Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

1932. július

Ma kemény napom volt. Eljött hozzám Albanyba¹ Jimmy, a népszerű polgármester.

Különös nép vagyunk mi. Egész New York tudja, s el is hiszi, hogy Jimmy nem vetette meg a baksist, s mégis ha abból a teremből, ahol ráolvassák a bűneit, kilép az utcára, tömegek éljenzik, a nők virágokat szórnak, s rendőröknek kell kordont vonni Jimmy körül, hogy megvédjék a tettleges gyöngédségektől.

Mi ez a tömegben? Erkölcsi vakság; közömbös belenyugvás a köz- és magánélet romlottságába, amelyről nem akarják elhinni, hogy végül minden a dolgozó milliók zsebére megy. Nagy gyerekek vagyunk mi még! De nekem mindegy. Én kitöröm Jimmy nyakát, akármilyen »show man«, s bármily nagyszerű ötletekkel zsonglőrködik. Kitöröm akkor is, ha Tammany Hall² ellenem fordul. Én mint kormányzó tisztogatok, ha elnöknek választanának, söpörni fogok. Irgalmatlanul szétütök a sok korrupt nagyság között. Már minden hatalmat magukhoz ragadnak; kezükön forog a pénz, az igazságszolgáltatás, az adózás módja, az üzlet menete, milliók boldogulása és élete: minden tőlük függ.

Néhány tucat ember nagyobb hatalom, mint az elnök és a kongresszus együttvéve…

A kongresszus? Most még jobb lesz hallgatnom, mert ha szívem szerint beszélnék, soha meg nem választanának. Már pedig valakinek, aki nem tőlük függ, el kell kezdeni, s vezetni kell a munkát, mely kiszárítja a mocsarakat, s új, friss szántásba veti az egészséges magot. [758]

1932. augusztus

Nálam járt House ³ ezredes és Mac Adoo ⁴.

Azt mondták, hogy Hoovert nem fogják újra megválasztani.

House megemlítette, hogy Hooverről egy könyv jelent meg mindenféle vádakkal. A szerző elmondja, hogy az elnök valamikor egy londoni bíróság előtt szerepelt valami bányaüzlet miatt. Többek között ott így védekezett:

– Igaz, a részvényesek elvesztették a pénzüket. Valaki bizonyára nyerészkedett ezen. D e e z r e n d j é n v a n. Mert akik nyertek, beigazolták, hogy tudnak a pénzzel bánni, jobban tudják üzletileg felhasználni, tehát okosabbak, mint azok, akik az üzleten vesztettek.

– No, mit szólsz ehhez, Frank? – kérdezte House.

– Bedtime story ⁵ – feleltem.

– A szerző okmányokra hivatkozik – mondta House. Majd így folytatta:

– Egyébként a demokrata pártnak téged kell jelölni. Elsüllyedünk a mocsárban.

– Babilon sorsára jutunk – panaszolta Mc Adoo.

– Miért éppen én… A lábaim csaknem bénák…

– Nem láb kell oda – csapott rám House. – Erős szív s akarat. Valaki, akit sem megvásárolni, sem megfélemlíteni nem lehet.

– Olvastad a cikket a Mercury-ben Mellonról?

– Mellon talán a leggazdagabb ember az Egyesült Államokban.

– Lehet, de mégis megvádolják, hogy Columbia államnak a bankok azért adtak tízmillió dollárt kölcsön, mert annak ellenében Columbia felszabadította Mellon lefoglalt olajbányáit. A közönség a pénzügyi kormány – tehát Mellon – engedélyében bízva megvette Columbia állam kötvényeit 96%-kal. Ma 27%-on állnak.

– Frank, nincs idő személyes megfontolásokra. Cselekedet kell, mert elpusztulunk. Nem a világkrízis, nem a fogyasztási válság, nem a túltermelés, nem a gépek. A végsőkig elfajult önzés, a határtalan nyereségvágy, sötét bűnök lent, és embertelen machinációk fönt; pénz – és üzletemberek pokoli garázdálkodása visz bennünket a romlásba!

