Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

I.

Madám Eliz Milánóba érkezett. Csak nyolc napig marad itt, innen sürgős ügyben Rómába kell utaznia. Madám Eliz állandóan és mindig fontos ügyben utazik. Megfordult már Európa minden nagyvárosában. Nem könnyű dolog megmondani róla, hogy kicsoda, micsoda. Még a nevével is baj van. Madám Eliz… Úgy mondják, hogy most egy török effendi felesége, akivel a Laman szanatóriumban ismerkedett meg. Esküvő után állítólag nyomban függetlenítették magukat egymástól, és két ellenkező irányban robogó vonat növesztette közöttük a távolságot… De madám Eliz már török útlevéllel utazott. Azt is mondják, hogy a házasság célja csupán a török útlevél volt, és az effendi tízezer svájci frankot kapott érte. Ez nagyon hihető. A párizsi békék paragrafusai kirostáltak Európa népeiből jó néhány százezer embert, akiktől elvették a hazájukat, de újat nem adtak helyébe. Nem követtek el ezek a boldogtalan emberek semmiféle bűnt, csak hódított területeken éltek, és nem voltak olyan irataik, melyek a békeokmányok alapján állampolgársághoz segíthették volna őket. Ez az állapot akkor vált elviselhetetlenné, ha a hazátlanná vált ember útlevélhez akart jutni. Nem talált hatóságot, mely számára útlevelet állított volna ki. A nők segíthettek magukon. Férjhez mentek, és a házassággal állampolgárság is járt.

Madám Eliz is e hazátlanok közé tartozott?… Nem. Más oka lehet annak, hogy házasság terhe alatt szerzett török útlevelet.

Madám Eliz: Almássy Erzsébet, idősb Siró Zoltán elvált felesége. Útlevelében arabs számjegyekkel jegyezték fel, hogy harminchét esztendős. A hölgy tizenkét esztendőt letagadott. Nyugodtan tehette. Nem látszott többnek…

Az asszony Ettore Deskovics milánói magánbankár vendége. Sűrűn és mindig szívesen látott vendég ő itt. Hálószobából és szalonból álló lakosztályt bocsátanak rendelkezésére, [786] és nem kell elviselnie azt a terrort, mely a házigazda lakomáiban, szórakoztató programjaiban fejeződik ki. Eliz vendégeskedése alatt is megőrzi teljes függetlenségét. Így egyezett meg a vendéglátó bankárral, így egyezett meg egész életén keresztül kis és nagy dologban mindenkivel és mindennel. Egyetlen becsült kincse: függetlensége.

Harminc évvel ezelőtt, amikor elvált az urától, vívta meg első függetlenségi harcát, azóta is egy-két ellágyulását leszámítva, ha szükség volt rá, mindig a legelszántabban – ha kellett gyilkos kegyetlenséggel – védte meg szabadságát. Az ilyen harcok nem törik meg a nőt, nem veszik el a szépségét, ifjúságát, mert nem bukik el sohasem érdekből, se szerelemből. Nincsen arra való szíve, hogy valaki megsebezhesse, hogy alázatosan vagy kínlódva szolgáljon vele egy vagy több férfit. Csak magát szereti, el van telve énjétől, kit senkinek se ajándékoz oda. Nincsenek könnyei, mert nincs siratnivalója. Mindig tud mosolyogni, mert nem ismeri a bánatot. És ahol nincs könny, és nincsen bánat, ott hiányzik a szív is. Csak egy motor hajtja a szervezet malmát, és derű helyett elégült mosolyt, bánat helyett olykor összeráncolt homlokot, bosszúságot termel.

Sokszor látni hatvan-hetven éves férfiakat, nőket, akik derűs szemmel néznek a világba. Ha szóba állnak embertársaikkal, csupa szelídség, nyugalom a szavuk, Nem ismeri közelről senki az effajta embereket. Mindenki azt hiszi felőlük, hogy egész életükben boldogok voltak, azért maradtak meg vénségükben is szépeknek, frisseknek. Hát nem így van. Ezek az emberek mindig függetlenek voltak, nem adták oda magukat senkinek, nem rombolta le testüket, lelküket a szerelem, a jóság és más nagy áldozatok.

