

Lábai elfáradtak. Válla, mintha nehéz terhet cipelne, lefelé húzta. Havas szemeit hunyorgatva állt meg. Sokszor tévelygőn segítséget keresve, de senki, senki sem jött. Végre eljutott. Megismerte házukat, a fénylő ablak, mint sóvárgott menedéke, tűzött szemébe. Lábán alig állva, törtetett feléje, és a kilincset megnyomva, az utolsó szélroham bevágta a kapu alá.