– A tömegek fokozódó elkeseredése megdöntheti a [759] Commonwealth egész rendjét. Ha meg akarjuk menteni, meg kell nyugtatni a tömeget. Egy tiszta ember, aki mindenkitől független, művelhetné ezt a csodát.

– Szóval fel kell áldozni egy szüzet – feleltem nevetve.

– Valóban, lehet, áldozatul esel. Nem csak egyesek, nálunk a tömeg is megvesztegethető. Hízelgő szóval, apró ajándékokkal, prókátori fogásokkal feluszítják az ellen, aki minden áldozatra kész egy becsületesebb világért.

– Eddig még minden krízisünkben akadt egy nagy s igaz emberünk.

– Aki áldozatul esett – folytattam.

– Lincoln… akit megöltek.

– És mások előtte s utána. Teddy Roosevelt, a bálvány, akit sok barátja s a nép cserbenhagyott.

– Kik lennének pártomból az ellenfeleim a jelölésnél? – kérdeztem úgy odavetve.

– Al Smith – felelte Mc Adoo.

– Ötletes, jó pajtás, okos ember is – mondta House.

– De most több kell ennél. Erős lélek, hiúság nélkül. Egy japán diplomata mondta nekem egyszer: »Önök, amerikaiak egészen mások, mint mi. Önök úgy kavarják a teájukat, ahogy az óramutatójuk jár. Mi éppen ellenkező irányban csináljuk«. Nos, ez kell most nekünk. Ellenkező irányban felkavarni mindent, mint eddig.

E percben hazajött a feleségem az iskolából, melynek ő a vezetője.

– Tudom, mi járatban vannak – mondta Mc Adoonak.

– Tehát egyetért velünk – vágott közbe House.

– Franknek kell határoznia, én kitartok mellette, bármit is határoz. De azt hiszem, Miltonnak van igaza: »They also serve who only stand and wait«. (Azok is szolgálatot tesznek, akik csak odaállnak… egy ügy mellé… és várnak.«)

House izgatottan válaszolt:

– Nincs vesztegelni való időnk. Milton nem ismerte ezt a mi m a g a s k u l t ú r á n k a t, a m e l y b e l e z u h a n t u n k. Cselekvés… cselekvés… Asszonyom, a poézis maradjon más időkre.

– Igen, de Frank kissé konzervatív – mondta az asszony.

House nevetve válaszolt:

– Inkább legyek konzervatív, mint szamár – mondta egyszer Bernhard Shaw. – De mi most nem lovagolunk ilyen vesszőparipákon. Vannak olyan zavaros idők, borzalmas korszakok, mikor a nép sokat felad a szabadságából: a bizton[760]ságért. Nem sokat törődnek a módszerrel, ha az a félelmet és bizonytalanságot megszünteti. Ön, asszonyom, tudni akarja, hogyan nevelje a gyerekeit. Minő sors vár rájuk? Mi lesz a világból, mire felnőnek? Én meg azt mondom, az ilyen embernek, mint az ön férje, m o s t k e l l r e n d b e h o z n i ezt a világot, mert ha ez nekik netalán nem sikerülne, úgy az u t á n u k következő generációk csak destruálni fogják. Ők a civilizációnk utolsó templomaiból fogják felépíteni egy lehanyatlott korszak szomorú viskóit!