Madám Eliznek nem kell a kozmetika segítségéhez nyúlni, hogy esztendeit meghazudtolja. A negyvenkilenc éves asszony valóban harminchétnek látszott.

Fiatalos jelenségével nem estélyi ruhában, nem színházi páholyban, nem a turfon vezet bennünket félre, hanem Ettore Deskovicsék fürdőszobájában találkozunk vele. Nincs rajta semmi kirakat, se selyem, se festék. Meztelenül áll a zuhany alatt. Arcát öntözteti. Ajkát összeszorítja, szemét lehunyja, állja a hideg vizet, mely felülről vállaira, onnan szinte nyílegyenesen lefutva, mossa végig a hibátlan, rugalmas testet.

Kilép a tus alól. Vízcseppek gurulnak testén. Útközben elpáráznak, szinte elégnek a forró bőrön… Szemei kinyílnak. Acélszürke szemek. Nagy, éber szemek. Vigyázó, látó, kutató szemek. [787]

– Hopp!… – kiáltja fel, és néhány ugrással a gyűrűhintánál terem. Elkapja a két gyűrűt, felhúzódik, és már repül, úszik a levegőben. Percekig lebeg, és rugalmas teste egybevág a lendület ívével.

Földre toppan. »Hopp!« – kiáltja, aztán eltűnik egy függöny mögött.

*

Mit művelt, hogy élt ez az asszony az elmúlt harminc év alatt? Siró Zoltán elégette a detektívjelentéseket, de vajon az első húsz esztendőben becsületes hírszolgálatot teljesítő detektív nyomon követte-e ezt az asszonyt? Nem valószínű. Sok mindenről küldhetett tudósítást, hiszen Almássy Erzsébetnek külső élete is volt. Nem élt zajos életet, de mindig látható volt. Igaz, hogy nem mindig ugyanazon a helyeken, mert környezetét gyakran változtatta.

1900-ban vált el az urától. Megtelepedett a Jávor utcai lakásban. A férjétől kapott csinos összegen ügyvédje tanácsára szénbánya-papirosokat vásárolt. Az ügyvéd okos ember volt. Fiatal, lelkes ember. Ő vitte az asszony válóperét. Szívére ment a tizenkilenc éves szépasszony. Reggeltől estig, sőt estétől reggelig tanácsokkal akarta ellátni.

– Erzsike, vegyen szénbánya-papirosokat! Hazánk ipara egyre fejlődik, és bizonyos, hogy a következő évek mérhetetlen fellendülést hoznak.

Almássy Erzsébet megfogadta az ügyvéd tanácsát, de a többi tanács és a sűrűn megismétlődő látogatások elől elbújt. Az ügyvéd elküldte az expenz-notát, és nem háborgatta többé az asszonyt.

De jelentkezett a költő, akivel Erzsébet egykor, kiszökve a nevelőintézetből, sokszor sétálgatott a Stefánián. A leány, aki még akkor nem eszmélt magára, úgy hitte, hogy szereti a költőt, és ő volt a lelkében bevallott ok, amiért vonakodott Siró Zoltánhoz feleségül menni. Első és szinte utolsó ellágyulása a költő volt, aki után rövid házaséletében is erősen vágyakozott, és valójában ez az érzelem lökdöste tetté házassága elleni lázongásait.

A költő jelentkezett. Nem utasította vissza. Éppúgy fogadta el, mint az ügyvédet, aki szénbányarészvényeket vásároltatott vele. A költőből is hasznot merített. Ezt nem tudatosan tette. Szerette a költő újabb verseit is, és az is jólesett neki, hogy a Népszínházban, egy operettben a hozzá írt verseket a közönségnek is elénekelték. Az is tetszett neki, hogy a költő kíséretében megjelenhetett a főpróbákon, vernissage-okon, művészestélyeken. Mindezért nem kellett semmit sem adni, csak a költő oldalán járni – néha magányos utakon is – és meg[788]hallgatni könyörgéseit, elfogadni látogatásait, melyeknek tudomásul vett célja az volt, hogy átnézze Erzsébet novelláit, verseit, melyek a költő könyörgésére az Ország-Világ és más nagylelkű, végtelen kegyelmű lapokban jelentek meg.

Budapest e század elején hőskorát élte. A millennium utáni gazdasági válság szinte egycsapásra eltűnt. A millennium nagyszerű parádéja által termelt házak, intézmények megteltek nagyszerű emberekkel. Mintha az egész ország Budapest lelkén át akart volna lélegzeni. Mély, megrázó volt az a lendület, amellyel Budapest világvárossá nyújtózkodott. E nyújtózkodásban megropogtak az egész ország csontjai. Új eszmék robogtak elő, és dörögték, ordították azokat nagy és kis rikkancsok parlamentben, utcán egyaránt.

»Rikkancs!« Ezt a szót is ezek az évek termelték ki. A rikkancs napról napra több újságot hirdetett. És megteltek a szerkesztőségek friss emberekkel. Tegnapról mára európai horizontú, tehetséges, új szempontokkal teli írók születtek. Új volt az irodalom hangja. Új irodalom: budapesti irodalom. Akkor még senki se horkant fel. Nem támadta senki ez irodalom idegenségét. Mindenki lelkesen fogadta e kornak az irodalomban megnyilvánuló bizsergését és konzervatív esztéta naturalista novelláskötethez írt előszót.

A nagy szellemi mozgalomnak nagy volt a sleppje is. A tehetségesek helyet kaptak a nap alatt. De a tehetségek szakaszai mögött ott rajzottak a dilettánsok, kiknek légiói hangos lármával ábrándoztak sikerről, hírnévről.

Almássy Erzsébet is közéjük tartozott. Az írói pályát választotta, így akart életének tartalmat adni. Egy esztendeje már, hogy éli szabad életét – egyedül. A költő házasságért könyörög, öngyilkossággal fenyegetőzik. Erzsébet bosszankodik. Haragszik magára, hogy a költőt süldőlány korában, sőt még házassága alatt is szerette. Egy pillanatra visszagondolt a kiskerti kúriára. Emlékezetére nehezedik Siró Zoltán és a gyereke… De csak egy pillanatra. Lesöpri magáról a kellemetlen érzést és vele együtt a költőt is… Talán jó volna valakit szeretni, húszéves fejével ott kísérletezni, ahol a többi asszonyok szoktak. Valakinek kényre-kedvre megadni magát. Vagy a szerelem nevében gyötörni egy férfit, aki valaki, aki nagyon tehetséges, akiből kitaposhatná, kikínozhatná maradék nélkül a legragyogóbb eredményeket… Hiszen fel is emelte szemét írókra, muzsikusokra, újságírókra… Tetszett is nekik… De nyomban látta, hogy csak mulatságból foglalkoznak vele. Szívesen fogadnak el tőle egy csésze teát, de utána ölelkezni akarnak vele. Szó sincs kíméleti időről, azonnal utána akarnak nyúlni. [789]

Csak egyszer esett tőrbe.

A nagy regényíró, aki válogatás nélkül fogyasztotta a nőket, nála maradt éjszakára.

A nagy regényíró, az elkényeztetett férfiszépség vacsora után percekig tűrte Erzsébet felolvasását. Az első mondatok után Erzsébet mint író megbukott előtte. Oda se figyelt, szó se lehet arról, hogy folyóiratában írásának helyet adjon. Kivette kezéből a sűrűn teleírt ívet, babonázó tekintete az asszony szemébe ragyogott… Puha lustán beszélt:

– Maga ne írjon… Maga éljen… velem.

És Erzsébet élt vele… éjfélig.

Éjfélkor a nagy író búcsúzott.

– …Elmegy?

– Megyek.

A nagy író elment az Otthonba kártyázni. Az Otthon volt az ő egyetlen igaz, hűséges szerelme. Már tízkor el akart menni. Unta az asszony beszédét, furcsa terveit, hogy eztán mindig úgy lesz, ahogy most van. Két órája állt elugrásra készen… Végre az utcán volt… Mérgelődött, hogy kijött ide, az isten háta mögé, a Jávor utcába…

Erzsébet sokáig állt mozdulatlanul a hálószoba közepén, és bámulta az ajtót, mely mögött a nagy író eltűnt… Aztán kinyitotta az ablakot, hogy szálljon ki a szivarfüst… »Nehéz szivarokat szív ez a rossz ember.«