1932. augusztus

Fiatal, kiforratlan nép vagyunk, de ami tradíciónk van, ahhoz ragaszkodunk. Ilyen ez a »convention« is. Micsoda rettentő sokadalom ez Chicagóban! Pártunk felvonult. Minden kiküldöttje a gyűlésen szónokol vagy lármázik, rázza az öklét, vagy veregeti valakinek a hátát. Vásári zsivaj, tűzoltómajális zenekarokkal s zászlóerdővel. A párt elnökjelöltet választ. Vajon hányszor szavaznak, míg valamelyikünk megkapja a kétharmad többséget? Ez is tradíció, ez a kétharmad majoritás. Úgy lehet, százszor is szavaznak. No de mindegy! A nagy bossok (főkortesek) az én nevemet üvöltik. A Tammany Hall és az északi államok demokratái Al Smith-t akarják. A nagytőke már kiszimatolt egyet-mást terveimről, s noha túlnyomóan republikánus és Hoower-párti, titokban Al Smith-t támogatja a demokraták jelöltjének. Szeretem, hogy így van. Legalább nincs semmi elkötelezettségem. Bátran mondhatom: amit én hozok mint elnök, az egy »new dea1«⁶

A rádió, melyet itthonról hallgatok, bömböl; a gyűlés mindinkább viharosabb. Már sokszor szavaztak – eredménytelenül. De íme… most hallom, egetverő lárma, apokaliptikus dörgések közepette: »Megvan a kétharmad többség!« Engem jelöltek. Kint vár a repülőgép. Repülünk Chicagóba, és Uram, Teremtőm… ha így akartad, légy velem, hogy visszaszerezzem ennek a népnek, amit odadobott a spekuláció ördögének: szabadságát, vagyonát, jövőjét!

1933. március

Itt vagyok, Washingtonban. Átestem a ceremóniákon. Mindössze egy csekély ínrándulást érzek a jobb karomban a kézfogásoktól. A feleségem nagyon mutatós volt kék ruhájá[761]ban. De azt suttogták, mindketten túl egyszerűek, polgáriasak vagyunk. Itt sokan vannak, akik majmolják az európai arisztokráciát, különösen az angolt. Estére azonban a feleségemnek két injekciót kellett adni, mert alig állt a lábán. Így azután az estélyen már feszesebben: tehát előkelőbben viselkedett.

Csak most láttam igazán, hogy a háború mennyit rontott erkölcseinken. Beleszédültünk a pénzcsinálás sikereibe. Úgy, mint másutt egyes emberek, mi kumulatíve, az egész nép – átugrott néhány fejlődési fokot. Ezt nem lehet büntetlenül. Mert a pénz, mely hozzánk repült, nálunk nemcsak sznobokat termelt ki magából, hanem az egész nép valahogyan snobish lett. És eljött a boom⁷ korszaka. A nagy áremelkedés – a tőzsdéken. A század legnagyobb kalandora: Kreuger írta meg egy búcsúlevelében. Ha egy kapitalista azt mondja nekem: »Ön csalón: én csak azt kérdezem tőle: »Miért? Ön nem spekulál?«”

Az egész ország spekulált. Eleinte mindenki nyert. Azután talán csak azok, akikre Kreuger célzott… Emlékszem, a legnagyobb bankunk egyik vezére 1929. október végén megjött Európából. A tőzsdén már baljóslatú szelek fújdogáltak. A riporterek egész serege megrohanta a hajót, s lecsapott a »vezérre«. »Mi lesz?« – kérdezték tőle.

– Én változatlanul optimista vagyok. Látni fogunk még újabb áremelkedéseket. Csak senki ne veszítse el a fejét. – Az volt a válasz.

És néhány nap múlva mindenki elveszítette, amije volt. Egyik-másik a fejét is – aki keresztüllőtte.

– Lehet az ilyen embert meghagyni a helyén? – kérdeztem magamtól, mikor a fogadásnál felém közeledett. Ugyanezt a kérdést többször megismételtem, mikor mások jöttek hozzám, s kézfogásukat úgy éreztem, mint egy inzultust. Lesz-e erő bennem, hogy ezeket legyűrjem? Letaszítsam pozícióikról! E pudvás belsejű nagyságok helyébe, igaz, jóhiszemű, megfelelő embereket állítsak! Mi jöhet ebben segítségemre?