A szoba kihűlt. Felszította a kandallót, és beledobálta megjelent és kéziratban levő írásait. A nagy író emlékével együtt kidobta az irodalmat is. Nem fog soha többé írni…

Újra felvette estélyi ruháját, melyben az írót fogadta. Így akarta mutatni, hogy minden úgy van, ahogy még este nyolckor volt… Még estélyi ruhájából is átöltözött abba a háziruhába, melyet a vendég fogadása előtt viselt… Mintha nem történt volna semmi…

*

Ezt a történetet sem írta meg a detektív Siró Zoltánnak. Azt sem írta meg, honnan tudta volna meg, hogy Erzsébet életének új szakaszát a színpad körül töltötte. Drámai színésznő akar lenni. Nem íratkozott be a színiiskolába, titokban egy színésztől vett leckét. Hónapokig folytak a leckék, de egyszerre abbamaradtak, mert a színészt ki kellett utasítania házából. Pedig a színész nem követett el semmi bűnt, csak bevallotta, hogy szereti az asszonyt, nélküle nem tud élni.

– Akkor ön meg fog halni.

Így küldte el Erzsébet a szerelmes fiút.

A színész aznap a New Yorkban jókedvűen beszélgetett [790] egyik barátjával, aki piros-fekete kockás bársonymellényt viselt. A színésznek nagyon tetszett a mellény. »Szeretnék ma este ebben a mellényben fellépni, nagyon illik a szerepemhez.« A mellényt kölcsönkapta, fel is lépett benne. Nem volt szép a színésztől, hogy ebben lépett fel akkor is, amikor szíven lőtte magát…

Mindenki megsiratta a színészt, és még akkor is, amikor emléket állítottak sírja fölé, barátai még mindig azon tanakodtak, hogy kiért, miért dobta el életét.

Erzsébet nem ment el a temetésére, sem az emlékavatásra. Nem indult meg a tragédián, még hálát sem érzett a színész iránt, aki némán halt meg, nem hagyott hátra vallomásokat, sem üzenetben, sem írásban halálos szerelméről.

*

Erzsébet karaktere egyre éleződik. Minden kísértésnek és kísérletezésnek ellenáll… Pedig egyre érik, asszonyosodik. Huszonhét éves. Szerelmi izgalmaktól mentes, gondtalan élete megtelíti alakját, elsimítja arca hideg vonásait.

Irodalmi és színpadi kísérletei után élete számára új célt jelöl ki. Úgy határozott, hogy érettségi vizsgát tesz és beíratkozik az orvosi fakultásra. Ez idő tájt vonultak be a nők az egyetemre. Persze, ez a terv csak terv maradt, de szüksége volt erre a programra, mert felelni akart magának arra a kérdésre, hogy mit akar kezdeni életével.

Erzsébet szülei meghaltak, testvérei nem voltak. Egyetlen közeli rokona, anyai nagybátyja a megyén írnokoskodott. Ez a rokona meglátogatta egyszer. Érzelmes, iszákos ember volt, és mindig sürgős segítségre szorult. Segítségkeresés közben talált unokahúgára… »Drága Erzsikém, majd megszakad a szívem… Miért kell magányosan élned?….« Láttam a fiadat… Nagyon sovány, elhanyagolt szegényke… Hiányzik az anya… Jól ismerte a rokonát. Néhány bankjegyet nyomott markába, és elküldte.

Hét év után felmerült valaki, és az urát, gyerekét emlegette előtte… De Erzsébet a feledés vizéből ivott. Elfelejtette a gyerekét, az urát. Nem tudott emlékezni rájuk… Jókai egyik regényalakja, ha könyvet olvasott, az elolvasott lapot kitépte a könyvből, és eldobta. Ő is eltépte, kidobta a tegnapot… Csak a holnapra figyelt…

Egyetlen izgalma részvényeinek sorsa volt. Az ügyvéd jó tanácsot adott. Hét év után kétszer annyit értek részvényei, mint amennyiért vásárolta azokat. Kétszáz részvényre tellett abból a pénzből, mit Siró Zoltántól kapott, de azóta a társulat [791] kétszer is emelte a részvénytőkét, és ő mindig annyi új részvényt vett át, amennyi a szabályok szerint megillette őt.

Minden év tavaszán a közgyűlés után megjelent a társulat pénztáránál, és felvette osztalékát. Mindig tudta, hogy mennyi az osztalék, mert az évi jelentésbe foglalt javaslatokat elolvasta. Gondosan áttanulmányozta a jelentés egész anyagát, átvizsgálta a vagyonmérleg és a nyereség-veszteség számla adatait. Nem tanította senki, magától jött rá, hogyan kell kereskedelmi számadásokat olvasni.

Valamely művészi vagy gyakorlati pálya iránti fogékonyságunkat rendszerint gyermekkorunkban áruljuk el, de vannak híres példák arra is, hogy az élet első felén túl derül ki valakiről igazi hivatottsága, melytől addig teljes idegenségben él… Az ilyen egyénekből rendszerint hiányzik a dicsvágy, az aktiváló hiúság. De hiányoznak azok a külső erők is, melyekkel a család, a környezet hat a szunnyadó képességre.

Almássy Erzsébet tele volt kereskedelmi képességekkel és e képességet kifejező vállalkozási kedvvel, a függetlenség szeretetével… Furcsán hangzik, de bizonyos, hogy tudat alatt e tulajdonságok késztették arra, hogy elhagyja az urát, és az így elért függetlenségben folyton vállalkozásra törekedett. Irodalmi próbálkozása, a színpad felé való igyekvése is tisztára vállalkozás volt. Hiszen leülhetett volna e hivatások kis zugában, lehetett volna az irodalom vagy színház kis, csinos cselédkéje, de ő sohase keresett alkalmaztatást, függést, különösen, ha azért még le is kell aljasodni. Független, szabad vállalkozású pálya, élet kellett neki. Ez a program – anélkül, hogy tudott volna róla – lökdöste az életét igazán betöltő pálya felé.

1908 tavaszán egészen váratlanul siklott sorsa igazi sínjeire. Egy reggel a Kőszénbánya Társulat évi jelentését tanulmányozta. Előszedte a gondosan őrzött előző évi jelentéseket, és összehasonlítások útján figyelte a társulat üzleti fejlődését. Vizsgálta az üzletévek eredményét kifejező számoszlopokat, az emelkedő nyereségeket, a fokozódó költségeket. Látta, hogy e mérlegben az intézeti székház értéke évről évre kisebb összeggel szerepel. Ez évben a székház értékét 300 ezer koronában állapítják meg. A nagyszerű, négyemeletes palota csak ennyit ér?… Hiszen neki nemrégen egy mellékutcai kétemeletes házat félmillióért kínáltak! A társulat mérlege adataival igyekszik erejét mutatni De hát akkor miért nem mondja meg, hogy a háza kétmillió koronát ér?…

Vagy itt van egy másik tétel… Intézeti felszerelés: egy korona… Megdöbben… A sok íróasztal, írógép, az igazgatói [792] szobákban a finom bútorok, drága szőnyegek, csillárok… egy korona?… Nem érti. Még nem érti.

Izgalommal telve olvassa tovább a vagyontételeket. Mindegyik tétel új kérdés számára, és kérdéseire választ követel. A Kőszénbánya Társulat egyik tulajdonosának tartja magát… Ma van a közgyűlés… Minden évben el akart menni a közgyűlésre… Most elmegy. Tudni akar mindent. A gazda, a vállalkozó támadt fel benne, öltöztette fel gyorsan, és rohantatta el a fél tizenkettőkor kezdődő közgyűlésre.

Az igazgatósági terem előtti szobában a zsakettes titkár adta meg Almássy Erzsébetnek az első leckét. Igaz, hogy neki háromszáz részvénye van, és így tizenkét szavazatra jogosult, de szavazatait nem érvényesítheti, mert részvényeit elmulasztotta az előre meghirdetett helyek egyikén letétbe helyezni.

– De én nem szavazni, én kérdezni akarok.

– Kérdezni szabad… A közgyűlés nyilvános, azon bárki részt vehet. Méltóztassék befáradni!

A titkár feltárta Erzsébet előtt a párnázott ajtót.