1933. március

Jött. A betétesek hada, mint egy riadt csorda, rátört a bankokra. Magára hagyva talán egy se tudta volna ezt a támadást kivédeni. Most jöttek hozzám segítségért. Összehívtam néhány bizalmas emberemet. Nem gyűléseztünk, nem szónokoltunk. Cselekedtünk bátran, sőt merészen.

A pánik megszűnt. És mert mellőztem a rendszer régi [762] módszereit, elneveztek diktátornak. Vállalom annyiban és addig, míg érzem, hogy a nagy többség velem tart. E nagy többséget ma kifosztják szervezett erők, melyek az államhatalmat is közvetve markukban tartották. Mily szemfényvesztés az, amit az elődöm az elnöki székben annyira hangoztatott, hogy: »nálunk mindenki részére egyenlő lehetőség nyílik az emelkedéshez«.

Igen, valamikor így volt. De ma? A jól szervezett érdekcsoportok hálójába mindenki beszorul, mielőtt felrepülhetne. Ha minden úgy maradna, mint eddig volt, úgy a miénknél nagyobb szolgaság nem volna a földön…

A bankok válsága megadta az alapot ahhoz a hatalomhoz, mellyel a kongresszus sem tudott volna felruházni. A probléma most az, hogy okosan használjuk fel.

1933. április

Merő időpazarlás a szenátus vizsgálata a bankárok és más üzletemberek ellen. Úgyis tudjuk: kölcsönadták a nemzeti mobilvagyon felét – idegenbe, s e kölcsönök vagy a priori rosszak voltak, vagy azzá lettek, vagy időlegesen »befagytak«.

Talán az sem lesz új reveláció a szenátus előtt, hogy e műveletekben a bankárok kerestek, a publikum – vesztett.

Mikor az egyik Warnert – a híres filmvállalkozót – megkérdezték a bizottságban, hogy mi volt a z e l ő t t a foglalkozása, ötölt-hatolt, míg végül elárulta: s u s z t e r .

Ez filmvezérnél nem baj. Elvégre a suszter ért a lábakhoz, és ez a m ű v é s z e t n é l nagyon fontos lehet. De ha mindent végiggondolok, ami nálunk gazdasági téren történt, akkor azt kell mondanom, hogy közgazdaság és művészet két nagyon különböző dolog.

1933. május

Woodin és Warburg javaslatára meghívtam Sprague-t, az Angol Bank tanácsadóját hozzánk konzultációra. Elvégre a nagybeteg körül rendesen több orvos sürög-forog. Megbeszéltük a betegség alapokát. A farmerek, háztulajdonosok etc. képtelenek adósságaikat megfizetni. Még kevésbé képesek kellő mértékben vásárolni. A termények ára és a keresetek összezsugorodtak. »Mit tegyünk?« – kérdeztem a professzorokat előrebocsátva, hogy engem nem a pénzmanipulációk érdekelnek, hanem az emberek. Az emberek pedig végsőkig izgatottak. Azok is, akik hitelezők. Mi lesz, ha a vész a takarékpénztárakra és biztosítóintézetekre is kiterjed? [763]

Mind a három szakértő javasolta: emeljük a nyerstermények árait, stimuláljuk az ipart, hogy minél több embert foglalkoztasson, s így szaporítsuk a fogyasztók számát. All right. De hogyan?

W o o d i n : A dollár vásárlóereje most 20-25%-kal nagyobb, mint 1914-ben. Először ezt kell letörni.

W a r b u r g , a bankár: Óvatosan azzal a »letöréssel«, mert a tőkések majd kezdenek elszaladni a dollártól, s akkor majd nemcsak törik, hanem szakad is.

S p r a g u e finánc-belgyógyász: Anglia is devalválta a fontot cca 30 százalékkal, addig esetleg elmennék, ha az őstermelés árai ennek megfelelően emelkednek. Addig is adjunk néhány kö1csön-hormon injekciót a betegnek!

W o o d i n : Idegzsongítót is.