A közgyűlési teremben a széksorokban szétszórva alig tizenöt ember ült. Nagy és kis lapok közgazdasági rovatvezetői az utolsó sorban társalogtak egymással, az első sorban álhírlapírók gőgösen várakoztak a borítékban kiosztandó ötven koronákra. Talán csak egyetlen részvényes volt a teremben, az se biztosította részvételi jogát: Almássy Erzsébet…

A pódiumon zöld posztóval terített hosszú asztal állt. Körülötte magas támlájú székek várakoztak. Végre kinyílt egy oldalajtó, és hét úr – egymást követve – bevonult.

Erzsébet figyelt. Leste, mint helyezkedik el az emelvényen a nagyon előkelően ható hét élemedett úr, akik közül néhányan barátságosan integettek a hátsó sorban ülő rovatvezetők felé.

Megjelent a titkár is, és mielőtt az asztal sarkán helyet foglalt volna, az elnökhöz lépett, és jelentést tett a terem sarkában álldogáló Erzsébetről. Az elnök, nyugalmazott miniszter, a jelentést mosolyogva hallgatta meg.

A hét úr, mind igazgatósági tagok, tették ki az egész közgyűlést. Ha a közgyűlésen a kisrészvényesek is megjelennek, akkor baj van, akkor nincs osztalék, akkor a részvény nem ér egy fillért se. De itt nincs baj, nem is jöttek el a részvényesek, csak Almássy Erzsébet, akit egyre bámul az elnök, míg a közgyűlési szertartást végzi.

Öt perc telik el, és a közgyűlés véget ér. Már írják is alá a jegyzőkönyvet, melyet előre elkészítettek.

Az elnök felkelt, és kézfogásait kiosztva lelépett az emel[793]vényről. Csoszogó járással végigment a termen. Erzsébet előtt megállt. Bemutatkozott.

– Hallom, asszonyom, hogy a közgyűlésen azért jelent meg, hogy kérdéseket tegyen fel. Nagyon érdekelnek a kérdései. Kérem, látogasson meg engem hivatalomban. Ha megengedi, magam kísérem oda.

Együtt mentek be az elnöki szobába.

Almássy Erzsébet nem volt zavarban az elnök színe előtt, és nem kerülte el a kegyelmes úr édes-mosolygós tekintetét. Azért jött ide, hogy kérdéseire választ kapjon, és nagyon helyes, hogy a vállalat feje adja meg a felvilágosítást.

Retiküljéből elővette a jelentést, és sorra idézte belőle azokat a tételeket, amelyeket nem értett.

– Kérdéseiből látom, hogy bizalmatlankodik. Bizalmatlanságát főkönyvelőnk is eloszlathatta volna; szakszerű felvilágosításokat csak ő adhat. Mégis kérdéseinek meghallgatását magamnak tartottam fenn… Előadásából úgy látom, hogy nincsen hozzáértő tanácsadója, a feltett kérdések önben születhettek meg. Nem akarom megnyugtatni. A részvényesnek, ha nem részvényjátékos, úgy kell bízni abban a vállalatban, melybe pénzét fektette, mint a vallásában. Ha meginog ez a hit, úgy el kell adni a részvényeket. Szívesen állok rendelkezésére. Átveszem részvényeit a mai tőzsdei árfolyamon.

– Köszönöm, kegyelmes uram, de a részvényeket megtartom, és tovább is a vállalat egyik gazdája maradok. Nem vagyok megijedve, nem féltem a pénzem, és ha mégis felvilágosítást kérek, azért nem kell engem az üzletből kitessékelni. Bizonyára megvan az oka annak, hogy miért állapítják meg az intézet összes ingóságainak értékét egy koronában, noha a kegyelmes úr feje feletti Szinnyei-képért bármikor adnak harmincezer koronát… Hogy minden, ami e házban megmozdítható, csak egy koronát számít a mérlegben, annak komoly oka lehet, de ez az előttem ismeretlen ok engem nagyon érdekel, izgat… Minden, amit kérdeztem, engem nagyon foglalkoztat, mondhatnám: zaklat… Kegyelmes uram persze azt gondolja, hogy mindez nem nagyon illik egy nőhöz… Be kell vallanom, ha női mivoltom rovására is megy, hogy nagyon sokat foglalkozom a társulattal. Nem az ügyeivel, mert azokat nem ismerem, csak szeretném ismerni… Szeretném megoldani a magam számára ezt a misztikumot.

Az elnök érdeklődéssel hallgatta Erzsébetet.

– Nagyságos asszony nagyon figyelemre méltó nő. Érdeklődése tiszteletemet váltotta ki. Nyomban intézkedem, hogy kérdéseire megbízható válaszokat kapjon.

Telefonált: [794]

– Kont urat kéretem.

Néhány pillanat múlva szép szál fiatalember görnyedve lépett be.

Az elnök bemutatta a fiatalembert.

– Őnagysága tekintélyes részvényesünk. Néhány mérlegadat után érdeklődik. Figyelmeztetem, hogy a nagyságos asszony nem tud könyvelni, de nagyon jól tud kérdezni.

A könyvelő kiegyenesedett, megnézte az asszonyt, meghajolt, és olvadozón mondta:

– Boldog vagyok, hogy kegyes szolgálatára állhatok.

– Köszönöm. Majd jelentkezem – válaszolt hűvösen Erzsébet.

Az elnök intett, Kont távozott.

– Kérem kegyelmes uram, – szólt Erzsébet Kont távozása után –, én megelégednék ez úr helyettesével is… Sőt!… ha szabad, a helyettest kérem. A főkönyvelő úr… úgy látom, erősen reprezentálja fiatalságát… Nem akarom Kont urat bántani,… de nagyon elárulta magát.

A kegyelmes úr mosolygott. Újra telefonált. Weiszberger urat kérette.

– Hát ez kedves dolog, asszonyom… Kont úr a helyettes főkönyvelő… Mindjárt jön a főkönyvelő… Gusztustalan, szakállas öregember… Én a helyettesét esztétikusabbnak találtam…

Weiszberger belépett. Alacsony, kövér ember. Rettegve lépett be, bizonyosra vette, hogy most, közgyűlés után azért hivatja az elnök, hogy nyugdíjaztatását tudtára adja. Harminc éve szolgálja az intézetet, de sose jutott be az elnöki szobába.

Weiszberger megkapta az utasítást. Remegve jött, fürgén, boldogan ment el.

*

Erzsébethez megint tanító járt. Weiszberger bácsi hivatalába csak egyszer ment fel, és akkor megegyeztek abban, hogy ő fog eljárni Erzsébethez, és rendes leckéket ad neki, hogy mindent jól megérthessen, amit tudni akar.

Furcsa leckék voltak ezek. A főkönyvelő elnyerte Erzsébet bizalmát, és Weiszberger bácsi is megszerette a finom asszonyságot. Órákat töltött el nála, és Erzsébet tűrte az öreget, mert szenzációs leckéket kapott tőle. Az öreg odaadta volna a lelkét is az asszonynak. Ha nem is adta oda, bizonyos, hogy eladta neki. J ó l m e g m a g y a r á z t a n e k i a m é r l e g e t !