S p r a g u e : Helyes. Meg kell értetni a néppel, hogy a finánctudomány törvényei szerint a z á r a k i n f l á c i ó n é l k ü l i s e m e l k e d n e k , h a a f o g y a s z t á s e m e l k e d i k .

E szakértő vélemények után kezdtem megérteni, hogy a világ miért forog már évek óta egyazon helyen körbe-körbe, mint valami merry-go round.⁸

1933. október

A farmerek keveslik a dollárérték csökkentését. Forronganak. A bankvilág sokallja a dollár távolodását az aranyparitástól. Zúgolódnak. A tőke egy része menekül. Ostobaság. A repatriálás egyszer még sok pénzébe fog kerülni.

Poincaré a beteg frankkal vásárolta az aranyat, mielőtt stabilizált. Én az egészséges dollárral vásároltatok. A tudósok már kisüthették volna, hogy mi az igazi célunk ezzel. De mindegy, vannak menekülő tőkék, s vannak többen bizalmasaim körül, akik menekülnek. Mindkét kategóriának szabad az útja…

E bizalmasabb tanácsadóim mondják, az árak nem emelkednek a dollár arányában…

Ezt mondják, mintha semmi részük nem lenne az elméleti elgondolásban. Ez a tudós tekintélyek ügyes taktikája, ők akkor lépnek ki a színfalak mögül, ha siker van, de akkor csak őket látni. Apró kudarcokért már mindig más felelős. Ez esetben én. Vállalom. Európa ideges. Nem fizet nekünk, de ontja a jótanácsot – fogadatlanul. Nem fizet, hol fenyeget, hol kérlel bennünket, ne rohanjunk vesztünkbe. Mily megható! Csak velünk törődik, s nem önmagával. Vagy ott nincs baj?! [764]

1933. december

Az év vége közeledik. Seregszemlét tartok. Hiába mondja Al Smith: t h e b o l o s s e y d o l l a r .⁹ Nem érti, mi mindent végeztem. Lehet visszatetsző neki, mint annyi másnak a nemzet nagy vagyonú vezetőrétegéből. Ők intézik ellenem a hadjáratot az európai lapokban is.

De Ford csatlakozott hozzám. Ő már megértette: ő már láthatja, hogy a hatalmat már nem bitorolhatják titkos érdekszövetségek; ő már látja, hogy ezentúl már nem néhány bankár vagy iparos vagyonok szervezett maffiája lesz az úr itten, hanem visszakerül a teljes, független hatalom az elnök s a népképviselet kezébe.

Vagyunk már többen, akik lelkivilágunkban megérezzük egy új Amerika derengését; látjuk nemzetünket keserves tanulságok útján elérkezni oda, ahol volt, mielőtt a háborús pénzek papiros-sárkánya után futva a régi becsület és munka talaja kisiklott a lábai alatt. Először erre a talajra kell állnunk, azután haladhatunk tovább az emberi sorsközösség hitével és akaratával szívünkben.

E pillanatban lépett be hozzám – dolgozószobámba a feleségem. Megnézte, mit írok. Azután saját tollával utánaírta: »a prophet is not without honour, but in his, and in his own house (St. Mark 6)« (A prófétát megbecsülik, de nem a saját hazájában, nem a saját rokonságában, és nem a saját házában.)

Azután eltette a tollat, rám nevetett, és összeölelkeztünk. [765]

¹ New York állam kormányzójának székhelye.
² A legnagyobb befolyású politikai egyesület New York államban. Általános hit szerint a korrupció fő fészke.
³ House Wilson elnök bizalmasa és legfőbb tanácsadója volt.
⁴ Wilson veje.
⁵ Gyerekmese.
⁶ Voltaképpen új osztás a kártyajátékban, de itt olyasfélét jelent, mint „új politika”.
⁷ Nagy gazdasági fellendülés.
⁸ Körhinta.
⁹ A megbolondult dollár.