– Nagyságos asszony kérem, én már hetek óta magyarázom mérlegünket. Annyira megmagyaráztam, hogy közben [795] megtanult könyvelni. Nagyságos asszony talentum! Ha egy hónapig bejárna az irodába, a helyettesem, az a protekciós Kont elbújhatna a maga tudása mellett… És hogy most már mindent ilyen jól tud, és mivel most már nyugodtan alszik részvényein… meg kell mondanom, hogy nem tud semmit, mert én nem válaszoltam, hogy is mondjam csak… egész pontosan kérdéseire… Én most kezébe adom a fejem, mert én mindent elárulok… Nyugodt vagyok, tudom, hogy nem fog beárulni a kegyelmes úrnak… Nagyságos asszony, a mi mérlegünk hamis!… No, ne ijedjen meg, tovább is nyugodtan alhat a részvényein… Mégis a mérleg hamis, mert a nyereség felét eldugja… Én januárban megcsinálom a mérleget. Ennyi és ennyi nyereség… beviszem a mérleget az osztályigazgatóhoz. Azt mondja az igazgató: »Sok a nyereség, el kell tüntetni 200 ezret.« Visszaviszem a mérleget, és eltüntetek 200 ezret. Az igazgató beviszi ezt a mérleget a vezérigazgatóhoz. Szól a vezérigazgató: »Sok a nyereség, még el kell tüntetni 300 ezret.« Visszakerül hozzám a mérleg, és elbújtatok még 300 ezret. Ez a másodszor átdolgozott mérleg végre az elnök elé kerül. És szól a kegyelmes úr: »El kell tüntetni újabb 400 ezret.« Nincs több apelláta, végre elkészíthetem a nyilvánosság, a részvényesek felé szóló mérleget… Azt, amit kinyomatunk… Hogy mi történik az elbújtatott nyereséggel?… Hát… bizony nem osztogatjuk szét titokban a részvényesek között. No, nem lopja el azt senki… Aránylag nagyon csekély összeg az, ami elszivárog belőle diszkrét tantiemekre, okos jutalékokra, udvari tanácsosi címekre, politikai jótékony célokra… lesben álló veszélyek elhárítására… De az elbújt nyereség zöme csak bujdoklik, de megmarad… Mégis végül mi történik vele? Hová lesz?… Most felelek kérdéseire… Az intézeti palotáról azt mondja a mérleg, hogy 300 ezer koronát ér… Csekély három millióba került. A felszerelések félmillióba kerültek, 499 999 koronát elhallgatunk belőle. Ez nem bűn. Ez helyes, reális. A házból, az írógépekből nem lehet sem tantiemet, sem osztalékot fejni. Egy pohár vizet se. Érti, nagyságos asszony?… Hogy ilyen nagy összegeket leírhassunk, ahhoz nagy nyereségek kellenek, melyeket ilyen letagadási célokra fordítunk. De ezzel még nem mondtam semmit, csak kioktattam, hogyan készül a »reális mérleg«. De vannak még más dolgok is. A ház, a leltár értékét már régen lecsökkentettük… hajaj! milyen régen!… Igazán, nagyságos asszony, el ne áruljon engem… A legkevesebb, hogy nyugdíjaznak… Mindegy!… Nagyságos asszonyt úgy szeretem, mint a lányomat… Elmondok mindent, aminek hasznát veheti, látom, hasznát fogja venni. [796]

– Én sose vettem hasznát… én egy könyvelő lélek vagyok… Könyvelek, és csak könyvelek. Nyitott szemmel, csukott ésszel. Becsületes vagyok. Nem én vagyok becsületes, a könyvelő becsületes. A könyvelő a magántulajdon papja. A könyvelő magánéletében lehet komisz fráter, verheti a feleségét, lehet utolsó jellem, de ha a könyvelői pult elé lép, ő maga a megtántoríthatatlan tisztesség, és csak végső szükség esetén alkuszik meg… Akkor sem magáért, hanem a bajba jutott gazdájáért… Így vagyunk mi, könyvelők… Mindent tudunk, ami már megtörtént. Ájourok vagyunk, de a holnapot nem látjuk. A könyvelő nem jós, nem néz a holnapba. Ezért nem tudjuk sose hasznosítani tapasztalatainkat, csak leszögezzük az eredményeket… Érdekli mindez nagyságos asszonyt?

– Nagyon, nagyon! Beszéljen, bácsikám.

– Csak kérdeztem. Tudom, hogy érdekli. Két hónapja járok ide, de úgy ismerem nagyságos asszonyt, mint a főkönyvemet. Tudom, hogy fecsegéseimnek hasznát fogja venni.

És csak dőlt a szó a főkönyvelőből. Elmondta, hogyan dugják el a nyereségeket, és vesznek rajta koncessziókat, új bányatelepeket, melyek újra ontják a hasznot, hogy azt újra eldughassák.

Almássy Erzsébet mindig feszülő izgalommal hallgatta Weiszberger előadásait. Igaza volt a könyvelő bácsikának, ez az emberismerő lélek jól tudta, hogy amit mond, szenzációként hat az asszonyra.

Egyszer így szólt:

– Tudom, hogy kitűnő talajra hullanak szavaim. Ritka eset. Hiába mesélném el ezeket akár ezer értelmes embernek, alig akadna közülük egy is, aki ebből hasznot merítene… A közönséges kukac csak eszi… eszi az eperfalevelet… Jóllakik vele… De a selyemhernyó nem hiába eszi meg az eperfalevelet Selyemszálat ereszt belőle. A selyemhernyó magából is ad valamit az eperfa-levélhez… Drága nagysága, maga egy elsőrangú selyemhernyó.